Hajó, hozd vissza a szerelmet!

Évszám
2009

Emma néni a karosszékében ült, és hintázott. Unokája, a 7 éves Sandra odaült a lábához játszótársaival együtt, és arra kérték a nénit, hogy meséljen nekik. Az egész város ismerte Emma nénit híres meséiről, melyek az öreg nő szerint egytől egyig igazak voltak... Köré gyűltek a kicsik, az öreg hölgy megsimogatta unokája fejét, és elkezdte történetét...

Egyszer volt, hol nem volt, talán történt, talán nem, de  az én szívemben ez mind valóság volt gyerekek.
A Rózsahegy tetején állt egy szép kastély, mely a Szivárványkatély nevet viselte. Ez a gyönyörű palota Clarissa bárónőé volt. Lányával élt itt, Stellával, aki gyönyörű volt, sokan kérték már a kezét, de anyja nem akarta hamar férjhez adni lányát. Igaz a leány sem talált még olyat magának, akihez szívesen hozzáment volna. Sokszor ábrándozott arról, milyen lesz majd az a férfi aki rabul ejti szívét.
Stella már ifjú hölgynek számított, nem kislánynak, be szeretett volna menni dadájával a városba, megnézni a cirkusz előadását, ami akkor éppen a városban adott műsort.

- Anyám, már nem vagyok kislány! Miriam, Sorel báró lánya is elmehet már egyedül a városba körülnézni, pedig ő fiatalabb mint én! Ne légy ilyen szívtelen, engedj el! Sonja éppen piacra indul, hadd tartsak vele, hadd lássam a cirkuszt!
- Nem, lányom! Majd akkor lesz itt az ideje, ha én azt mondom! Délután a herceg látogat meg minket, Betty segít neked felöltözni és elkészülni a fogadására! Mi lesz már? Igyekezz!
- Jól van, anyám. Igyekszem. – mondta szomorúan a lány, és elindult a hosszú kőlépcsőn felfelé a szobájába, és közben azon gondolkozott, hogyan szökhetne meg.

Dajkája éppen a haját fésülte. Hosszú, szőke haja volt, ahogy a nap rá sütött, szinte szikrákat szórt, úgy csillogott. Kiemelte tengerkék szemét, ami megigézte a leggazdagabb királyokat is.
- Látni akarom a várost, az utcákat, az embereket, a piacot mindent! Sonja segíts nekem! – kérlelte a fiatal lány, dajkáját.
- De hát lányom, anyád rögtön menesztene, ha megtudná, hogy segítettem neked elhagyni a kastélyt!
- Nem tudja meg! Még ha ki is derül, majd azt mondom egyedül sikerült elszöknöm! Sonja, segíts kérlek! – kérte egyre kétségbeesetten a lány Sonját.
- Hát jó leányom, de végig velem maradsz és nem kószálsz el!
- Ígérem! – kiáltotta vidáman Stella. – De ilyen ruhában nem mehetek! Rögtön észrevennék, hogy nemesi családból származom. Én el akarok vegyülni! Sonja, honnan szerezzünk megfelelő öltözéket nekem?
- Gyere lányom, nem voltam én mindig ilyen pufók öreglány mint most! Előveszem neked egy régi ruhámat! Kopott is, kicsit szakadt, de ez való az utcára... Gyere, siess, nincs sok időnk!

Sonja felöltöztette a lányt, haját kibontották, hogy fürtjei szabadon omoljanak vállára, csattok és gyöngyök nélkül. Mire végeztek Stella közönséges városlakóként léphetett ki a vár udvarára. Persze szépsége így is különlegessé és szembetűnővé tette.

A hintó egy kis utcában állt meg velük. Stella kilépett ajtaján és már is elmosolyodott. Kisgyerekek játszottak az utcán. Rongybabával és fakockákkal szórakoztatták magukat. Nézte őket egy darabig, majd elindultak a piactérre. Közben Stella annyi érdekes dolgot látott, nem tudott betelni a látvánnyal. Voltak az utcán jósnők, cigány táncosok, zsonglőrök és mutatványosok is. Nagyon boldog volt, hogy végre ezt is láthatja. Gyorsan bevásároltak, egy bódé mellett álltak meg, ahol kelméket árultak. Az eladólegénynek rögtön megtetszett Stella tündöklő kék szeme:

- A fiatal hölgynek olyan gyönyörű szeme van, ezt nem állhatom ajándék nélkül! Tessék, itt ez a szép sál! Persze magácska szépségével nem versenyezhet véletlenül sem, de ez a legszebb a kelméim közül! – nyújtott Stella kisasszony felé egy piros kendőt a férfi. – Fogadja el, szívesen adom!
- Nagyon köszönöm, tényleg nagyon szép! – válaszolta a lány őszinte mosollyal.

Akadt még idejük, mindent megvettek, így a lány nagy örömére a cirkusz előadását is megnézhették. Jegyet vettek egy gólyalábas férfitől, helyükre pedig a szakállas nő kísérte őket. Stella már nagyon izgatott volt, s mikor meghallotta a dobpergést, hihetetlen örömöt érzett belül. A cirkusz igazgatója mutatkozott be először. Színes,strasszos ruhát viselt és hatalmas kalapot. Bajusza viccesen kunkorodott,  és kis kecske szakálla volt. Utána az elefántok következtek. Egy női ikerpár vezette őket körbe és körbe, és az állatok még arra is képesek voltak, hogy egyszerre pattogtassák a labdát az ormányukkal. A két lány vezényszavakkal irányította a 3 hatalmas állatot, akik szemmel láthatóan engedelmeskedtek nekik. Hatalmas taps búcsúztatta az elefántokat és idomárjaikat. A következő szám egy hasbeszélő volt. Stella nem is értette, hogy tud hangot csikarni a fabábúba. Teljesen el volt ragadtatva. Ezeket követte még a zsiráfok mutatványai, majd a gólyalábasok is táncra perdültek a közönség szeme láttára. A műsor utolsó része a zsonglőröké volt. Színes ruhában voltak, nagyon tetszett Stellának a megjelenésük. Volt köztük egy fiú, akiről a kisasszony le sem tudta venni a szemét. Szakálla volt, formára nyírva, ilyet még nem is látott. Testét minták díszítették, füle át volt szúrva, szeme pedig barna volt és tekintete tüzes. Stella bámulta őt, csak őt látta már, senki mást. A fiú egy kötélen felmászott a cirkusz sátrának oldalára, majd indának használva azt, a közönség sorai közé lökte magát a levegőben. 

- Figyelem emberek! Ki akarja kipróbálni a magaslati levegőt? Szívesen megmutatom bármelyik csinos lánynak a közönségből... – kacérkodott a fiú. – Alfredo, adj egy szál rózsát nekem, hátha akkor bátrabbak lesznek a hölgyek!

A fiú visszalibbent a porond közepére egy vérvörös rózsáért, megszagolta, majd az égbe tartotta és kérdezte:
- Lányok, ki szeretné ezt a gyönyörű virágot?
A sorok szinte hullámoztak, a fiatal lányok magukból kikelve jelentkeztek a feladatra. Stella nem mert volna a kötélbe kapaszkodva lógni a magasban, ezért szinte elbújt a székében. Persze tudta, hogy úgy sem választaná őt ez a jóképű fiú.

- Te szőke szépség, ott a hátsó sorokban! Nem szeretnél velem repülni?- szólt a zsonglőrfiú a tömegbe.
Az össze szőke lány felelt, s már el is indult a tömeg a színpad felé. Mindegyik nevetett és egymást  lökdösve hadakoztak, mindegyikük azt hitte magáról, hogy ő a szerencsés kiszemelt.
- Sajnálom lányok, de egyikőtök sem az akit én kinéztem magamnak! Majd legközelebb!- csitította a tömeget a fiú. – Én arra a lányra gondoltam, aki a műsor kezdete óta le sem vette rólam a gyönyörű kék szemét!

Stella elpirult, felállt, s már indulni akart hazafelé, de tetszésének tárgya nem hagyta ezt:
- Tetszett nekem, ahogy követsz a szemeddel! Gyere kislány, szálljunk egyet!

S, már ott is termett a lány mellett a sor közepén. Megfogta a derekát, segített neki a kötél csomójára állni, mögé állt, átölelte, s már repültek is. A leány már nem is félt. Érezte a mögötte álló édes illatát, s nem akart leszállni többé a kötélről. Ez az illat örökké a fejében marad; fahéj, vanília és szegfűszeg illata volt. Érezte karjai érintését, s valami meleg öntötte el szívét. Nem tudta mire vélni, de nagyon jó érzés volt.

- Már vége is! Remélem nem ijedtél meg nagyon! – nevetett a fiú Stellára.
- Nem, dehogy is! – hazudta. – Ezek után viszont már igazán megmondhatnád a neved!
-  Gianni... Igazából Gianni Junior... És a te becses neved?
- Stella!
- Hát örülök, hogy megismertelek! Még sosem láttalak itt...  A városban laksz?
- Nem, vagyis de... Inkább a külvárosban, ha pontosan akarom kifejezni magam...
- Hát Stella, örültem... A rózsa a tiéd, bár sértésnek is vehetnéd, hogy egy ilyen kóróval szúrom ki a szemed...
- Kóró? De hát ez gyönyörű! – mondta meglepetten Stella.
-  A te szépségedhez még kicsit sem közelít!
A lány elpirult, szája mosolyra húzódott. Gianni, Stella dús, szőke hajába tűzte a vörös virágot, majd egy csókot nyomott az arcára, és visszatért a színpadra.
A kisasszony megilletődve és új érzéssel a szívében tért haza. Csak az artista fiúra tudott gondolni. Lefeküdt ágyába és elővett egy selyemborítású könyvet. Tintába mártotta tollát, és írni kezdett. Leírta, hogy ilyen jóképű fiúval még életében nem találkozott, pedig sok herceg fordult már meg kastélyukban leánykérési szándékkal, de még egy sem ragadta meg ennyire őt, mint Gianni. Gianni... Ezt a nevet nem felejti el soha. Még egyszer találkoznia kell vele!
- Stella! Beppe herceg megérkezett! Gyere le lányom! – szólt édesanyja nyájas hangon.
- Máris!

Leszaladt a lépcsőn, sugárzóan boldog volt. Leült az asztalhoz, hozzálátott a vacsorához, de semmi sem érdekelte már, csak az a fiú a cirkuszból. A herceg édes szavakkal próbálta elcsábítani, de semmire sem ment vele. Megelégelte a hiábavaló mézes mázas szavak egymás után sorakoztatását és így szólt:

- Kedves Clarissa báróné, már későre jár, én elindulok, 4 órányira lakom innen, és szeretnék mielőbb otthon lenni a kastélyban, sötétedés előtt! Tudja, az útonállók...
- Értem kedves Beppe herceg, Stella majd kikíséri a kapuig!
Stella fel is állt, elvarázsolt tekintettel ugyan, de tényleg a herceggel tartott a vár bejáratáig, majd az kezet csókolt neki, s megbántottan elindult hintója, és díszes kísérete felé. Mikor a hatalmas ajtó bezárult, a lány visszament anyjához, s leült a vacsoraasztalhoz. Várt, míg anyja megszólal:

- Lányom, még is milyen férjre vársz még? Ez a herceg láthatóan oda van érted, te pedig ügyet sem vetsz rá! Tán egy másik herceg keltette fel az érdeklődésed, netán egy báró?
- Nem anyám, egyszerűen csak nem tetszett ez a férfi, amúgy is túl idős hozzám! Ősz hajszála is volt...

Persze egyetlen ősz hajszála sem volt, de Stella nem tudott másra gondolni, csak Giannira, és tekintetére, szájára, és hangjára... Elpirult, mert eszébe jutott a csók, amit a fiútól kapott. Egyre csak arra tudott gondolni, milyen lenne vele, mennyire szeretnék egymást...Viszont eszébe jutott, hogy anyja mennyire megvetné érte, s talán azt is elintézné, hogy a fiút baleset érje, vagy, hogy száműzzék a városból, tán az országból... Nem tudott erre gondolni, mert már akkor fájt neki a gondolat. Csak azon járt az esze, hogy újra látnia kell őt. Másnap megint el kell mennie a cirkuszba!

Másnap reggel korán kelt, nem tudott aludni. Írta a naplóját, másnak nem tudta elmondani érzéseit a fiú iránt, de muszáj volt ezt az irdatlan boldogságot kiadnia magából. Reggeli időben mindenki előtt az asztalnál ült, s evés közben jelzett dadájának, hogy miután leszedte az asztalt, beszélni akar vele. Sonja persze már akkor sejtette, hogy  valami turpisság jár Stella kisasszony fejében, de mit volt mit tennie, letakarította a hatalmas asztalt, s felment a lány szobájába.
- Sonja, látnom kell!
- Na de kit, gyöngyöm? Kit kell látnod? Csak nem azt a mutatványos fiút?
- De ő nem egyszerű mutatványos! Ő zsonglőr, és nagyon ügyes! És jóképű... és a hangja... Ó Sonja segítened kell, hogy újra találkozhassunk!
- De lányom, hogyan? Ha anyád megtudja egyikünket sem kímél majd...
- Nem fogja megtudni! Te csak mondd neki, hogy be kell menned a városba, engem pedig útközben elvisz a hintó Silviáék kastélyába, hisz ő a barátnőm. Egy galambbal küldök neki levelet, hogy ő is tudjon a kis hazugságomról, nehogy máskor kiderüljön, mit csináltam. Sosem tudja meg, Sonja hinned kell nekem!
- Jól van lányom, akkor igyekezz, nem sokára indulunk...

Stella majd kicsattant a boldogságtól. Újra felvett egyet dadusa régebbi ruhái közül, haját kifésülte, s a Giannitól kapott rózsát is beletűzte. Ahogy készen lett, lerohant a cselédlépcsőn, le a konyhába, s megvárta Sonját. Nemsokára el is indultak. A lány egész úton a zsonglőrről beszélt.

Lassan megérkeztek a városba. Megcsapta őket a vásári ételek füstös illata, és a piac csodálatos, életteli zaja. Keveset nézelődtek, s ahogy meglátták, hogy mozdul a tömeg, a cirkusz felé indultak. Stella alig várta, hogy újra lássa Giannit. A műsor elkezdődött. Már nem érdekelték a hatalmas elefántok, a hosszú nyakú zsiráfok, a szakállas nő, és a gólyalábon ügyeskedő férfiak és nők sem. Csak a zsonglőrmutatványt várta. Élete leghosszabb órája volt, míg elkezdődött a műsor záró része. A szereplők hihetetlenül ügyesek voltak, kecsesen mozogtak és magabiztosan. Stella még sem volt boldog. Sehol sem látta azt a fiút, aki miatt oda ment. Elkeseredetten és csalódottan ült tovább, várta, hogy vége legyen az előadásnak. Egyszer csak leült mellé valaki. Nem nézett oldalra, mert nem akart tolakodóan a mellette ülő arcába bámulni, lassan el is felejtette, hogy ülnek mellette, míg nem az a valaki a fülébe suttogott:

- Nélkülem is boldogulnak, nem igaz?
Gianni volt az, aki hirtelen ott termett mellette, szinte a semmiből. Hirtelen megint boldog lett, szíve gyorsan dobogott, a levegőt is gyorsabban vette. Belenézett Gianni bús, kacérkodó szemébe, s majdnem elolvadt egy ültő helyében. Végig nézte a testén lévő színes mintákat, s a fiú szép arcát is megvizsgálta. kkor sem tudta levenni róla a szemét, mint az azelőtti napon.
- Mi történt, tán megijesztettelek kislány? – kérdezte mosolyogva a fiatal fiú. – Nem volt szándékomban!
- Nem, dehogy is csak meglepett, hogy itt vagy és nem a porondon!
- Hát őket is hagynom kell érvényesülni! – kacsintott szívet megdobogtatóan Gianni.

Stella már nem szólt többet, csak rámosolygott. Megnézték a műsort, s mikor vége lett a dajka a lányra nézett, s így szólt:
- Lányom, még maradt egy óránk! Találkozzunk a kútnál pontosan egy óra múlva, de ne késs! – mondta aggodalmas hangon. – Te pedig fiatalember, vigyázz az én drágámra!
- Ebben biztos lehet hölgyem! – s kezet csókolt Sonjának a fiú.

Sonja zavarában elmosolyodott, majd legyintett egyet, nyugtázva a fiú ifjúságából adódó szemtelenségét, s elindult körbenézni a portékák közt.  Gianni pedig megragadta Stella kisasszony kezét, s elindult egy a lány számára ismeretlen útvonalon.
- Ezzel most eltakarom a szemed, ez az én titkom, senki sem ismerheti a helyet! – kötötte be egy kendővel a fiú a kisasszony szemét.
 
Gianni érintése megbabonázta Stellát, s mikor az arcához ért megborzongott, s nem akarta, hogy ez a borzongás véget érjen. Érezte, hogy egy lépcsőn tartanak felfelé. Hűvös volt, tehát kőházban jártak. Egyszer csak megálltak, s a fiú levette a lány szeméről a kendőt. Amit látott, csodálatosabb volt minden műalkotásnál amit eddig egész életében látott, pedig sok neves udvar festőinek képeit látta már, de ez azoknál ezerszer szebb volt. Ő volt rajta.
- Nem tudtam elfelejteni ezt a szempárt. Tegnap egész éjjel festettem, tudom nem lett olyan szép mint te, de ember nincs a földön aki hasonló szépséget tudna alkotni, mint amilyen te vagy. – duruzsolta Gianni a lány fülébe, megcirógatta rózsás arcát, s csókot adott rá.
- Miért engem választottál tegnap?
- Engem néztél az egész előadás alatt! Mit kellett volna tennem? És különben is... Te voltál ott a legszebb, rögtön észrevettelek, ahogy leültetek édesanyáddal...

Stella elgondolkodott, hogy talán be kellene vallania, ki is Sonja valójában, de nem akarta tönkretenni a pillanatot, inkább válaszolt a kérdésre:
- Hogy mit kellett volna tenned? Rögtön meg kellett volna csókolnod...
- Nem vagyok én olyan rámenős...
A lány meg sem várta, míg a fiú befejezi a mondatot, közelhajolt hozzá, ajkát a fiú ajkához érintette, s megcsókolta. Igazi szenvedélyes, szerelmes csók volt. És nem az volt az egyetlen abban az órában ami elcsattant köztük. Gianni megmutatta a fiatal lánynak festményeit, aki persze ámuldozva nézte a képeket, és nem tudott betelni velük. Sem a művekkel, sem a művésszel... Egy kis idő elteltével vissza kellett indulniuk, mert lejárt az egy óra, Sonja pedig már várta a lányt. Gianni elkísérte a hintóhoz, amin meg is lepődött:
- Micsoda fényűzés. Ez a te családod hintója?
- Még sok mindent nem tudsz rólam Gianni, viszont ha holnap is találkozunk, mesélhetek neked magamról és mindenről... 
- Találkoznunk kell, még ha az együtt töltött időt némán töltjük is! Szavak nélkül is kellesz nekem Stella! Látnom kell téged...Holnap is, és az elkövetkező életemben minden egyes nap! Így lesz, kedvesem?
- Így lesz Gianni, így lesz! – válaszolta Stella elérzékenyülten, szeme könnybe lábadt, h átölelte „lovagját”. Megtörtént a búcsúcsók, s a lány felszállt a hintóra, ami azon nyomban el is indult. A fiú hosszasan integetett még a távolodó kocsinak, majd mosolyogva elindult hazafelé.

Otthonában Stella azon töprengett, miként tudná anyjának elmondani a történteket, de bárhogyan is törte a fejét, nem jutott semmire. Tudta, hogy nem helyénvaló amit csinál, de végre szerelmes volt, és nem akart mással törődni csak szerelmével, és sok időt akart vele tölteni. Gondolkodott, s egyszer csak elaludt...

- Hetekkel később még mindig tartott viszonyuk, Clarissa báróné tudta nélkül. A lány nagyon boldog volt, és kedvese is. A nyár első napja volt, az idő csodálatos, egy felhő sem volt az égen. A szerelmesek megbeszéltek egy találkozót a Márványréten, természetesen Sonja segített nekik tervükben. Pontban délután 3 órakor elindult a piacra, s Stella is vele ment, viszont őt a Márványrétre vitték. Újra találkoztak, beszélgettek, s úgy érezték, örökre elválasztahatlanok. Gyorsan telt az idő, a távolban már közeledett a hintó Sonjával, tudták itt az elköszönés idelye.

Egy búcsúcsók, és a kisasszony már is hazafelé tartott dadájával, aki izgatottan kérdezte őt mindenféléről. A lány persze vidáman, kipirult arccal mesélt neki, és kicsit dicsekvő hangon mesélt dajkájának.

Mikor hazaértek a légkör baljós volt, Clarissa egyedül ült az asztalfőn, teríték nélkül állt az asztal siváran, a gyertyák égtek csak, de azok sem úgy, ahogy szoktak. Minden olyan vészjósló volt...Főleg a báróné szemei. Azt súgták, valamiről tudnak, és valaminek vége lesz...
- Sonja, menj, készítsd elő az étkészletet és az evőeszközöket... – mondta közömbös hangon Stella édesanyja. – Lányom, te pedig ülj le az asztalhoz, beszédem van veled!
- Igen is anyám. – mondta szinte suttogva, remegő hangon a lány, s nem tudott rájönni mi lehet az ami miatt anyja ilyen mérges rá.
Édesanyja az asztal körül járkált, bosszús tekintettel, és nem szólt egy szót sem, majd egyszer csak rácsapott az asztalra: 
- Hogy teheted ezt velem? A család hírnevét kockáztatod egy ilyen vásári mutatványos miatt! Ezt abba kell hagynotok! Mi több, nem mehetsz a városba soha többé és nem érdekelnek a kifogások!– ordított a bárónő. – Ezt a szégyent! - leült, s keservesen nézett lányára.
- Nem szakíthatsz el tőle! Szeretem és ő is engem!
-  Szeret? A pénzedet szereti, nem azt aki vagy, lányom! Ne légy ilyen naiv, elvégre nem vagy már gyerek!
- Cseppet sem! És nem tud a pénzemről! Azt hiszi szolgalány vagyok egy palotában a várostól messzire!
- Nem érdekel a gyermeteg viselkedésetek, ennek itt véget kell vetni, és tudom is hogyan! Holnap reggel utazol egy vidéki kolostorba, és ott fejezed be a tanulmányaidat! Ott nem lesz esélyetek sem látni egymást! Stella, azt hittem több eszed van ennél, de látom tévedtem. Majd a zárdában megtanulod, mi a méltó, és a helyes viselkedés... Hazudni egy ilyen senki miatt?
- Nem senki, és nem tehetsz ellenünk semmit! – és itt be is fejeződött a beszélgetés.

Clarissa felment a hálójába. Elégedett volt, de tudta, hogy lánya okos. El kellett fogatnia a mutatványos fiút, és mivel a nevét is tudta Stella naplójából, nem volt nehéz feladat.

Stella egész éjjel sírt, a holdat nézte és zokogott.Nem élt át még ekkora kínt, csak arra tudott gondolni, hogy soha többé nem láthatják egymást, és ezt nem hagyhatta.

Másnap reggel Clarissa, lovagok kíséretében ment fel a lépcsőn lányához, s mivel már nem hallotta a sírást, elégedetten nyugtázta, hogy megjött a leány esze, s kész arra, hogy végre engedelmeskedjen édesanyjának. De mikor kinyitotta a szoba ajtaját, rájött, hogy nem így volt. Az ágyban nem feküdt senki, az ablak pedig tárva- nyitva volt. Rögtön odaszaladt, lenézett, de sehol senki nem volt. Egy kötél lógott az ablakból a talajig. ” Stella azon mászhatott le.” -  gondolta.
- Dario! Azonnal szedje össze az embereit, és induljanak megkeresni a lányomat! – kiáltott kétségbeesetten és dühösen Clarissa. – És azt a közönséges vásári majmot, Giannit is! Igyekezzenek már, nincs sok időnk!

Stella és Gianni a kikötőben pakoltak fel a hajóra, megfeledkeztek mindenről, csak egymással törődtek. Egy óvatlan pillanatban megjelent Dario, és elkapta Giannit. Száját bekötötték, kezét és lábát kötéllel kötötték össze, úgy bántak vele mint egy rossz kutyával, Stella hiába jajveszékelt, nem tehetett semmit. Szerelmét elhurcolták, őt pedig vissza vitték a palotába. Feltuszkolták a szobájába, az ablakokat befedték deszkával, az ajtaját pedig kulcsra zárták, minden lenti kapuhoz pedig őrt állítottak. Egy valaki mehetett be csak hozzá, a dada:
- Lányom, szörnyű hírt hoztam!
- Semmi sem olyan szörnyű, mint Gianni hiánya...
- Lelkem! Giannit kivégzik, pontban holnap reggel nyolckor! Nem tehetünk semmit...

Odafutott a lányhoz, megölelte, Stella pedig semmire nem volt képes, csak sírni. Nem mozdult órákon keresztül, csak zokogott. Az ajtón dörömbölt, az ablakot fedő deszkákat próbálta felfeszíteni, de nem járt sikerrel. Késő éjszakáig zokogott, s magában beszélgetett kedvesével, hogy legyen erős, ne féljen, a pár annak a felének lesz rosszabb, aki a világon marad élete értelme nélkül. Csak szenvedett, sírt, s egyszer csak elaludt.

Reggel könnyezett mikor felébredt. Már nem volt ereje sírni. Tudta, hogy mindennek vége már. Megtartotta azt a rózsát, amit szerelmétől kapott még első találkozásukkor, s akkor azt vette elő. Mellkasára ölelte, s így ment ki a kertbe. Az őrök is eltűntek a kapukból, jelezve Gianni halálát. Stella egy magas nyárfa tövébe kuporodott, naplóját olvasgatta, felidézte a csodás emlékeket, néha el is mosolyodott, de nem tartott sokáig. Újra sírásban tört ki:

- Miért hagytál itt? Vittél volna magaddal! – zokogott tovább. - Most halott vagy, és nem mondhattam el, mennyire szeretlek szerelmem!
- Á, szóval van más szerelmed is? – hallatszott egy hang válla felett.

Hátranézett, s kedvese térdelt mögötte. Először nem is kérdezett, csak megölelte, csókolta, arcát simogatta.
- Te hogy-hogy itt? Hát kiengedtek?
- Nem! Megszöktem, és még most is szökésben vagyok. Van egy barátom, egy hajón dolgozik, és segít átszöknöm Amerikába a rakománnyal. Nemsokára indulok...
- Soha többé nem látlak, kedvesem? – kérdezte a lány kétségbeesetten.
- Most el kell mennem, s ha majd úgy adódik, visszatérek! De hű leszek hozzád, és soha nem felejtelek el...
Együtt zokogtak, ölelték, csókolták egymást.
- Én is hű leszek hozzád, soha, senki nem választhat el egymástól!
- Ha a sors is így akarja, újra találkozunk... – egy rózsát nyújtott át neki, mint amilyet az első találkozásukkor adott neki, és most is olyan illata volt mint akkor; fahéj, vanília és szegfűszeg. – Nem felejtelek el szépségem, megígérem, hogy nem most látjuk utoljára egymást... – egy utolsó csók történt köztük, s a fiú már rohant is... Ki a kapun...végig az úton...át a városon... ki a kikötőig...el a városból, és távol Stella szerelmes szívétől...
A lány megfogadta, soha többé nem akar férfit megcsókolni, csak azt akit igazán szeret, és az Gianni volt, ő is marad, és egész életében őt fogja szeretni...

Vége...

- De nagymama miért sírsz?
- Nem sírok drágám... – suttogta Emma néni. – Csak tudom, hogy Stella még mindig a hajót várja...