Évszám
2011
Beküldő
aszalosimre
A hajnal rózsaujja épp csak megérintette a horizontot, mikor könnyű tunikámat felöltve elindultam a part felé. Napszítta föld és szőlőtőkék érett gyümölcsének illatát hozta a tengerről érkező hűs szél, mely kiélezte érzékeimet s elérvén a szinte feketéllő sziklákkal csipkézett partot, újra felidézte bennem az emléket, mely már majd' húsz éve kísér, bármerre fordítsam hajóm evezőit. Sok tájat bejártam, napcserzette, barna arcomat sok föld esője áztatta, testemet sok úr fűszeres bora és sok asszony finom keze kényeztette már, de ama nap emléke elhalványít minden mást, mit az élet éveim alatt bő kézzel kínált. Azóta álmaimban felé repülök, Őt keresem, és a mai napot várom.
----------
Valamely messzi tengeren röpült kis hajónk, mint hosszú évek óta mindig: ugyanúgy, mint mikor atyámat, Odüsszeuszt kerestem, akiről oly sokat mesélt édesanyám, Kirké. E félelmetes varázslónő, a tengerészek által oly rettegett szépség könnyes szemmel idézte vissza minduntalan azt a gyönyörű évet, melyet édesapám nála töltött vendégként, kalandozó társaival. A boldog évet, mikor én fogantam. S habár virtusom és eszem a türszének királyává tett is, sosem tudtam legyőzni azt a vágyat, mely e nemes férfi megismerésére indított. Így kezdtem el járni Göröghon szigeteit, hátha ráakadok Ithaka királyságára. Ifjonti hevem viszont nem hagyta, hogy keresésem békés legyen: számos szigeten forgattam kardom királyok és hadvezérek ellen, de kis seregem ereje a legkeményebb ellenállást is megtörve szolgálta akaratom. Utunkat felégetett falvak és asszonyi sírás kísérte, ám lelkem kemény és hideg maradt, akár a jég: csak célom lebegett előttem.
Aznap is úton voltunk, mikor társaimmal szigetet véltünk felfedezni a távolban. Arra indultunk hát, hisz’ akkor már heteket töltöttünk a nyílt vízen. Közelebb érvén azonban szörnyű kétség markolt szívünkbe: a kis sziget szikláin gyönyörű nőket láttunk – sziréneket, fajtánk gyilkosait, elveszejtőit. És ama pillanatban megláttam Őt. Vörös fürtjei gömbölyű vállaira hulltak, s rőt tengerként fedték be karcsú karjait. Bőre fénylett, arany sugarai finom láncokként kapcsolódtak lelkemhez, eltéphetetlenül, feloldhatatlanul. Nem olyan volt, mint a többi tünemény – éreztem, tudtam. Kiáltani akartam, a vízbe vetni magam, úszni és úszni egyre, amíg el nem érem, s elragadom innen örökre. De gyorskezű társaim túl távol vitték hajónkat, hogy halljam énekét, földöntúli hangját, bár mintha kétségbeesett, kérő szavai elmémben visszhangoztak volna. Ma már tudom, mitől akart visszatartani: két nap múlva mesés szépségű parton kötöttünk ki, s harcolva indultunk el a sziget belseje felé. Nemsokára délceg férfiú érkezett egy csapat élén, magas és fürge, bár fekete fürtjein az idő ezüstje fénylett. Valahogy ismerősnek tűnt. Az elkeseredett küzdelemben bátran vezette övéit egészen addig, míg dárdámat magasra emelve halálosan meg nem sebeztem. Egy kipróbált, vén katona borult azonnal a testre, s egy vadállat haragjával és fájdalmával kiáltotta: „Odüsszeusz! Királyom!” Zokogása véget vetett a harci zajnak - , s lelkem békéjének is. Még meg sem találtam igazán, akit kerestem, s önhibámból már el is vesztettem. Egy hang nélkül távoztam a harctérről, kardom és pajzsom leoldottam magamról, s a porba ejtettem. Fájdalommal telt szemem a távolban felsejlő hegyekre szegeztem – ha nem is láttam, de éreztem őket – és arrafelé vettem az utamat. Órákig gyalogoltam önkívületben, míg egy kicsiny faluba nem értem. Az emberek félelemmel telve nézték véres tagjaim, halálra vált arcom. Hirtelen elfogyott minden erőm, és a földre zuhantam. Senki sem mert közelebb jönni, de egy törékeny, barna kislány kibújt édesanyja óvó karjai közül, s odaszaladt hozzám. Mellém guggolt és apró kezével megérintette a vállam:
- Szomjas vagy? – kérdezte vékony, csilingelő hangon.
Nem bírtam szólni, de szemem fájdalmas fényét igenlésnek vehette, mert nemsokára egy kupa vízzel tért vissza. Már csak kedves mosolyára emlékszem halványan, még láttam, mielőtt elájultam.
Mikor magamhoz tértem, egy kovácsüllő éles, ütemes zaja lüktetett a levegőben. Egy vállas, fekete hajú és komor tekintetű férfi kalapált egy izzó fémdarabot kitartóan. Felfigyelt mozgolódásomra, és a munkát félbe sem hagyva szólt:
- Katonák jártak itt tegnap este. Egy harcost kerestek. Állítólag a király gyilkosa.
Szeme sarkából rám sandított. Sápadt arcom vérvörös lett, szólni sem tudtam. Ő folytatta:
- Kedvelhetnek az istenek, ha nem épp egy istennő vagy isten fia vagy… Mikor betértek hozzám, a helyen, ahol feküdtél, csak a Nap vakító fénye játszott s te? Te nem voltál sehol.
- Való igaz – válaszoltam. – Nagyapám Héliosz, ki a Napnak parancsol. Köszönöm, hogy befogadtál, kovács.
- És atyád? Honnan származol?
- Aiaié szigetén jöttem a világra, s atyám… - Hangom a szégyentől és önvádtól remegett. – Atyámat tegnap megöltem, mielőtt megölelhettem volna.
A jó kovács kiejtette kezéből kalapácsát és mozdulatlanná dermedt.
- Odüsszeusz sarja lennél hát?
- Nevem Telegonosz, s leleményes uralkodótok és Kirké istennő öleléséből születtem a földi nyomorúságra. Eddig király voltam, hadvezér, hajós és apját kereső fiú… Most pedig csak egy gyilkos.
Vendéglátóm szeméből szánalmat olvastam ki
- Jól van, katona, maradhatsz a házamban, míg úgy tartja kedved, de nem ingyen. Segíts munkámban, segíts a falunak, s – hidd el az istenek megsegítenek majd.
Abban a pillanatban halálom kívántam leginkább, de bűntudatom valamiért arra ösztökélt, hogy fogadjam el ezt a méltányos ajánlatot. Sok izzadság és munka árán kitanultam a kovácsmesterséget, egyre szebb tárgyak kerültek ki kalapácsom alól, tanítóm legnagyobb megelégedésére. A falubeliek bizalmatlansága is lassan elpárologni látszott: az időseknek vizet hoztam a közeli folyóból, beszédbe elegyedtem velük, mikor csak lehetett, míg a nőknek s férfiaknak az olíva és a szőlő betakarításánál, a borkészítésnél adtam segítő kezet. A szüreti mulatságokon önfeledt tánccal feledtettük a tagjainkra szálló fáradtságot, a gyerekekkel kergetőztem és éreztem, hogy a természet visszafogadott anyai ölébe. Józan értelmem, nyílt szívem és erős karom lassan önkéntelenül is a falu élére helyeztek, tiszteletet és megbecsülést szereztek nekem, míg én sosem feledtem el az alázatot, megbocsátást és jóságot, amire a kovácsmester és ottani társaim tanítottak.
Eközben a fővárosban zűrzavaros állapot uralkodott. Pénelopé királynő makacssága és keménysége mit sem változott ama arcátlan kérők móresre tanítása óta: kitartóan kereste a megfelelő utódot elhunyt férje trónjára. Amint egyre elkeserítőbb hírek érkeztek, királyi vérem nem hagyott tovább nyugodni: barátaim nagylelkűségét és kedvességét könnyek közt köszönve meg útra keltem atyám özvegyéhez. Gyászba borult szívvel járultam elé, s elbeszéltem neki történetem. A jó királyné sírva fakadt, de mély fájdalmam és alázatom látva maga mellé ültetett, s éjszakába nyúló beszélgetésünk után úgy döntött, hogy férje vérvonalát megszakítani nem lenne ildomos, Odüsszeusz neve tiszteletet parancsol holtában is. Bölcs szavai igazolást nyertek: rövid ellenségeskedés után engem fogadott el királyként a sziget népe, akit oly szeretettel és gondoskodással óvtam, segítettem, mint drága falum lakóit egykoron. A legszükségesebb időt fordítottam csak uralkodói teendőimre, megbízottaim becsületesen intézték a királyság ügyeit: én ez alatt a szigetet jártam és az emberek gondjain igyekeztem könnyíteni hol pénzzel, hol két tulajdon kezemmel. Szerettek, s én is őket: de az idő keserű változásokat hozott, a nép lelke egyre sötétebb lett, megromlott. Így telt el aggodalmas férfikorom, de homlokom ráncai és fürtjeim ezüstje nem hozott gyógyírt ama látomásra, mely a lelkemet égette. A szirén bennem élt, és az emberi alantasság és sötétség mélyén ő ragyogott nekem egyre fényesebben.
--------------
És végre eljött ez a hajnal is. A kikötőbe értem. Barátaim, kik útjaim során mellettem harcoltak, felkészítették a kicsiny bárkát az útra. Szemükben értetlenség és aggodalom remegett. Nem érthették, miért adom fel békés életemet, gondtalan jövőmet, mely rám várt volna, miért keresek egy látomást, mely szinte biztos romlásba visz. Nem sejtették azt, amibe minden hitem vetettem: a romlás legmélyebb örvénye mellett mindig jelen van a boldogság legnagyobb réve, mely a bátrak jutalma lehet a szenvedés és fájdalom kövezte út legvégén, hol az istenek templomot emeltek az emberi erénynek. Ithaka rég nem hitt ilyesfélékben: férfijai tolvajokká és iszákosokká korcsosultak, asszonyai a tisztesség álarca mögé bújt Erinnüsz-sarjak silány porhüvelyei lettek. Nem törődtek többé a szentségekkel, az oltárokon moha zöldült, s a sziget romjait egy maroknyi ember óvta csupán a teljes pusztulástól, de osztályrészük megvetés volt, s sokan vagy összeroskadtak, vagy feladták azt, mit lényegüknek mondtak egykoron. Indulnom kellett.
Szaporán merítettem a sós habok közé evezőmet, s tudtam, merre tartsak az évek távolából is. Arany sugarak feszültek az azúr kékség felett, és hívtak, vontak arra, amerre Őt találom. A második nap végén szörnyű vihar támadt. Rettegve markoltam az evezőket, vontam le sietve a vitorlámat, mely gyors haladásom egyetlen biztosítéka volt. A sósvíz kiszárította ajkaimat, bőrömet mosta, átfolyt ruhámon és Poszeidon haragja szinte az égig emelt, a fekete felhőkbe merítve árbocomat. Imádkozni kezdtem: „Kegyes istenek! Vetettetek már a kétség vermébe, ültettetek szívembe sötét félelmet, magányt küldtetek társnak bolyongásaimhoz, életem fonalát százszor szakíthattátok volna el, s én vérző sebekkel, tépett lélekkel álltam ellen, folyton megújulva. Erőm óriásoké, de tudom, egy mozdulattal veszejthettek el engem. Ezért kérlek benneteket: ha eljött is végső percem, engedjétek látnom Őt. Aztán elragadhat a Tartarosz mélye, örömmel hullok torkába ama percben.” Alig ért véget fohászom, a láthatatlan aranyszálak felizzottak, akár a parázs heve, s ahol a tengerhez értek, ott újra nyugodtan fodrozódott az áttetsző víztükör, melyet mintha napfény tört volna át. Hitem utat mutatott ott, hol nem volt út, s én tornyosuló vízfalak között, halálra válva haladtam tovább – érintetlenül.
Egy teljes napig hajóztam, mire ismerős sziklák bontakoztak ki a lemenő Nap fényében. Szívem szörnyű erővel kezdett verni, egész testem szinte egyetlen szívdobbanás volt, mely minden másodpercben elhal, s a semmi némaságából újjászületik. A sziklákon alakokat láttam és mintha valami felvillant volna. Közelebb érvén fedeztem fel, hogy egy tükör az, melyet Ő tart kezében. Vérvörös fürtjei ugyanúgy fonódtak a szélbe, simogató ujjai közé, mint mikor először pillantottam meg. Elvesztettem s most újra megtaláltam. Eljöttem érte, mert a lelkünket összekötő aranyszál csak jobban izzik és éget, ha távol vagyok Tőle, csak egyre erősebben húz magához nem adva nyugalmat, míg karjaimban nem tarthatom.
Ezerszer elképzeltem már, milyen lehet ölelése. Milyen lehet karcsú derekát átfogni, selymes bőrét lángoló ajakkal lágyan érinteni, arcomat, mint eltemetett kikötőt, rőt hajába rejteni és fülébe súgni, hogy örök magányom szövete minden szent lélegzetével foszlani látszik, míg zöld szemének fénye – mint azúr lencsén a napfény – átfesti a világot. Megsimítanám angyali arcát, gömbölyű vállait, s csókkal illetném formás, finom lábait, melyet a körülötte ülők halfaroknak vélnek – de pillantásuk magukba zuhan vissza világtalan szemeik üvegéről, hiszen a szirének vakon születnek, s csak mások szemén keresztül láthatják magukat néhány percre, míg szemlélőjük a tengerbe nem vész. Fájdalmukban újra és újra dalra fakadnak, hogy szépségük bizonyosságot nyerjen, míg nem jön valaki, aki szemüknek világot ad, s lelküknek megváltást az öröklét kínjaitól, a szerelem édes láncával a szabadság sziklájához kötözve őket.
Közel jártam már s láttam, hogy felém fordul. Szemében láng gyúlt, majd felhangzott a dal, mely álmaimban a mirtuszok és az olívafák közt átszűrődve illatos balzsamba burkolta testemet, fellobbanó szemei tüzéhez hívta elmémet, gondolataimat, kiűzve belőlem minden más vágyat és célt, ami nem Ő, ami nem létezésem elveszett darabjainak lázas kutatása, mik az Ő lelkében olvadtak össze szerelmem oltárképévé.
Szinte megittasodva, szárnyakon röpült kicsiny bárkám, hogy végre elragadjam, felmutassam a világnak, a messzi isteneknek, hogy tudják: halhatatlanságuk minden percét felcserélném egy pillantásért, egy érintésért, azért, hogy elérjem. De szép arcán fájdalom terült szét, hangja félve remegett s éreztem: hajóm deszkái éles köveken törnek darabokra, s boldog mosolyom a vízbe merülve sem fagy meg, míg a hullámok mélye felé zuhanok…
--------------
Már nem látom Őt, csak halk neszét hallom sóhajának. A szél nevetését hallom, ahogy helyettem is cirógatja, szívének lassú ütemét hozza felém a lüktető szikla és az édes ének itt, a hullámsír felett. Az idő megállt. Egy aranyszálba kapaszkodom az Örökkévalóság peremén.
----------
Valamely messzi tengeren röpült kis hajónk, mint hosszú évek óta mindig: ugyanúgy, mint mikor atyámat, Odüsszeuszt kerestem, akiről oly sokat mesélt édesanyám, Kirké. E félelmetes varázslónő, a tengerészek által oly rettegett szépség könnyes szemmel idézte vissza minduntalan azt a gyönyörű évet, melyet édesapám nála töltött vendégként, kalandozó társaival. A boldog évet, mikor én fogantam. S habár virtusom és eszem a türszének királyává tett is, sosem tudtam legyőzni azt a vágyat, mely e nemes férfi megismerésére indított. Így kezdtem el járni Göröghon szigeteit, hátha ráakadok Ithaka királyságára. Ifjonti hevem viszont nem hagyta, hogy keresésem békés legyen: számos szigeten forgattam kardom királyok és hadvezérek ellen, de kis seregem ereje a legkeményebb ellenállást is megtörve szolgálta akaratom. Utunkat felégetett falvak és asszonyi sírás kísérte, ám lelkem kemény és hideg maradt, akár a jég: csak célom lebegett előttem.
Aznap is úton voltunk, mikor társaimmal szigetet véltünk felfedezni a távolban. Arra indultunk hát, hisz’ akkor már heteket töltöttünk a nyílt vízen. Közelebb érvén azonban szörnyű kétség markolt szívünkbe: a kis sziget szikláin gyönyörű nőket láttunk – sziréneket, fajtánk gyilkosait, elveszejtőit. És ama pillanatban megláttam Őt. Vörös fürtjei gömbölyű vállaira hulltak, s rőt tengerként fedték be karcsú karjait. Bőre fénylett, arany sugarai finom láncokként kapcsolódtak lelkemhez, eltéphetetlenül, feloldhatatlanul. Nem olyan volt, mint a többi tünemény – éreztem, tudtam. Kiáltani akartam, a vízbe vetni magam, úszni és úszni egyre, amíg el nem érem, s elragadom innen örökre. De gyorskezű társaim túl távol vitték hajónkat, hogy halljam énekét, földöntúli hangját, bár mintha kétségbeesett, kérő szavai elmémben visszhangoztak volna. Ma már tudom, mitől akart visszatartani: két nap múlva mesés szépségű parton kötöttünk ki, s harcolva indultunk el a sziget belseje felé. Nemsokára délceg férfiú érkezett egy csapat élén, magas és fürge, bár fekete fürtjein az idő ezüstje fénylett. Valahogy ismerősnek tűnt. Az elkeseredett küzdelemben bátran vezette övéit egészen addig, míg dárdámat magasra emelve halálosan meg nem sebeztem. Egy kipróbált, vén katona borult azonnal a testre, s egy vadállat haragjával és fájdalmával kiáltotta: „Odüsszeusz! Királyom!” Zokogása véget vetett a harci zajnak - , s lelkem békéjének is. Még meg sem találtam igazán, akit kerestem, s önhibámból már el is vesztettem. Egy hang nélkül távoztam a harctérről, kardom és pajzsom leoldottam magamról, s a porba ejtettem. Fájdalommal telt szemem a távolban felsejlő hegyekre szegeztem – ha nem is láttam, de éreztem őket – és arrafelé vettem az utamat. Órákig gyalogoltam önkívületben, míg egy kicsiny faluba nem értem. Az emberek félelemmel telve nézték véres tagjaim, halálra vált arcom. Hirtelen elfogyott minden erőm, és a földre zuhantam. Senki sem mert közelebb jönni, de egy törékeny, barna kislány kibújt édesanyja óvó karjai közül, s odaszaladt hozzám. Mellém guggolt és apró kezével megérintette a vállam:
- Szomjas vagy? – kérdezte vékony, csilingelő hangon.
Nem bírtam szólni, de szemem fájdalmas fényét igenlésnek vehette, mert nemsokára egy kupa vízzel tért vissza. Már csak kedves mosolyára emlékszem halványan, még láttam, mielőtt elájultam.
Mikor magamhoz tértem, egy kovácsüllő éles, ütemes zaja lüktetett a levegőben. Egy vállas, fekete hajú és komor tekintetű férfi kalapált egy izzó fémdarabot kitartóan. Felfigyelt mozgolódásomra, és a munkát félbe sem hagyva szólt:
- Katonák jártak itt tegnap este. Egy harcost kerestek. Állítólag a király gyilkosa.
Szeme sarkából rám sandított. Sápadt arcom vérvörös lett, szólni sem tudtam. Ő folytatta:
- Kedvelhetnek az istenek, ha nem épp egy istennő vagy isten fia vagy… Mikor betértek hozzám, a helyen, ahol feküdtél, csak a Nap vakító fénye játszott s te? Te nem voltál sehol.
- Való igaz – válaszoltam. – Nagyapám Héliosz, ki a Napnak parancsol. Köszönöm, hogy befogadtál, kovács.
- És atyád? Honnan származol?
- Aiaié szigetén jöttem a világra, s atyám… - Hangom a szégyentől és önvádtól remegett. – Atyámat tegnap megöltem, mielőtt megölelhettem volna.
A jó kovács kiejtette kezéből kalapácsát és mozdulatlanná dermedt.
- Odüsszeusz sarja lennél hát?
- Nevem Telegonosz, s leleményes uralkodótok és Kirké istennő öleléséből születtem a földi nyomorúságra. Eddig király voltam, hadvezér, hajós és apját kereső fiú… Most pedig csak egy gyilkos.
Vendéglátóm szeméből szánalmat olvastam ki
- Jól van, katona, maradhatsz a házamban, míg úgy tartja kedved, de nem ingyen. Segíts munkámban, segíts a falunak, s – hidd el az istenek megsegítenek majd.
Abban a pillanatban halálom kívántam leginkább, de bűntudatom valamiért arra ösztökélt, hogy fogadjam el ezt a méltányos ajánlatot. Sok izzadság és munka árán kitanultam a kovácsmesterséget, egyre szebb tárgyak kerültek ki kalapácsom alól, tanítóm legnagyobb megelégedésére. A falubeliek bizalmatlansága is lassan elpárologni látszott: az időseknek vizet hoztam a közeli folyóból, beszédbe elegyedtem velük, mikor csak lehetett, míg a nőknek s férfiaknak az olíva és a szőlő betakarításánál, a borkészítésnél adtam segítő kezet. A szüreti mulatságokon önfeledt tánccal feledtettük a tagjainkra szálló fáradtságot, a gyerekekkel kergetőztem és éreztem, hogy a természet visszafogadott anyai ölébe. Józan értelmem, nyílt szívem és erős karom lassan önkéntelenül is a falu élére helyeztek, tiszteletet és megbecsülést szereztek nekem, míg én sosem feledtem el az alázatot, megbocsátást és jóságot, amire a kovácsmester és ottani társaim tanítottak.
Eközben a fővárosban zűrzavaros állapot uralkodott. Pénelopé királynő makacssága és keménysége mit sem változott ama arcátlan kérők móresre tanítása óta: kitartóan kereste a megfelelő utódot elhunyt férje trónjára. Amint egyre elkeserítőbb hírek érkeztek, királyi vérem nem hagyott tovább nyugodni: barátaim nagylelkűségét és kedvességét könnyek közt köszönve meg útra keltem atyám özvegyéhez. Gyászba borult szívvel járultam elé, s elbeszéltem neki történetem. A jó királyné sírva fakadt, de mély fájdalmam és alázatom látva maga mellé ültetett, s éjszakába nyúló beszélgetésünk után úgy döntött, hogy férje vérvonalát megszakítani nem lenne ildomos, Odüsszeusz neve tiszteletet parancsol holtában is. Bölcs szavai igazolást nyertek: rövid ellenségeskedés után engem fogadott el királyként a sziget népe, akit oly szeretettel és gondoskodással óvtam, segítettem, mint drága falum lakóit egykoron. A legszükségesebb időt fordítottam csak uralkodói teendőimre, megbízottaim becsületesen intézték a királyság ügyeit: én ez alatt a szigetet jártam és az emberek gondjain igyekeztem könnyíteni hol pénzzel, hol két tulajdon kezemmel. Szerettek, s én is őket: de az idő keserű változásokat hozott, a nép lelke egyre sötétebb lett, megromlott. Így telt el aggodalmas férfikorom, de homlokom ráncai és fürtjeim ezüstje nem hozott gyógyírt ama látomásra, mely a lelkemet égette. A szirén bennem élt, és az emberi alantasság és sötétség mélyén ő ragyogott nekem egyre fényesebben.
--------------
És végre eljött ez a hajnal is. A kikötőbe értem. Barátaim, kik útjaim során mellettem harcoltak, felkészítették a kicsiny bárkát az útra. Szemükben értetlenség és aggodalom remegett. Nem érthették, miért adom fel békés életemet, gondtalan jövőmet, mely rám várt volna, miért keresek egy látomást, mely szinte biztos romlásba visz. Nem sejtették azt, amibe minden hitem vetettem: a romlás legmélyebb örvénye mellett mindig jelen van a boldogság legnagyobb réve, mely a bátrak jutalma lehet a szenvedés és fájdalom kövezte út legvégén, hol az istenek templomot emeltek az emberi erénynek. Ithaka rég nem hitt ilyesfélékben: férfijai tolvajokká és iszákosokká korcsosultak, asszonyai a tisztesség álarca mögé bújt Erinnüsz-sarjak silány porhüvelyei lettek. Nem törődtek többé a szentségekkel, az oltárokon moha zöldült, s a sziget romjait egy maroknyi ember óvta csupán a teljes pusztulástól, de osztályrészük megvetés volt, s sokan vagy összeroskadtak, vagy feladták azt, mit lényegüknek mondtak egykoron. Indulnom kellett.
Szaporán merítettem a sós habok közé evezőmet, s tudtam, merre tartsak az évek távolából is. Arany sugarak feszültek az azúr kékség felett, és hívtak, vontak arra, amerre Őt találom. A második nap végén szörnyű vihar támadt. Rettegve markoltam az evezőket, vontam le sietve a vitorlámat, mely gyors haladásom egyetlen biztosítéka volt. A sósvíz kiszárította ajkaimat, bőrömet mosta, átfolyt ruhámon és Poszeidon haragja szinte az égig emelt, a fekete felhőkbe merítve árbocomat. Imádkozni kezdtem: „Kegyes istenek! Vetettetek már a kétség vermébe, ültettetek szívembe sötét félelmet, magányt küldtetek társnak bolyongásaimhoz, életem fonalát százszor szakíthattátok volna el, s én vérző sebekkel, tépett lélekkel álltam ellen, folyton megújulva. Erőm óriásoké, de tudom, egy mozdulattal veszejthettek el engem. Ezért kérlek benneteket: ha eljött is végső percem, engedjétek látnom Őt. Aztán elragadhat a Tartarosz mélye, örömmel hullok torkába ama percben.” Alig ért véget fohászom, a láthatatlan aranyszálak felizzottak, akár a parázs heve, s ahol a tengerhez értek, ott újra nyugodtan fodrozódott az áttetsző víztükör, melyet mintha napfény tört volna át. Hitem utat mutatott ott, hol nem volt út, s én tornyosuló vízfalak között, halálra válva haladtam tovább – érintetlenül.
Egy teljes napig hajóztam, mire ismerős sziklák bontakoztak ki a lemenő Nap fényében. Szívem szörnyű erővel kezdett verni, egész testem szinte egyetlen szívdobbanás volt, mely minden másodpercben elhal, s a semmi némaságából újjászületik. A sziklákon alakokat láttam és mintha valami felvillant volna. Közelebb érvén fedeztem fel, hogy egy tükör az, melyet Ő tart kezében. Vérvörös fürtjei ugyanúgy fonódtak a szélbe, simogató ujjai közé, mint mikor először pillantottam meg. Elvesztettem s most újra megtaláltam. Eljöttem érte, mert a lelkünket összekötő aranyszál csak jobban izzik és éget, ha távol vagyok Tőle, csak egyre erősebben húz magához nem adva nyugalmat, míg karjaimban nem tarthatom.
Ezerszer elképzeltem már, milyen lehet ölelése. Milyen lehet karcsú derekát átfogni, selymes bőrét lángoló ajakkal lágyan érinteni, arcomat, mint eltemetett kikötőt, rőt hajába rejteni és fülébe súgni, hogy örök magányom szövete minden szent lélegzetével foszlani látszik, míg zöld szemének fénye – mint azúr lencsén a napfény – átfesti a világot. Megsimítanám angyali arcát, gömbölyű vállait, s csókkal illetném formás, finom lábait, melyet a körülötte ülők halfaroknak vélnek – de pillantásuk magukba zuhan vissza világtalan szemeik üvegéről, hiszen a szirének vakon születnek, s csak mások szemén keresztül láthatják magukat néhány percre, míg szemlélőjük a tengerbe nem vész. Fájdalmukban újra és újra dalra fakadnak, hogy szépségük bizonyosságot nyerjen, míg nem jön valaki, aki szemüknek világot ad, s lelküknek megváltást az öröklét kínjaitól, a szerelem édes láncával a szabadság sziklájához kötözve őket.
Közel jártam már s láttam, hogy felém fordul. Szemében láng gyúlt, majd felhangzott a dal, mely álmaimban a mirtuszok és az olívafák közt átszűrődve illatos balzsamba burkolta testemet, fellobbanó szemei tüzéhez hívta elmémet, gondolataimat, kiűzve belőlem minden más vágyat és célt, ami nem Ő, ami nem létezésem elveszett darabjainak lázas kutatása, mik az Ő lelkében olvadtak össze szerelmem oltárképévé.
Szinte megittasodva, szárnyakon röpült kicsiny bárkám, hogy végre elragadjam, felmutassam a világnak, a messzi isteneknek, hogy tudják: halhatatlanságuk minden percét felcserélném egy pillantásért, egy érintésért, azért, hogy elérjem. De szép arcán fájdalom terült szét, hangja félve remegett s éreztem: hajóm deszkái éles köveken törnek darabokra, s boldog mosolyom a vízbe merülve sem fagy meg, míg a hullámok mélye felé zuhanok…
--------------
Már nem látom Őt, csak halk neszét hallom sóhajának. A szél nevetését hallom, ahogy helyettem is cirógatja, szívének lassú ütemét hozza felém a lüktető szikla és az édes ének itt, a hullámsír felett. Az idő megállt. Egy aranyszálba kapaszkodom az Örökkévalóság peremén.