Halálalagút

Mindenütt vakító fehér fény, miközben őrült repülés érzése suhan végig rajtam.

Úgy érzem magam, ahogyan még sohasem. Mintha egy fénnyel teli alagúton repülnék egyenesen a Nap közepébe.

- Biztosan csak álmodom – gondolom magamban, és fokozatosan egyre nagyobb nyugalom árasztja el a testem és a lelkem egyaránt.

- Igen, csak álmodom – tudatosítom magamban, és érzem, hogy teljesen nyugodt vagyok és valami olyan őrjítően kellemes érzés járja át a testem, melyet az álom tényének felismerése egyáltalán nem tesz indokolttá.

Érzem, hogy valami megmagyarázhatatlan erő egyre erősebben húz a – Napnak vélt – fényforrás irányába. 

Kezdem úgy érezni, hogy már nem vagyok egyedül, mintha lenne valaki mellettem, aki vigyáz rám, mintha az édesanyám karjaiban lennék, mintha kisbaba lennék. Érzem édesanyám biztonságot nyújtó jelenlétét, s közben folyamatosan azt érzem, hogy őrült sebességgel repülök tovább. Hirtelen megfájdul a fejem.

Valamiért az a válasz kezd megfogalmazódni bennem, hogy leestem a székről, amikor édesanyám egy pillanatra elfordult tőlem. Erről eszembe jut, hogy 3 éves koromban egyszer valóban leestem a székről, amikor édesanyám etetett.

Aztán félelem és szomorúság fog el. Úgy érzem, sok ember van körülöttem, és morajlást hallok.

- Mi lehet ez? – ismét kérdezem magamtól.

- Hiszen ez teljesen olyan, mint amikor az általános iskola első osztályába mentem. Emlékszem, hogy borzasztóan féltem.

Lassan kezdem felismerni az akkori osztálytársaimat. De hirtelen tovább fokozódik a félelem és iszonyú rémület és kétségbeesés fog el. Hirtelen izzadni kezdek. Teljesen olyan érzésem van, mintha túl közel lennék valami tűzhöz. Olyan, mintha egy fenyőfa égne.

Mindaz, amit érzek és tapasztalok, olyan, mint amikor 9 évesen a szüleim tudta nélkül belopóztam a nappaliba és az összes csillagszórót meggyújtottam, és persze figyelmetlen és szeleburdi módon mindezt a „szépséget és varázslatot” égő gyertyákkal is fokozni akartam, miközben kigyújtottam a fák díszeit…

Látom és érzem mindazt, ami gyermekkoromban velem történt.

S közben száguldva repülök tovább. A távolban dübörgő zene hallatszik, félhomály, szédülés, enyhe hányinger, rengeteg ember, valaki megcsókol… Minden mámorítóan jó, bár fogalmam sincs róla, hogy hol vagyok, és mit csinálok, de olyan, mintha valakivel szeretkeznék. Közben egy gyerek kezd előtűnni a mámor ködjéből. Csak áll és könnyes szemekkel néz rám. Kezdek kijózanodni, mert szeméből olyan erővel sugárzik a fájdalom. Közben megáll a világ. Megszűnik minden más. Már csak mi ketten állunk a nagy semmi közepén, és ekkor megszólal:

Nem értem miért kérdi ezt tőlem, hiszen azt sem tudom, hogy kicsoda.

- Ki vagy Te egyáltalán? – kérdezem tőle.

- A fiad – feleli elcsukló hangon.

Szavai hidegzuhanyként józanítanak ki, miközben villámként hasítanak a szívem közepébe. Nem tudok megszólalni, csak bambán nézek ki a fejemből, de a fiú folytatja:

Lassan kezd összeállni bennem a kép, és mindazon események, melyek az álom előző pillanataiban peregtek le a szemem előtt. Valóban teherbe ejtettem egyszer részegen egy lányt, de sohasem szerettem, csak egy „diszkó baleset” volt. Kértem a lányt, vetesse el, sőt meg is pofoztam… és soha többé nem láttam őt.

Mély fájdalommal teli szégyenérzet fog el. Már nem merek a gyerek szemébe nézni. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.

Nem tudok megszólalni, csak némán megrázni a könnyektől patakzó arcomat.

Tudtam, hogy hibáztam, hogy nagyon nagyot, sőt óriásit hibáztam. Megértettem, hogy az embernek felelősséget kell vállalnia önmagáért, és minden cselekedetéért, és mindazokért a következményekért, amelyeket a cselekedeteivel okoz vagy létrehoz. Ez alól nem lehet kibújni, elbújni, ezt fel kell vállalni, bármennyire is nehéz. Miközben mindezek megfogalmazódtak bennem, úgy érzetem jobb lenne felébredni már ebből az álomból, de ugyanakkor tudtam, bármennyire is álmodom, amit álmodom, az tulajdonképpen a valós életemben is megtörtént, ezért jobb lenne fel sem ébredni, jobb lenne most azonnal meghalni. És ekkor megszólalt a fiú, mintha csak hallotta volna a gondolataimat:

Borzasztó érzés volt mindezt hallani, mert tudtam minden szava igaz. Ugyanakkor úgy éreztem, már nincs mit tenni, a múltat nem lehet megváltoztatni, még akkor sem, ha álmodom. Éreztem, ahogy összetörök, térdre rogyok, és egyre erősebben azt érzem, hogy bárcsak meghalnék. A fiú ismét megszólalt, most is úgy, mint az előbb, mintha hallaná, amit gondolok:

- Már halott vagy.

- Micsoda? – kérdezek vissza utolsó lelki erőmet összeszedve. Hiszen csak álmodom.

Én csak birka módjára bámulok rá, és semmit sem értek. De érzem, hogy ez egy olyan álom, amely a valóságról, az igazságról szól.

Szemem követni kezdi a fiú kezét és lassan hátrafordítom a fejem. A távolba egy város részletei kezdenek feltűnni. Aztán egy összetört autó képe kezd körvonalazódni. Baleset történt. Egy ember fekszik az úton, akit próbálnak újjáéleszteni, visszahozni az életbe.

De a fiú ismét megszólal, s már nem csodálkozom, hogy hallja a gondolataimat, már megszoktam, s betudom az álomnak, melyből valószínűleg már hamarosan felébredek.

Engedelmeskedem neki és lépek párat, hogy jobban láthassam, ki fekszik ott. Ekkor egy szívinfarktushoz hasonló érzés fut végig a testemen, érzem, hogy alig kapok levegőt, ordítani akarok, de nem jön ki hang a torkomon.

- Úr Isten ez én vagyok! Ez őrület! Ilyen nincs! Nem – ordítom hangtalanul.

- Érted már? – kérdi a fiú.

Rémülten nézek rá, de nem tudok megszólalni.

Néma csend borít el mindent. Egyikünk sem szól semmit. Én meg akarok szólalni, de valahogy mégsem sikerül. Erőlködöm, s egyszer csak sikerül:

- De hát akkor mi lesz veled? – kérdezem rémülten.

- Hogy-hogy mi? – kérdi a fiú.

- De hiszen az apád vagyok.

- Eddig is az voltál, mégsem törődtél velem.

A fiú csak némán néz rám, szemében üresség tükröződik.

Mindeközben folyamatosan tudatosul bennem, hogy már meghaltam és mindaz, ami eddig velem történt: hogy halálom pillanatában lepergett előttem az életem, nem egy álom része, hanem a kőkemény valóság, ami már egyértelműen azt jelzi, hogy nincs vissza út. Szomorú szívvel és égőn fájó lélekkel gondolkodom el önmagamon, az életemen. Úgy érzem, szembe kell néznem önmagammal, tetteimmel, és túl kell lépnem a hibáimon. A tévedéseket be kell ismerni, de nem szabad leragadni bennük, hanem valahogyan tovább kell lépni. Persze lehetne felelősöket keresni, hárítani, könnyebbé tenni a saját felelősségemet azzal, hogy amikor ez a gyermek megfogant, az anyja is legalább annyira hibás volt, mint én. De ettől még semmi sem változik meg. Ezért mások hibáin ugyanúgy felül kell emelkednem, mint a sajátomon. A fiú hallotta mindezt, és elmosolyodott, majd így szólt:

Elgondolkodom a fiú szavain, és úgy érzem meg kell álmodnom egy szebb és jobb világot, még akkor is, ha az már most nem válhat valóra. Azt kezdem érezni, hogy abban a világban már nem hagynám el a fiamat, hanem mellette lennék, törődnék vele, felnevelném… Ekkor ismét a fiam szavait kezdem hallani:

Megértettem, hogy hiba volt elvetni szüleim és nagyszüleim etikai értékeit, s az új kor gyermekeként lázadóan, de ugyanakkor esztelenül egy hamis etikai értékrend mámorába ringatni magam. Mindez óriási felelőtlenség, mely messze mellőzi azt a valamikori közösségi értéket és szellemiséget, amely mindezt bűnös dolognak tartotta szüleim, és nagyszüleim korában. Rádöbbentem, hogy életemet teljesen új alapokra kell helyeznem, melyben az utat az igazság, szépség és jóság lámpásainak kell bevilágítaniuk. Mert e nélkül életemre lassan az elszigetelődés fekete hamuja hull, melyben felelőtlenül élek, elhagyom gyermekemet, új és egyben hamis erkölcsi normákat kreálok, és ha bűnös életemmel bárki is szembesít, elszigetelődöm tőle, hasonszőrű embertársaim társasága felé fordulva.

Bár a választ nem tudom egyértelműen megfogalmazni, de azt érzem, hogy semmi jóra nem vezet, s ezért inkább szándékaimat és figyelmemet a tudatos fejlődésre, a hibáimból való tanulásra, a tökéletesedésre kell irányítanom, hogy ezáltal képessé váljak megteremteni életemben a harmóniát, a boldogságot, az igazságot… és mindazon emberi és univerzális értékeket, melyeknek mi emberek vagyunk az őrzői.

Miközben e gondolatok kavalkádja gomolyog a fejemben, hirtelen óriási zuhanást érzek, és egy erőteljes ütést a mellkasomon. Szemem előtt megjelenik a kék ég, körülöttem emberek… és a távolból egy hang, a fiam hangja szólal meg:

- Beláttad hibáidat, megértetted tévedéseidet, megváltoztál… s ha te változol, minden változik.

Lassan megértem, hogy visszakaptam az életemet, hogy megváltoztassam, mert én magam is megváltoztam.