A kis faasztalokkal berendezett, kellemes fogadóban leesett egy pohár. Hangos csengéssel érte az egyik pad karfáját, megperdült, majd valamivel tompábban érkezett a deszkapadlóra. Erős üvegből készült, nem tört össze, meg sem pattant. Nem piszkolt össze semmit, az egész baleset szinte elveszett az evőeszközök csörgésében és a sarokból hangzó mámoros, fojtott nótázásban. Mindez azonban elégnek bizonyult, hogy a nyugodtan nevetgélő és mulatozó vendégek felkapják fejüket, és a hang irányába forduljanak. Egyszerre egészen csend lett, s a csend a nyitott ajtó melletti sarokból gurult széles köríven a vendégtér közepéig - ám egy szürke kabátos alak hamar utána lépett, hogy felvegye.
- Elnézést - szólt alig hallhatóan, lesütött szemmel, majd a pohárral a pulthoz sietett.
A fogadós, egy testes, szakállas férfiú elnézőn mosolygott.
- Hagyd el, nem történt semmi. Biztos nem kérsz mást is inni? Kezd már hűvösödni.
Amaz, mint aki csak az utolsó mondatot hallotta, merengőn nézett a bejárat felé. Már alkonyodott, kintről friss fuvallat támadt, és úgy tűnt, birokra kel a belső tér fülledt kipárolgásaival.
- Na, valamit? - unszolta az ember, miközben ki is készített egy üveg mézes pálinkát. - Saját, erre a vendégem vagy.
Most eszmélt a másik. Megköszönte a kedvességet, de visszautasította az italt; kifelé indult, és lassan lépett a külvilágba. Közben a vendégek, kiknek tekintetét a kíváncsiság az egész jelenet alatt a pulthoz szegezte, most folytatták, amit félbehagytak. Egy kócos suhanc nagy pohárlengetés közepette odakiabált:
- Hát mi kapunk ingyen?
- Majd ha magának is én adom a bérét, fiam. Hanem arra nem sok esélyt látok.
A szürke ruhás férfi lelépdelt a recsegő falépcsőkön, egészen a folyópartig haladt, ott megállt, és lekuporodott a csónakház mellé, egy régen kivágott nyárfa korhadt tönkjére.
Minden nap így tett, immár fél éve. Néha megivott egy kis pohár frissítőt a vendéglőben, egyébként pedig csak figyelte a vizet. Ez volt a dolga, ő vigyázott a csónakokra, vezette a vendéglistát, szedte a csónakpénzt és ő hajtotta be a túlórákat is, ha egy-egy pár annyira belefeledkezett volna az andalgásba. Közben elővett belső zsebéből egy töltőtollat és egy kuszán teleírt, csupa áthúzással meg javítással tarkított papírköteget, és rótt rá még pár sort. Szűkös keresetét egy irodalmi lap bérszerzőjeként egészítette ki, de nem volt termékeny író.
Csendben szemlélte, ahogy a hullott, beteges rajzú fűzlevelek a homoknak torlódnak a kis hullámoktól. A parti nyárfasor hajlongott az északi szélben, a zörgő nádasba vegyülő avarból kesernyés mocsárillat párállott. A regényes mellékág lomha vize százéves kőrisek boltíve alatt ömlött a sebesebb folyamba. A nappal mindig álmos nyugalomban telt - egészen, míg az ég alja vörösre nem vált. Ekkor már az utolsó csónakázók is befutottak, sorra kötötték ki a csónakházban a karcsú, kopott ladikokat. Ahogy elhaladtak a hajóőr mellett a fölfelé vezető úton, páran vetettek rá egy ferde és talán lenéző pillantást; a visszatért hajók eközben beérkezési időt kaptak a nyilvántartásban. A nehéz levegő csípőssé hűlt, a szúnyogok is egyre ostromoltak, de a férfi mindezekkel keveset törődött, csak ült tovább, várt valamire. A Nap végre elérte a láthatárt, és bíbor-narancs köntösben búcsúzott tőle.
A legutolsó csónak mindig épp napszállta után kötött ki. Egy világos ruhás, finom hölgy ült benne egyedül, a zöld ladikban óriás tündérrózsának nézhette a távoli szemlélő. Maga evezett, és minden áldott este, ha az idő engedte, a vízen csodálta meg az alkonyt. A tünemény egész lényében titokzatosnak, álomszerűnek tetszett. A hajóőr őrá várt, kisegítette a csónakból, s ilyenkor hallhatta bársonyos hangját is egy szó erejéig, érezhette a vérszívókat riasztó levendula illatát, mely körbelengte, a csipkekesztyűn keresztül érinthette kecses ujjait. Sokáig fogalma sem volt róla, honnét jött, és miért tartja meg ezt a különös szokást, eszébe sem jutott bárkit is megkérdeni. Később elkapott egy beszélgetést, ahol is a hajózási társaság egy kifutófiúja érdeklődött az igazgató leánya felől, a fogadós pedig a kisasszony felé igazította. A kölyköt valami halaszthatatlan ügy miatt küldték, eztán pedig kisvártatva távoztak egy komor automobillal. Másnap éppúgy eljött a kis hölgy, és a finom fátyol alatt orcája most még derűsebbnek, még sokkal elragadóbbnak hatott. A férfi néha már-már megszólította, de végül mindannyiszor néma maradt. Szidta magát, amiért ilyen tétova, ilyen gyáva, amiért fél még a baráti szótól is. Aztán az alkonyi káprázat ismét fellebbent a partról, és ő teljesen egyedül maradt. Éjféltájt a fogadó is elcsendesedett, a lámpákat eloltották. Rendre kicammogott a csapos, és bezárta a kapukat - ekkorra már minden üresen állt, csak a szorosan kötött csónakok kopogtak egymás oldalán. A folyóvíz halkan csobogott a mészkő sziklákon, s lassan elmosta az aznapot.
Most még csak késő délutánra járt, a világos ruhás hölgy mindig ilyenkor érkezett. A szeptemberi nap csupán néha-néha bújt el egy magányos felhőfoszlány mögé, az ártéri fák levelét sem borzolta erős szél - mégsem jött, amikor szokott. A hajóőr számolta a perceket, zsebóráját nézegette; ezek a menetrendszerű látogatások annyira hozzátartoztak már a mindennapjaihoz, hogy valóságos megrázkódtatásként élt meg minden viharos napot, de az arcára hulló sárga napfény most csak tovább szította nyugtalanságát. Aznap komoly tervekkel ébredt, végre rászánta volna magát a szóra. A folytatásos regényében elért egy pontra, ahol szeretné beleírni, és habár ehhez nem szokás felhatalmazást kérni, sem pedig idejekorán lelepleződni a múzsa előtt, most valamiért jó ürügynek tűnt. Jegyzeteit letisztázta, hogy akár fel is olvashasson belőle, ha alkalom adódik. A regény első, korábban megjelent részletét jó kritika fogadta, fölösleges aggódnia. Jó lesz. Minden rendben lesz - csak jönne el...
Talán egy órával az aznapi alkonyat előtt végre megláthatta - ám ezúttal társasággal érkezett. Egy fiákerből vadászöltönyös fiatalember lépett ki elsőként, öntelt és unalmas képű fráternek tűnt, már-már kínos eleganciával nyújtotta karját a hölgynek. Úgy haladtak el a csónakház ajtajában feszengő férfi előtt, mintha az csupán a parti berendezés egy darabja volna. Teljesen lekötötte őket az úri csevej, tegeződtek, az ártér megkapó szépségét méltatták éppen, valamint a hölgy lelkesen magyarázott egy természettudományi tanulmányról, melyhez naponta végez méréseket. Az úrfi besegítette a kisasszonyt a bérelt hajócskába, és ezúttal ő evezett.
A hajóőr mindjárt letett az aznapi terveiről. Vajon ki lehetett ez az ember? Féltékeny volt, szeretett volna annak az előkelő pojácának a helyében lenni. Visszaült a nyárfatönkre, újra elővette jegyzeteit, hogy papírra vesse a fejébe toluló keserű gondolatokat, aztán az egész oldalt áthúzta. A búcsúzni készülő Nap sugarai mellett leírt pár szót egy új lapra, majd eltette, és irigy közönnyel figyelte, mint incselkednek azok ketten.
Az idegen egyszerre oldalt kormányozta a csónakot, hogy kihajtson a főágra. Nevetett, és a hirtelen akciót a nő is játékos kacajjal fogadta. A hajóőrt a jókedv e pacsirtaszava most nem simogatta, de úgy fogta körül mellkasát, akár az egyre szorosabbra húzott selyemöv. Ekkor azonban villámként hasított belé a kép: a kőriseken túl, a hullámokon játszó fényben egy vízbe tört, jókora fa torzója látszott, körötte széles ívű örvény, azok pedig egyenest felé haladtak. Rejtély volt, mikor sodródott oda és milyen zátonyban feneklett meg, de nem tétovázhatott. Elkötötte saját csónakját, kiabált.
- Álljon! Zátony! Kérem... jöjjenek vissza, veszélyes! - Inai feszültek, a lapátok megreccsentek. - Vagy inkább... maradjanak is ott... odaevezek!
Néhány későn visszaérkező vendég kíváncsian figyelt a távolból, a fogadóból is kikukucskált valaki. A vész közelében viszont elveszett a hang, és a szórakozottan hahotázó úrfi csak úgy fél vállról fülelt, lassított, de félreértette a kiáltozást. Közben a lendület vitte őket.
A hajóőr már a közelükben járt, de látta, hogy túl késő. Átkozta magában azt az őrültet, kétségbeesetten húzta a lapátokat, és tovább kiabált. A parti bámészkodók többsége megrökönyödött ábrázattal követte az eseményeket, egynémely vendég szája széle görcsös, csaknem kéjes izgalomról árulkodott.
A következő pillanatban a bércsónak nagyot dobbant, a kiálló fatönktől pár méternyire fölfutott valami keményre, oldala megemelkedett. A férfi azonnal beborult a folyóba, a nő sikított, megpróbált kapaszkodni, de végül ő sem kerülhette el az esést. Szoknyája nem engedte rögtön elsüllyedni, az alászorult levegő fenntartotta még néhány másodpercig. A hajóőr nyomban odahajította az úszótömlőt, és gondolkodás nélkül, ruhástól utána ugrott. A zavaros vízben először kis híján nekiment a balesetet okozó algás-csúszós fatörzsnek. Szerencsésen elkapta a lány ruháját, küzdött a zátonynál enyhén örvénylő áramlással, minden izmával és minden gondolatával a folyó ellen harcolt. Elrugaszkodott, kínok közt vonta az ijedtségtől és hidegtől dermedt testet a csónakjához, majd nagy nehezen belesegítette, ő pedig kívülről könyökölt át a peremfán. Ebben a pillanatban mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, ám az ázott és gyámoltalan teremtés elhaló hangon rebegte: „Mentse meg!"
Eszébe jutott az idegen férfi. Körbetekintett, vizet nyelt, kereste, csak homályt látott. Visszacsobbant a folyóba a gumival, megpróbálta kitalálni, merre sodródhatott. Odaúszott a fatörzshöz, lemerült, megint föl. Elméje egészen elborult, kívánta, hogy ne találjon rá. Tétovázott. Miért kockáztatná az életét valakiért, akit nem ismer? Egy idegenért, egy vetélytársért - egy ellenségért? Levegőért kapott, a hullámok az arcába csaptak. A sors is őt igazolta, mikor az örvény elsodorta a testet; talán a mélybe húzta, és csak messze veti ki magából, tán sosem kerül meg.
A csónak felé oldalazott. Ekkor görcsbe rándult ujjak ragadták meg a nadrágszárát: az ismeretlen férfi a mélység lidérceként kapaszkodott belé utolsó mozdulatával. Feje fölött összecsapott a víz, csak a tömlő tartotta őket fent. A hajóőr fél kezével kétségbeesetten próbálta lefejteni magáról, szabadulni akart, végleg el akarta tüntetni a riválist, aki most az életére tört. De fülében visszhangzott az a két könyörgő szó, amit a legkedvesebb hang súgott neki, és valósággal visszarántotta a józanságba. „Mentse meg..." Mentse meg. Ez a hang irányította, ez markolta meg a süllyedő inggallért, és ez adott emberfeletti hatalmat, hogy dacoljon az elemi erőkkel, s végül a felszínre húzza.
Egy perc múlva két markos legény segített az ájult úrfit kiemelni a stégre. Ekkorra már az egész vendégsereg ott kíváncsiskodott a parton, betolultak a kikötőbe is, hogy jobban lássák a műsort, és a csónakázók is visszaértek, hogy páholyból figyelhessenek. Egy matróz hozzálátott az alélt ébresztéséhez, keményen pumpálta a felfúvódott mellkast, mígnem az visszaöklendezte a vizet. A halálra rémült lány reszketett, rázkódó kebellel rogyott az önkívületben köhögő ifjú mellé.
A végletekig kimerült hajóőr gépiesen lépett a deszkákra. A közönség álmélkodott, a hölgyek összecsapták tenyerüket, áldások záporoztak rá. A vendéglős a vállát paskolta, és gratulált a két testvér megmentéséhez. A férfi meredt maga elé, a leányra nem mert nézni. Majd mintha egy erőtlen, alig hallható szó, egy köszönet didergő hangjai ütköztek volna a harsány éljenzésbe.
- Csak a dolgom... ez a dolgom.
Ennyit bírt elhebegni, és áttört a tömegen, ment előre, ment valahová. Még mindig ott érezte lábán a görcsös szorítást, ragacsos iszap gyanánt mocskolta be, a mindenünnen csurgó víz nem moshatta le azt. A jegyzetek tintája kék foltokká oszlott, sós könnyei is elvegyültek a folyó testével, őt mégsem tisztíthatta meg.
Megrettent attól, amit megismert önmagában.