Halálalagút

Változás2015, 2015, március 24 - 14:03

 

„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni,
de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák.
Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk."

 

Mindenütt vakító fehér fény, miközben őrült repülés érzése suhan végig rajtam.

- Mi ez? – kérdezem magamtól, mivel senki sincs a közelemben. De nem tudok válaszolni a kérdésre.

Úgy érzem magam, ahogyan még sohasem. Mintha egy fénnyel teli alagúton repülnék egyenesen a Nap közepébe.

- Biztosan csak álmodom – gondolom magamban, és fokozatosan egyre nagyobb nyugalom árasztja el a testem és a lelkem egyaránt.

- Igen, csak álmodom – tudatosítom magamban, és érzem, hogy teljesen nyugodt vagyok és valami olyan őrjítően kellemes érzés járja át a testem, melyet az álom tényének felismerése egyáltalán nem tesz indokolttá.

Érzem, hogy valami megmagyarázhatatlan erő egyre erősebben húz a – Napnak vélt – fényforrás irányába. 

Kezdem úgy érezni, hogy már nem vagyok egyedül, mintha lenne valaki mellettem, aki vigyáz rám, mintha az édesanyám karjaiban lennék, mintha kisbaba lennék. Érzem édesanyám biztonságot nyújtó jelenlétét, s közben folyamatosan azt érzem, hogy őrült sebességgel repülök tovább. Hirtelen megfájdul a fejem.

- Mi történt? – kérdem magamtól.

Valamiért az a válasz kezd megfogalmazódni bennem, hogy leestem a székről, amikor édesanyám egy pillanatra elfordult tőlem. Erről eszembe jut, hogy 3 éves koromban egyszer valóban leestem a székről, amikor édesanyám etetett.

Aztán félelem és szomorúság fog el. Úgy érzem, sok ember van körülöttem, és morajlást hallok.

- Mi lehet ez? – ismét kérdezem magamtól.

- Hiszen ez teljesen olyan, mint amikor az általános iskola első osztályába mentem. Emlékszem, hogy borzasztóan féltem.

Lassan kezdem felismerni az akkori osztálytársaimat. De hirtelen tovább fokozódik a félelem és iszonyú rémület és kétségbeesés fog el. Hirtelen izzadni kezdek. Teljesen olyan érzésem van, mintha túl közel lennék valami tűzhöz. Olyan, mintha egy fenyőfa égne.

- Úr Isten! – hatol belém a felismerés.

Mindaz, amit érzek és tapasztalok, olyan, mint amikor 9 évesen a szüleim tudta nélkül belopóztam a nappaliba és az összes csillagszórót meggyújtottam, és persze figyelmetlen és szeleburdi módon mindezt a „szépséget és varázslatot” égő gyertyákkal is fokozni akartam, miközben kigyújtottam a fák díszeit…

- Jézusom – hatol belém a felismerés. Hiszen mindez az én életem.

Látom és érzem mindazt, ami gyermekkoromban velem történt.

- De hogyan? Miért?

Majd eszembe jut: hát persze, hiszen álmodom. Kicsit megnyugszom, és valami nagyon kellemes érzés fog el. A távolból taps hallatszik és emberek kezdenek körvonalazódni. Majd szépen fokozatosan minden arra az eseményre kezd hasonlítani, amikor 18 évesen, a gimnáziumi ballagás napján dicséretben részesítettek kiváló tanulmányi eredményemért. Aztán a testemet valami furcsa, de nagyon kellemes borzongás járja át, s közben úgy érzem, mintha valakit átölelnék. Minden folyamatosan változik, és eközben kezdem azt érezni, hogy álmom már rég tovarepült a gimnáziumi ballagáson. Egy arcot kezdek látni a fény ködében, egy hosszú szőke hajú lány arcát, az első szerelmem arcát. A szerelem mámorító érzése járja át a testemet és a lelkemet. Úgy érzem, hogy megszűnik körülöttem a világ, és semmi más sem létezik, csak ő. Ő, akit szeretek. Érezni kezdem a testét, ahogy vonaglik a karjaimban, érzem az ölelését, a csókjait… Pattanásig feszülnek az izmaim, és úgy érzem, majd felrobbanok. Már alig kapok levegőt, szinte szédülök. Nem tudom mi történt, de mintha a világ robbant volna fel velem.
- Mi lehet ez? Hol vagyok, már megint? – kérdezem, s közben érzem, ahogyan testem lassan megpihen valaki karjaiban. Körvonalazódik egy szoba, egy hely, egy esemény: az első szerelemi kapcsolatom.

S közben száguldva repülök tovább. A távolban dübörgő zene hallatszik, félhomály, szédülés, enyhe hányinger, rengeteg ember, valaki megcsókol… Minden mámorítóan jó, bár fogalmam sincs róla, hogy hol vagyok, és mit csinálok, de olyan, mintha valakivel szeretkeznék. Közben egy gyerek kezd előtűnni a mámor ködjéből. Csak áll és könnyes szemekkel néz rám. Kezdek kijózanodni, mert szeméből olyan erővel sugárzik a fájdalom. Közben megáll a világ. Megszűnik minden más. Már csak mi ketten állunk a nagy semmi közepén, és ekkor megszólal:

- Miért hagytál el?

Nem értem miért kérdi ezt tőlem, hiszen azt sem tudom, hogy kicsoda.

- Ki vagy Te egyáltalán? – kérdezem tőle.

- A fiad – feleli elcsukló hangon.

Szavai hidegzuhanyként józanítanak ki, miközben villámként hasítanak a szívem közepébe. Nem tudok megszólalni, csak bambán nézek ki a fejemből, de a fiú folytatja:

- Én vagyok a fiad, akit egy részeg diszkós pillanatodban nemzettél.

Lassan kezd összeállni bennem a kép, és mindazon események, melyek az álom előző pillanataiban peregtek le a szemem előtt. Valóban teherbe ejtettem egyszer részegen egy lányt, de sohasem szerettem, csak egy „diszkó baleset” volt. Kértem a lányt, vetesse el, sőt meg is pofoztam… és soha többé nem láttam őt.

- Szégyelld magad! – mondja a fiú könnyes szemekkel.

Mély fájdalommal teli szégyenérzet fog el. Már nem merek a gyerek szemébe nézni. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.

- Tudod mennyire hiányoztál?

Nem tudok megszólalni, csak némán megrázni a könnyektől patakzó arcomat.

- Minden nap úgy keltem fel – folytatja a fiú – hogy eljössz hozzám, hogy velem leszel, hogy vigyázol rám, hogy óvsz és védesz, hogy mindenre megtanítasz… hogy az apám leszel - ordítja az arcomba.

Tudtam, hogy hibáztam, hogy nagyon nagyot, sőt óriásit hibáztam. Megértettem, hogy az embernek felelősséget kell vállalnia önmagáért, és minden cselekedetéért, és mindazokért a következményekért, amelyeket a cselekedeteivel okoz vagy létrehoz. Ez alól nem lehet kibújni, elbújni, ezt fel kell vállalni, bármennyire is nehéz. Miközben mindezek megfogalmazódtak bennem, úgy érzetem jobb lenne felébredni már ebből az álomból, de ugyanakkor tudtam, bármennyire is álmodom, amit álmodom, az tulajdonképpen a valós életemben is megtörtént, ezért jobb lenne fel sem ébredni, jobb lenne most azonnal meghalni. És ekkor megszólalt a fiú, mintha csak hallotta volna a gondolataimat:

- A halál semmit sem old meg. Az csak menekülés.

Borzasztó érzés volt mindezt hallani, mert tudtam minden szava igaz. Ugyanakkor úgy éreztem, már nincs mit tenni, a múltat nem lehet megváltoztatni, még akkor sem, ha álmodom. Éreztem, ahogy összetörök, térdre rogyok, és egyre erősebben azt érzem, hogy bárcsak meghalnék. A fiú ismét megszólalt, most is úgy, mint az előbb, mintha hallaná, amit gondolok:

- Már halott vagy.

- Micsoda? – kérdezek vissza utolsó lelki erőmet összeszedve. Hiszen csak álmodom.

- Már halott vagy! – ismétli meg ismét a fiú, halkan, kiegyensúlyozottan, miközben mélyen a szemembe néz.

Én csak birka módjára bámulok rá, és semmit sem értek. De érzem, hogy ez egy olyan álom, amely a valóságról, az igazságról szól.

- Halott vagy! – ismételi meg a fiú, és a távolba mutat, a hátam mögé, abba az irányba, ahonnan az álmom elindult.

Szemem követni kezdi a fiú kezét és lassan hátrafordítom a fejem. A távolba egy város részletei kezdenek feltűnni. Aztán egy összetört autó képe kezd körvonalazódni. Baleset történt. Egy ember fekszik az úton, akit próbálnak újjáéleszteni, visszahozni az életbe.

- De vajon ki lehet az? – vetődik fel bennem a kérdés.

De a fiú ismét megszólal, s már nem csodálkozom, hogy hallja a gondolataimat, már megszoktam, s betudom az álomnak, melyből valószínűleg már hamarosan felébredek.

- Menj közelebb!- mondja a fiú.

Engedelmeskedem neki és lépek párat, hogy jobban láthassam, ki fekszik ott. Ekkor egy szívinfarktushoz hasonló érzés fut végig a testemen, érzem, hogy alig kapok levegőt, ordítani akarok, de nem jön ki hang a torkomon.

- Úr Isten ez én vagyok! Ez őrület! Ilyen nincs! Nem – ordítom hangtalanul.

- Érted már? – kérdi a fiú.

Rémülten nézek rá, de nem tudok megszólalni.

- Meghaltál! – mondja ismét.

Néma csend borít el mindent. Egyikünk sem szól semmit. Én meg akarok szólalni, de valahogy mégsem sikerül. Erőlködöm, s egyszer csak sikerül:

- De hát akkor mi lesz veled? – kérdezem rémülten.

- Hogy-hogy mi? – kérdi a fiú.

- De hiszen az apád vagyok.

- Eddig is az voltál, mégsem törődtél velem.

- Nem, eddig nem voltam az apád – felelem gyáván, összetörten, szégyenkezve…

A fiú csak némán néz rám, szemében üresség tükröződik.

- Megbántam, bocsánat, sajnálom – nyögdécselem.

Mindeközben folyamatosan tudatosul bennem, hogy már meghaltam és mindaz, ami eddig velem történt: hogy halálom pillanatában lepergett előttem az életem, nem egy álom része, hanem a kőkemény valóság, ami már egyértelműen azt jelzi, hogy nincs vissza út. Szomorú szívvel és égőn fájó lélekkel gondolkodom el önmagamon, az életemen. Úgy érzem, szembe kell néznem önmagammal, tetteimmel, és túl kell lépnem a hibáimon. A tévedéseket be kell ismerni, de nem szabad leragadni bennük, hanem valahogyan tovább kell lépni. Persze lehetne felelősöket keresni, hárítani, könnyebbé tenni a saját felelősségemet azzal, hogy amikor ez a gyermek megfogant, az anyja is legalább annyira hibás volt, mint én. De ettől még semmi sem változik meg. Ezért mások hibáin ugyanúgy felül kell emelkednem, mint a sajátomon. A fiú hallotta mindezt, és elmosolyodott, majd így szólt:

- Az értékeket kell megkeresned az életedben, azokat, amelyek erőt adnak ahhoz, hogy tovább lépj! Amik képesekké tesznek arra, hogy felfedezd a nehézségekben a jót, s ezáltal meglásd a valóságban a megoldást!

Elgondolkodom a fiú szavain, és úgy érzem meg kell álmodnom egy szebb és jobb világot, még akkor is, ha az már most nem válhat valóra. Azt kezdem érezni, hogy abban a világban már nem hagynám el a fiamat, hanem mellette lennék, törődnék vele, felnevelném… Ekkor ismét a fiam szavait kezdem hallani:

- Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk. - mondja segítőkészen, s közben a remény fénye kezd megcsillanni a szemében.

Megértettem, hogy hiba volt elvetni szüleim és nagyszüleim etikai értékeit, s az új kor gyermekeként lázadóan, de ugyanakkor esztelenül egy hamis etikai értékrend mámorába ringatni magam. Mindez óriási felelőtlenség, mely messze mellőzi azt a valamikori közösségi értéket és szellemiséget, amely mindezt bűnös dolognak tartotta szüleim, és nagyszüleim korában. Rádöbbentem, hogy életemet teljesen új alapokra kell helyeznem, melyben az utat az igazság, szépség és jóság lámpásainak kell bevilágítaniuk. Mert e nélkül életemre lassan az elszigetelődés fekete hamuja hull, melyben felelőtlenül élek, elhagyom gyermekemet, új és egyben hamis erkölcsi normákat kreálok, és ha bűnös életemmel bárki is szembesít, elszigetelődöm tőle, hasonszőrű embertársaim társasága felé fordulva.

- De hová vezethet mindez? – vetődik fel bennem a kérdés.

Bár a választ nem tudom egyértelműen megfogalmazni, de azt érzem, hogy semmi jóra nem vezet, s ezért inkább szándékaimat és figyelmemet a tudatos fejlődésre, a hibáimból való tanulásra, a tökéletesedésre kell irányítanom, hogy ezáltal képessé váljak megteremteni életemben a harmóniát, a boldogságot, az igazságot… és mindazon emberi és univerzális értékeket, melyeknek mi emberek vagyunk az őrzői.

Miközben e gondolatok kavalkádja gomolyog a fejemben, hirtelen óriási zuhanást érzek, és egy erőteljes ütést a mellkasomon. Szemem előtt megjelenik a kék ég, körülöttem emberek… és a távolból egy hang, a fiam hangja szólal meg:

- Beláttad hibáidat, megértetted tévedéseidet, megváltoztál… s ha te változol, minden változik.

Lassan megértem, hogy visszakaptam az életemet, hogy megváltoztassam, mert én magam is megváltoztam.

 

Az írás hossza kb. 9 ezer karakter

Köszönöm

Köszönöm a hozzászólást.

Elgondolgodtató, vajon

ElgondolgodtatóÁrtatlan, vajon elgondolkodtunk már azon, hogy mik voltak életünk legfontosabb állomásai?

Mik voltak azok a dolgok életünk során  amin, ha  lehetne változtatni gondolkodás nélkül megtennénk. Mi van, ha valóban szembe kell , majd egyszer néznünk tetteinkel?

Ez a nagy életfilózófiai kérdés engem is elgondolkodtatottSírás és , mélyen érintett.

Amíg halandók vagyunk talán még nem késő helyre hozni hibáinkat és még tehetünk sok jót az életünken.

Köszönöm szépen, hogy ezeket az érzéseket átélhettem , elgondolkodtató és nagyon tanúságos szerintem minden ember számára.