Hajnali érkezés

Vendég, 2009, február 1 - 23:23
Szerző: Kovács Balázs
1. Másik irányban

Ma különösen hideg és zúgó a szél, állapította meg. Tenyerét szeméhez emelve nézte a darvak vonulását. Régebben szerette szabályos röptüket, de egy ideje már elégedetlen volt velük. Túl lassúnak tűntek a váltások az ék elején, és túl rendezetlen az alakjuk. Mi ez az ő szabályos, és pontos portájával vagy a földjével, gondolta. Bár egész nap ezt az utat járta, még egyszer végig járta szántóföldjét.
A felszántott parcellák szabályos rendben álltak, pontosan egyforma távolságra egymástól. Napszámosai itt-ott a földön szuszogtak. Megviselte őket az utóbbi néhány nap erőltetett menete, és akik újak voltak megértették Marvello gazda gúnynevét: Vércse. Állandóan felügyelt mindent és lecsapott, kiigazítva a legkisebb eltérést is. Ha valami szabályosan, szépen kész volt, akkor az időben nem volt elég gyors és fordítva. Mára még egy vijjogása maradt:
– Na, indulás van emberek! Még a szerszámokat napidőben mossátok le.
Az emberek felkászálódtak és elindultak a porta irányába.
A ház előtt felesége és fia türelmesen várták. Úgy tűnt minden készen és rendben van, de Marvello gazda mégis elégedetlenséget érzett. Valami nincs a helyén, gondolta már tizedszer, valami biztos eltört, vagy elvásott felesége ügyetlen mozdulatai miatt. Alaposan körbenézett mielőtt biccentett volna, s akkor meglátta. Az év ebben a szakában a hagymát máshol szokták lelógatni. Végignézett felesége hamuszürke arcán.
– Hát a hagyma?
– Úgy láttam, hogy…
– A hagymának a helyén kell lenni, ekkorra már!
– Igen, de…
– Mit igen, de? És miért suttogsz? A széltől meg se hallak! Azt kérdeztem, hol a hagyma? – emelte fel a hangját.
– Nem beszélek halkan, csak azt akartam mondani, hogy még…
– Legyen a helyén!
Zárta le a vitát, úgy ahogy mindig szokta, és bement a házba. Odabenn, még nem volt kikészítve a vacsora, és kétbalkezes felesége nyitva hagyta valahol az ablakot, mert még itt benn is ennyire zúgott a szél. Ez már sok volt, felsüvöltött:
– Anna Leln!

Az udvaron állt kinn. Fia a kipányvázott Törpén lovagolt körbe körülötte. A béresek nézték, ahogyan a különben szelíd Törpe, egyre zabosabban rángatja a fejét.
– Gazda! – kiáltott oda a legbátrabb.
Mi? Hangosabban beszélj, mit sutyorogsz?
Kiabálok én!
Nem tetszett neki az idei, erős zúgású szél. Miért nem tudja ez a pimasz hangosabban mondani.
Mondtam már ne suttyorász!
– De hát kiabálok, Gazda! – kiáltotta a legény.
– Ebből most már elég! – üvöltötte dühösen Marvello, és megállította a lovat. – Mind a bolondját járatjátok velem? Előbb az asszony sír, meg sutyorog, a gyereknek mwg mintha elvitték volna a nyelvét, tegnap óta. Mind összefogtatok?
– M.. nk ….gyan …m! – mondta Avero, a legöregebb.
– Mi???
A– zt mondom, hogy mink ugyan nem! – kiabálta Avero. Megfogta a nagy kalapácsot, odament az üllőhöz, és erősen rásújtott.
– Mi ez? Mi ez? – Furcsán halk volt ez a csapás. Odament és kiragadta az öreg kezéből.
Most ő sújtott, erőből, ember módjára.
Tompa döndülés csak. Mi történt itt, mi ez? Beletúrt a fülébe, de mintha abba beleköltözött volna a szél. Csak zúgott és zúgott, míg egy tompa zajfüggönnyé állt össze, és úgy is maradt.

Két napig senkihez se szólt, csak feldúltan jött és ment, intézte a dolgokat. Egyetlen gyermeke, a kis Mika, néha megpróbált rámosolyogni, felesége pedig egyre csak sírt. Marvello nem szerette a gyengeséget, magának nem engedte meg, mást pedig megvetett érte. Nekifeszült bárminek ami útját állta, de ez az alattomos, tompa zúgás nem volt előtte, nem tudott nekiesni és arrébb lódítani. Ott volt, ahol ő, elválasztotta őt a hangok világától.
Végül kiment a legelő végén folyó patakhoz, ahol a legfontosabb döntéseit szokta meghozni. Hideg, őszi délután volt. A fák lassan elhullatták maradék levelüket. Az utolsó madarak is lassan útra keltek a távoli völgyekből. Elnézett kedvenc szirtfoka felé, amely úgy nézett ki, mint egy erős tenyér, s ami mindig megerősítette elszántságában.
Olyan dühöt érzett, mint azon a rettenetes napon, amikor a falu véglegesen és rosszul döntött. Amikor mást tettek meg falu gazdának. Akkor tehetetlenségében egész nap és éjjel fát hasogatott, míg a kimerültségtől összerogyott.
Nem vette észre, hogy fia, mint egy kis árnyék követte. Mika nem mert közelíteni dühödt apjához. Bár apja sohasem bántotta, sőt kicsi gyerekszíve már régtől tudta, hogy apja kivételez vele. Talán, mert, ahogy anyja mesélte nagyon sokat vártak rá, és sokat könyörögtek gyermekáldásért a Csillagjuhásznak.
Nézte egy darabig apja néma hátát, majd lemászott a vízhez. Nyáron gyakran fürödtek benne, de most már jéghideg volt vize. Egyszerre észrevett egy cickányt, amint a túlpart vizes kövein bukdácsol vacka felé. A víz egy nagyobb ágat sodort az üreg elé, a cickány pedig nem értette a helyzetet megkapaszkodott az ágon majd fogást váltott, eredménytelenül. Mika megfogott egy botot és elindult a vizes köveken, hogy arrébb kotorja az ágat. Azonban az nem volt elég erős, hogy arrébb kotorja az ágat, újabb után nézett. Volt is egy ág, csak nyújtózni kellett érte. Valószerűtlenül könnyedén csúszott a vízbe, amely azonnal ellepte. Érezte, hogy térde valami kőnek ütközött. Riadtan kiáltott fel:
– Apám! Apám!
Lábával nem találta kapaszkodót. Kétségbeesetten kiabált:
– Apám! Édesapáááám!

Most ezt is elvették tőlem, gondolta dühödten Marvello, előbb a falu, aztán a fülem! Úgy szorította ökölbe kezét, hogy majd kiserkent belőle a vér. Egyszerre hátulról megtaszajtották.
– Mi? – fordult meg dühösen.
Legényei álltak ott mérges tekintettel. Mögöttük felesége kezében takaróba csavarva egy kis csomaggal. Akkor látta, hogy a fia az.
– Mika! Mika! Édes kisfiam!
Körbenézett, mindenki vele kiabált. Mindenki kiabált, de ő nem hallott semmit.
– Mi történt? Mi…?
Végül legmarkosabb legénye egészen a füléhez hajolva kiabálta:
– Majdnem megfulladt! A házig hallatszott a kiabálása! Kend meg itt áll és meg se moccan!
– Nem hallottam! Nem hallottam!
Rettenetes ütést érzett a szívében. Felesége futva indult a ház melege felé. Ő kábán, bénultan állt. A legényei elfutottak mellette.
– De hát… De hát, mér engedtétek ki… – próbált egy bűnöst találni, valakit, aki tehetett erről. De senki nem volt ott. Egyedül állt a patak parton. Teljesen egyedül.

Valaki orvost hívott. Valaki Mikát betakarta. Valaki gyógyító éneket énekelt. Ő pedig csak zavarodottan járkált fel alá. Hallgatta Mika köhögését, amiből foszlányok jutottak csak át tompa zajfüggönyén. Bár a falu doktor megnyugtatta őket, hogy az ijedtségen kívül a gyermeknek nem lett komolyabb baja, de valami mégis megváltozott. Valami végleg elveszett a tökéletesen rendezett portában. Sohasem gondolta volna, hogy elveszítheti fiát. Mika volt a jövő, az új gazda, akiből a legerősebb embert akarta mindig is nevelni. Most azonban minden kezdett átmenetivé válni, és ő kereste akaratát ebben a felbolydult furcsa világban, amelyről két napja még azt hitte, sohasem érheti el az olyan határozott és alapos embereket, mint őt.
Ezen változtatni kell, meg kell gyógyulnia! Amikor végzett a falu doktor, megvizsgálta az ő fülét is. Hosszasan csóválta a fejét, majd beszélt a feleségével.
Késő este lett. Mika jobban lett és mély álomba merült. Csak ketten maradtak a feleségével. Anna Leln még most is szép volt, csak valami mély szomorúság öltötte arcába ráncait. Végül egy fasmit, írásra is alkalmas vékonyra vágott faháncsot vett elő és rárajzolt egy jelet. Marvello megdöbbent. Felesége, a „Kérelem” rúnáját rajzolta le, amelyet csak végső esetben szoktak leírni. Csak vér kérheti csak vérétől. Rokon rokonától. Ha igent mond, akár csatába is hívhatják, akár az életét is elkérhetik. A legerősebb rúna volt a népek között. Sohasem gondolta, hogy felesége egyszer ezt tartja elé. Felnézett. Anna Leln tekintete egyszerre volt komoly és elszánt. Végül el kellett fordítania a szemét.
– Megteszem, amit kérsz.
Felesége egy másik fasmit vett elő és rárajzolt egy másik jelet.
Ezt a rúnát kevésbé ismerte, Kalmea jele volt. Kalmeáé az orvosi szentély védőjévé.
Mindketten tudták mit jelent ez. A hegyek lábánál fekvő orvosi szentélybe kétszer is meggondolta az ember, hogy útra kél. Bár nem volt messze, de bizonytalan volt, hogy mikor lehet visszatérni. Volt, aki egyszerűbb panasszal indult el, és két hónapig színét sem látták. Ennyi időt egy gazda nem hagyhat ki a földeken.
Marvello egyébként sem szerette az orvos papokat. Igaz eddig még csak a nagyobb ünnepségeken találkozott velük, de túlontúl furcsának, nem eviláginak tartotta őket. Bár, mint mindenki ő is elismerte, hogy a legjobb gyógyítók voltak messze földön.
Mély levegőt vett és kimondta:
– Elmegyek, amint Mika meggyógyul, elmegyek.


2. Még nagyon messze


A két legjobb öszvérrel indultak útra. Az öreg Avero jól ismerte az utat, mert már többször járt az orvos papoknál. Azt mesélték tőlük tanulta vajákosságát.
Amióta meghozta döntését visszanyert valamennyit magabiztosságából. A portán újra rend lett, vércse tekintette is visszatért. Bár kevesebbet beszélt és egy kicsit lassabban járt.
Az orvos szentély háromnapi járóföldre volt a hegyek lábánál. Avero híres mesemondó volt és a messzi vásárokra mindig magukkal vitték, hogy történeteivel megnedvesítse a hosszú út porától száraz lelkeket. Most azonban, süket gazdája mellett, legfeljebb az öszvéreket tudta elszórakoztatni.
Marvello nem szeretett utazni. Hatalmas birtoka mindig elegendő elfoglaltságot adott és sohasem tudta megérteni azokat, akik vándorútra keltek valami miatt. Többször végiggondolta, és megállapította, hogy Mika balesetét az egyik legénye okozta, aki korábban úszni tanította, ha akkor nem szereteti meg vele a vizet, akkor sosem jut eszébe a vízparton kódorogni. Elhatározta, hogy amint hazaér megbünteti a legényt.

Második nap estéjén rájuk tört egy a hegyekből lezúduló vihar. Különös mód most örült a robajló szélnek, mert erős zúgásával át-át hatolt süketsége falán.
Két fenyő között feszítették ki utazóponyvájukat, amely alatt Avero nagy nehezen tüzet gyújtott. Marvello félelmet látott az öreg szemében.
– Mitől félsz, öreg? A vihartól?
Avero a hegyek felé mutatott és a földbe kaparta a Fagykirály jelét. Marvello megborzongott. A Fagykirály, a Csillagjuhász esküdt ellensége volt. Elpusztította az életet hideg szeleivel, megdermesztette és élesre borotválta a hegyeket, kopárrá zúzta a szántóföldeket. Nem egy ember fagyott már meg metsző érintésétől. S miután ősszel kitombolta magát, télire hegyeibe vonult havat hagyva maga után.
Mindenki félt, de legalább tartott a Fagykirálytól. Ha a róla szóló regéket és történeteket a mesemondók az éj legsötétebb óráján suttogták el, nem csak a gyerekek kezdtek a Csillagjuhászhoz imádkozni. Különös történetek voltak ezek hegymélyi kincsekről, megbabonázott lelkekről, meg a jégcsillogás imádóiról, akik sziklává váltak.
Marvello ugyan nem félt senkitől, és nem szerette ezeket a történeteket, amit csak az ostobák és gyengék hittek el. A Fagykirály nevének említésétől most azonban valami furcsa nyomást érzett mellkasában.
– Ostobaság! Mit féltek attól, ami nincs?! – torkollta le az öreget és összébb húzta magán utazó köpenyét. – Kend már nem gyerek!
Elhessegette rossz érzéseit és inkább aludni tért. Nem látta már, ahogy az öreg hajnalig énekli engesztelő énekeit.

– „Az orvosi szentélyt Kalmeának, a csillagkígyónak szentelték, aki a Csillagjuhász előtt suhan a füvön,” – olvasta Marvello.
Avero bólintott. Ez idáig türelmesen várta, míg gazdája próbálta kibetűzni a feliratot, mely a szentélyhez vezető út utolsó kanyarulatánál lévő márványtáblán állt.
– Mindig mondtam, hogy furák ezek a papok. Az előbb azt olvastam, hogy Kalmea, a Csillagjuhász lánya, aki feléleszti a tavaszt. Most meg, hogy ő egy kígyó.
Avero megvonta a vállát, nem talált ebben semmi furcsát. A barna sziklakígyó Kalmea szent állata volt, ezt mindenki tudta. A szentély közelében is mindig sütkérezett egy-két szelídített példány, bár most visszahúzódtak esküdt ellenségük a fagy közeledtére.
Nem tudom egyáltalán volt-e értelme eljönnöm ide. – Dohogta Marvello, miközben befordultak a sziklaösvény utolsó kanyarulatán.
Az őket fogadó látvány azonban kárpótlás volt minden megfáradt utazó számára.
Az út végén, mintegy háromszáz méterre hatalmas félkör alakú, kupolás épület állt. A lenyugvó nap fényében úgy tűnt, hogy a kupolát, mely óriási oszlopokon nyugodott, valami különös fémmel borították, mely megsokszorozta a nap fényét. Amikor közelebb mentek, akkor figyelt fel, hogy az épület valószínűleg kör alapterületű, de építészei valami furcsa oknál fogva, az épület egyik részét a sziklába építették.
Elértek a kapuhoz, amelyen egy fejét magasba emelő érc kígyó domborművet pillantottak meg. Avero megkongatta az ajtót, amely hamarosan kinyílt.
Az ajtóban egy negyven év körüli borotvált fejű szerzetes állt. Rájuk mosolygott majd intett, hogy kövessék.
Hatalmas, tágas csarnokba értek. Köröskörül lábadozó betegek és őket gyógyító szerzetesek voltak. Marvello meglepődött, bár óriási volt kívülről az épület, ekkora belső térre nem számított. A terem közepén egy szépen megművelt virágos kert volt, amelyhez a fényt a kupola tetején lévő óriási ablak biztosította. Marvello hallott már messzi országokban készült tükrökről és üvegről, melyek kemények voltak, de képes volt átlátni rajta az ember. A kert közepén egy míves szökőkút állt.
A terem másik vége, ahogyan megfigyelte valóban a hegybe lett vájva. Innen indultak folyosók a hegy belseje felé, ahol valószínűleg a szerzetesek és a betegek szállásai helyezkedtek el.
Kísérőjük egyenesen a kertbe, egy idős szakállas orvos szerzeteshez vezette őket. Köszöntették egymást, majd Avero hosszasan magyarázni kezdett, amire az idős szerzetes időnként bólogatott. Miután Avero befejezte a pap egyenesen felé fordult és meghajolt, majd kezével mutatta a megbékélés jelét. Marvello a köszönet jelével válaszolt. A pap hosszasan fürkészni kezdte arcát, s egy pillanatra Marvello úgy érezte, hogy a szürke szemek barátságosan, de határozottan egészen a bensejébe furakodnak.
Miután megvizsgálta intett, hogy pakoljanak le a terem falai mellé és magukra hagyta őket. Hamarosan egy másik szerzetes érkezett takarókkal. Beesteledett, a teremben elült a mozgás. A betegek egy része szintén a terem falainál tért nyugovóra.
Marvello furcsa békességet érzett, felnézett az üveggel borított kupolára. Tisztán látszottak a csillagok, feleségére és fiára gondolt, és lassan elaludt.

Álmában kívülről látta önmagát, ahogy a teremben fekszik. Elnézte magát, arcára torz grimasz ült, s ettől úgy festett, mint egy ragadozó madár. Egyszerre a kertből hatalmas barna kígyó kúszott elő, egyenesen felé. Megpróbált felébredni de tehetetlen volt, aztán azt érezte, hogy visszacsúszik a testébe. Kinyitotta álombeli szemeit. A kígyó nagyon közel volt, s mintha rámosolygott volna. Majd a füléhez kúszott és belesuttogott:
– A füleidnek semmi baja. A Fagykirály lopta el a hallásod.

Felébredt, már reggel volt. Körülnézett, de a kígyót nem látta sehol. Mindenki ébredezett és a szerzetesek friss élelmet és vizet hordtak körbe. Marvello felállt és megpillantotta a szakállas papot. Odasietett.
– Az éjjel furcsa álmot láttam! Itt… itt a kertben van egy hatalmas kígyó. Egy… egy barna sziklakígyó.
A pap bólintott.
– Nem is tudom hogyan mondjam. Odakúszott hozzám és a fülembe suttogott. – A pap mosolygott és intett, hogy folytassa. – Azt… azt mondta, hogy semmi baja a füleimnek. Hogy ellopták a hallásom. Hogy a Fagykirály lopta el a hallásom.
A szerzetes bólintott és a vállára rakta a kezét. Majd a csuhájából egy vékony arany csövet húzott elő, és intett, hogy forduljon oldalra.
A csövet egészen a füléhez tartotta és belefújt. A tompa zúgás egy pillanatra kitisztult, mintha egy ajtót nyitnának ki, és aztán vissza is tért.
Egyszerre tisztán meghallott egy mély hangot. A pap megszólalt:
– Bemutatkozom, Kalmea úrnő fia, Kalmea vagyok.
Marvello elkerekedett szemmel nézett a papra.
– Hogyhogy hallak? Mást továbbra sem hallok.
– Az istennő kegyelméből hallasz engem, egészen addig, amíg meg akarsz gyógyulni. Az éjjel az úrnő egy szolgálója látogatott meg, úgy mint minden beteget. A fülednek valóban nincs semmi baja. A hallásoddal történt valami. Ellopta a Fagykirály. El kell, hogy menj hozzá, hogy visszakérd.
– Micsoda? Micsoda? – Egyszerre jeges borzongást érzett.
– Ki… ki az a Fagykirály és hol lakik?
– A hegyen lakik. Utad során megismerheted őt. Én foglak elkísérni, itt nem tudunk meggyógyítani. – válaszolta Kalmea. – Vállalod az utat?
Feleségére, Annra gondolt és a kis Mikára, ahogy a vízbe hull és hogy nem hallotta meg. Ez rémülettel töltötte el. Nyelt egyet:
– Visszaadja ez a Fagykirály a hallásom, ha kérem?
– Igen, a tolvaj már megvan, most már csak vissza kell szerezni.
– Akkor vállalom az utat.


3. Már közelebb



Hajnalban hagyták el a templomot. A tompa zúgás továbbra is a fülében volt, csak Kalmea hangja tudott áthatolni ezen a zajfüggönyön.
A hegyekbe sziklákba vájt lépcsősor vezetett fel hosszasan. Egy ideig felfele vezetett, majd egy éles kanyar után lefele, aztán ismét fel, majd le.
– Milyen hosszú ez az út? – kérdezte néhány óra kanyargás után Marvello.
– Ez az utazótól függ. – válaszolta Kalmea.
– Mit jelent ez?
– Tudnod kell valamit erről a lépcsősorról. A Fagykirály uralma alatt áll. Ha hozzá közeledsz, akkor rövidebb lesz, ha nem akarsz eljutni hozzá, akkor pedig olyan hosszú, hogy akár évekig is eltarthat az út.
Marvello lerogyott.
– De hát… hogyan juthatnék el hozzá?
– Az emlékeid által, Marvello. A Fagykirály nem egyszerre lopta el a hallásod, hanem fokról fokra. Hosszú évekig lopózott el a hallásodig és kaparintotta meg.
– De hát csak pár napja ment el a hallásom.
– Csak pár napja vetted észre. A hallásod már jóval korábban elszivárgott. Azt tanácsolom, hogy az út során gondolj vissza az életedre és meg fogod látni, hol ment el egy hang az életedből.
Miféle hangok, bolond ez az öreg, háborgott magában Marvello, miközben újra útra kerekedtek. Mindig is jó volt a hallása, a látása és az esze. A legjobb táncos volt a faluban. A legbátrabb és erősebb legény. Ő nyerte el a falu legszebb lánya, Ann kezét. A gazdasága csodájára jártak a faluban. Ő mászta meg a szalagokkal teli fát tavasszal mindig a leggyorsabban…
– Itt erre fele megyünk tovább – mutatott az öreg egy sziklafalra, és meglepő fürgeséggel mászni kezdett. Ő szuszogva követte, de nem akart elmaradni. A fal kezdett egyre meredekebbé válni, és keze meg megcsúszott a köveken. Magasan járhattak már és esteledni is kezdett. Egy pillanatra szem elől tévesztette az öreget, s egyszer csak azt érezte, hogy kezeivel nem talál kapaszkodót. Alatta az út pedig már jó tíz méterre lehetett. Egyszerre rémület töltötte el, de elhatározta, hogy nem mutatja. Próbált továbbkapaszkodni, de a kapaszkodó csúszós volt. Keze remegni kezdett. Egyszerre az öreg tűnt fel pár méterre mellette.
Mondd csak Marvello gazda, tudsz te segítséget kérni?
– Én… én… én nekem nincs szükségem senki… – tartó keze váratlanul vészesen csúszni kezdett. – Segíts! Segíts!
Az öreg azonnal mellette termett és megragadta.
– Már csak pár lépés. Ide tedd a kezed.
Hamarosan felértek egy sziklapárkányra, amely mögött egy barlangnyílást pillantott meg.
Miután tüzet gyújtottak és lekuporodtak mellé, az öreg még hozzá tette:
– Csak az tud kérni, aki tudd hallani. Csak a süket hiszi magáról, hogy tévedhetetlen. Mikor kértél utoljára segítséget? Vizsgáld meg mikor kezdődött a süketséged.

Álmában gyerek volt. Körülötte ott volt a csapat, a gyerekcsapat. Messzebb egy subás öregember állt és nézte őket fürkészve. A Fagykirály! Döbbent rá, ő az. Aztán egyedül állt, mint azon a régi nyári délután. A subás öregember elégedetten elmosolyodott, és egy zsákot a vállára vetett.
Felriadt. Emlékezett, igen tisztán emlékezett arra a nyári délutánra, amikor végleg elhagyta a gyerekcsapatot. Az ostobákat! Miért nem fogadták el őt a vezérüknek? Nem értették, nem értették, hogy ő a legkülönb közöttük, és Adamot, a molnár fiát választották akkor is és… és évekkel később is. Ő pedig elhagyta őket, egyedül járt ezután.
Rettenetes felismerésként tört rá, ő azóta egyedül jár! És igaza van Kalmeának, soha, de soha nem kért segítséget. Mert… mert azok nem tudták, nem tudhatták, hogy mi a jó! Egyedül csak ő tudja, hogy mi a jó. „Csak a süket hiszi magáról, hogy tévedhetetlen.” Visszahangzott benne az öreg mondata. Beleborzongott: biztos volt minden döntésében, és hogy… hogy ő fogja felépíteni a legtökéletesebb portát, a legtökéletesebb gazdaságot. Mert… mert mások nem tudhatták.
– Honnan benned ennyi büszkeség? – kérdezte egy halk régen hallott hang. Az a gyötrő, állandóan gyötrő hang. Pagi hangja. Őt nem tudta elfelejteni. Pagi volt az egyetlen fiú, aki követte őt. Istenítette őt. És ő meg is mondta Paginak, hogy mit hogyan csináljon. Akkor is… azon a szörnyű őszi nap. Nem erre nem akart emlékezni, csak erre ne! Felüvöltött.
– Mi történt Marvello, mi történt?
– Furcsa hangokat hallok, Kalmea – mondta riadtan. – Rég nem hallott furcsa hangokat.
Ha őszintén elkezdesz emlékezni régi hangokat is meghallasz, Marvello. – suttogta az öreg.
– De én… én nem akarom! – kiabálta kétségbeesetten.
– Ne félj tőlük, fiam. – mondta az öreg gyengéden. – Ha rég nem hallott hangokat hallasz, azt jelenti, hogy a hangok visszatérnek hozzád, mert visszaszöknek a Fagykirály fogságából.
– De, de ezek nem jó emlékek.
– Az első hang, amely visszaszökik a lelkiismereted hangja. Ne félj tőle, ő fogja megmutatni az utat a többihez. Felöltheti valaki hangját, akit ki akartál törölni az emlékeidből. Mert akkor kaparintotta meg a Fagy ura, amikor nem akartad már hallani a lelkiismereted hangját. Ha megszereted ezt a hangot, sosem leszel egyedül.
– De, de én miattam… én miattam halt meg Pagi, mert, mert rám hallgatott és… – hatalmas erővel törtek elő rég nem látott könnyei.
– Csst, csst. – az öreg pap átkarolta a vállát – engedd szabadon a könnyeidet, engedd, sohasem késő megbánni, amit tettünk.
Marvello hajnalig sírt, akkor szelíd álom lepte meg és elaludt.


Másnap csendesen folytatták útjukat. Kalmea újabb lépcsősorhoz vezette és ő engedelmesen követte. Nem számolta a lépcsőfokokat, ha kellett felfele, ha kellett lefele ment. Magában egy régi hanggal barátkozott, és minden lépéssel emlékezett.
Emlékezett Pagira, akit ő biztatott fel, hogy utánozza, amit ő csinál, és ami ahhoz a rettenetes balesethez vezetett. Akkor nagyon megijedt és elbujdokolt, de a sötétben, ahová bújt meggyőzte magát, hogy Pagi ügyetlensége miatt történt minden, és a hangot, amely ennek ellentmondott száműzte. Akkor, igen akkor kaparintotta meg legbelsőbb hangját a Fagykirály.
Emlékezett a versengéssel teli évekre, amikor ráérzett, hogyha határozottabban mondja véleményét, akkor azt elfogadják. Egészen addig az átkozott napig.
Tavasz volt, Ann a felesége otthon volt Mikával. Az egész falu összegyűlt megválasztani a Falu gazdát. Az ő gazdasága volt a legjobb, az ő állatai a legszebbek, erős volt és okos, de a falu ismét Adamot választotta. És ő dühében megragadta az egyiket és megrázta, és nekiszegezte a kérdést: Miért őt?
– Nem akarom hallani a választ! – kiáltott fel önkéntelenül és megtorpant.
Kalmea azonnal ott termett.
– Hallgasd meg a választ! Engedd vissza a hangot! Mit mondott?
– Azt, hogy „Azért választottuk őt Marvello gazda, mert Adam szeret bennünket.” És ez… ez igaz volt, mert én nem szerettem őket. Mert ők… ők csak… ők csak mások. És a mások, azok nem méltók a szeretetre.
– Így fosztott ki a Fagykirály, Marvello. Mer akit nem szeretsz, azt nem hallhatod meg.


4. Közel


Feleségével álmodott. Ann mondani akart valamit, de ő közbeszakította, mindig közbevágott. Pedig valami nagyon fontosat akart mondani, de ő neki mindig volt valami fontosabb. Egy helyére nem tolt szék, egy elmaradt foltozás, bármi, bármi fontosabb volt nála. Mert valójában lenézte őt…
Ismét felriadt és a sötétben hallgatta felgyorsult szívverését. Szegény felesége… most kezdte megérteni az éjjelenkénti titokban sírt mély ráncokat Ann arcán. Mert mindig, mindig közbevágott. Mindig közbevágott, mert jobban tudta. Igen, ő mindig mindent jobban tudott.
Most kezdte megérteni Mika miért nem olyan erős, ahogy ő elvárja. Hogyan nőjön fel mellette bárki, ha ő akarja még ezt is irányítani.
Irányítani akart, mert félt, hogyha nem irányít, akkor kiderül, hogy nem tudott… hogy tanulnia kell.
Megszédítette ez a mélység. Ha ő nem tud, akkor mi, akkor mi van még? Ez… ez túlságosan szédítő. „De hát nem szebb azt hinni, hogy nem tudunk mindent, hogy tudunk tanulni?” szökött vissza váratlanul egy nagyon-nagyon régen hallott hang.

Egyszerre megnyugodott. Igen, tenni kell és helyre kell hozni a dolgokat. Megérteni, és szeretni az embereket. Hirtelen arcok, nevek, tűntek fel előtte és mind, mind vágyott találkozni velük. Vágyott arra, hogy együtt legyenek és újrakulcsolják elengedett kezeiket. És ez sokkal fontosabb volt, minthogy süketségén túllegyen.
Valami meleg áramlást indult el a szívénél.

Apránként köszöntött be a hajnal. Lépésről-lépésre kúszott fel az ég horizontjára. Minden egyes lépése, egy elhatározás, egy döntés, egy apró tisztulás volt.
Nem vette észre, mikor lépett mellé az öreg pap.
Csendben álltak és nézték a hajnali napot.
– Miért kellenek a Fagykirálynak a hangjaim, Kalmea?
– Nem kellenek neki.
– De hát…
– A szíved kell neki, fiam. A szíved, amelyet fagyos lehelletével fagyaszt meg fokról-fokra. Minden apró helyzet, amelyben büszkék, rátartiak, önzők vagyunk. Mindig amikor ugyanúgy viselkedünk, ugyanúgy döntünk őt segíti. Mert a Fagykirály nem más, mint saját önzőségünk, félelmeink és tudatlanságunk. S a Csillagjuhász pedig maga az Élet. Az Élet, ami mindent telít dalaival. Hallgasd csak az egész világ énekel. S mindenkinek megvan a hangja, dalolják a sziklák álmaikat és munkájukat, dalolnak fák, a virágok, dalolnak a növekedés gyönyörűségéről és imádják énekeikben a Napot és Földet, aki fényt és vizet ad nekik. Hallgasd, hogyan dalol minden állat, mind énekel a mozgás szabadságáról és arról, hogy egy napon megérti a világot. És nézd hogyan szövik át az emberek lelkét dalaik. Énekelnek, hallod, mind énekel. Hallani nem csak azt jelenti, hogy hallod a zajokat. Hallani azt jelenti, hogy érted, mélyen érted a világot, mert szereted, és mert fontos neked a legkisebb kőtől a legszebb csillagig.
És Marvello ebben a pillanatban megérzett valamit. Valami csodás szimfóniát, ami körbe vette és mindenből áradt. Amit azért nem hallott meg soha, mert mindig csak maga érdekelte, de most, hogy hangai visszatértek hozzá, hallotta a saját énekét is ebben a hangszimfóniában. Hallotta, ahol szól és hogy miért szól.
Aztán szépen elhallgatott minden. A csodálatos pillanat elmúlt, de ott hagyta a bizonyságot, hogy van, és hogy lehet hozzá közelíteni.
– Hogyan tudnám újra hallani?
– Hiszen tudod a választ. Csak gyakorold állhatatosan, amit megfogadtál hajnalban. Az a szív, amely mindig megújul sohasem kerülhet a Fagykirály birtokába. Mert mindig meleg marad.
– Köszönöm, Kalmea. Köszönöm.


5. Végre itt


A szentélytől a visszaút nagyon gyorsan telt el. Élvezte az út minden pillanatát, örült Avero minden egyes történetének. A megszelídített szélzúgásnak, a sercegő tűz lángjának, a vízesések robajának, a felhők suhanásának, a darvak gyönyörű röptének. Az emberi mosolyoknak, a köszönéseknek, az apró barátságos jeleknek. Soha nem gondolta volna, hogy ennyi minden van a világon.
Felesége az úton várt rá.
– Hallottam a lépteidet – mondta Ann szelíden.
– Hallottam, hogy elindultál – válaszolta.
Ebban a pillanatban meghallotta Ann énekeit. Énekeit a gyengédségről, a türelemről, bátorságról és őszinteségről… a legszebb énekek voltak, amelyeket valaha hallott.
Akkor kezdődött, hogy átszőtték a szívét.

Az írás hossza kb. 23 ezer karakter