Halálos küldetés

Az erdőben az élet a nappal megszokott ritmusában zajlott, madarak motoztak az ágak közt, rágcsálók surrantak az aljnövényzet rejtekén. Dús agancsú szarvas dermedt szoborrá a tisztáson, aztán tovaugrott, és eltűnt a fák között. A sűrűségben járó lovagot, akit Alexander Therminosznak hívtak, lenyűgözte a táj szépsége, de a külvilág csak rövid időre tudta elszakítani gondolatait a lelkében lobogó elhivatottságtól, amely újabb és újabb küldetések végrehajtására sarkallta.

A pompás termetű, gránitkemény arcvonású Alexander már kisgyermekként tudta, hogy lovag lesz, noha a lovagok kora réges-rég lejárt. Csak az tette boldoggá, ha jót tehetett másokkal: megvédhette a gyengéket és kiállhatott a jó ügy érdekében. Bár szüleit korán elvesztette, életcélját egy pillanatra sem tévesztette szem elől. Fontos és nagy dolgokat akart végrehajtani, melyek miatt nem maradt ideje sem barátságra, sem szerelemre.

Világéletében egyedül küzdött, és senkivel sem viselkedett visszautasítóan, mégis némi távolságtartás jellemezte. Hosszútávon nem tűrt meg maga mellett sem bajtársakat, sem csatlósokat, mivel nehezen viselte volna elvesztésüket. Ugyanez vonatkozott a szerelemre is: küldetésekből emelt falak zárták el a szívét mások elől. Alexander a Halált kereste, hogy feliratkozhasson ama férfiak közé, akik életüket adták egy nemes célért.

Ezt tartotta élethivatásának, és jóllehet lassan középkorúvá érett, mégsem jutott közelebb hozzá. Mások ennyi idősen a családalapításban leltek kiteljesedésre, ő még mindig keresett. A halálos küldetés azonban elkerülte, mintha Isten úgy gondolta volna, még nem áll készen arra, hogy mindent egy lapra tegyen fel. A hős nem szívesen vallotta be, de kezdett belefáradni a várakozásba. Hitén apró repedések keletkeztek, noha azt vallotta, mindenkihez annál jobban közeledik a célja, minél jobban vágyik rá.

Az erdő nyugalma bársonyosan simogatta a lelkét, hogy gyógyírt nyújtson bánatára. Alexander maga sem tudta, mi csalogatta az ősöreg tölgyek közé, de ösztönei azt súgták, mindenképp itt a helye. Lelkében feltámadt a remény, hogy talán végre sikerrel jár, fáradt izmai viszont pihenésért esedeztek, és a bajnok úgy döntött, ideje lazítani a tempón.

Nemsokára hívogató tisztást pillantott meg, melynek szélén hűs patak csörgedezett. Odasétált, aztán fél térdre ereszkedett és megtöltötte kulacsát a csermely áttetsző vizéből. Kényelmesen letelepedett a lágyan hajladozó fűszálak között egy kiszáradt fatörzsre. Az ital felfrissítette, és enyhülést adott. Amikor leemelte ajkáról a kulacsot, furcsa szerzetet pillantott meg pihenőhelyétől néhány lépésnyire.

A váratlan vendég alacsony volt, és csíkos sapkát viselt, amely nem takarta elálló fülét. Emellett hosszú, hegyes orr, csillogó barna szem, és széles mosoly jellemezte. Nem csak a ruhája tűnt színesnek, de az egyénisége is. Nehéz lett volna eldönteni, fiú-e vagy lány, de melegség sugárzott belőle, ami némi szégyenlősséggel keveredett. Ettől függetlenül nyíltan a lovagra meredt, aki megállapította a jövevényről, hogy az csakis egy manó lehet.

- Üdvözöllek, harcos! - köszöntötte látogatója merészen. - A nevem Ammenderill, és tudom, mi a szíved titkos célja. Egy mágus küldött, hogy a segítségedre legyek, ha te is segítesz neki.
- Mit akarsz tőlem, manó? - kérdezte Alexander nyersességgel leplezve kíváncsiságát.
- Küldetésem van számodra - közölte a parányi lény. - Veszélyes feladat, melynek során könnyen ott hagyhatod a fogad.

A lovag szeme felragyogott.

- Halálos küldetés? - kérdezte áhítattal.

Sosem hitte volna, hogy épp egy ilyen apróság lesz a jó hír hozója, de fenntartások nélkül elfogadta a lehetőséget. Nyitott volt a világ dolgaira, bármennyire elkülönült tőlük. Nem voltak ellenérzései azokkal szemben, akik kisebbek vagy gyengébbek nála. Megértette, hogy sokan közülük félreismerik magukat, pedig gyakran többet képesek tenni a fényért, mint gondolnák.

- Igen - válaszolta Ammenderill. - Ha elfogadod, velem kell jönnöd a varázsló színe elé, aki mindent elmond neked, amit tudnod kell, aztán belevághatsz a feladatba.
- Mit kell tennem pontosan? - tudakolta Alexander.
- Csak hangosan és határozottan igent kell mondanod - közölte a manó.
- Igen - jelentette ki szilárd hangon a lovag.

A következő pillanatban színes fényekké olvadt a világ a szeme előtt. Amikor újra rendesen látott, a varázsló tornyában találta magát, kísérőjével az oldalán.

A varázsló barna köpönyeget viselt, és ugyanolyan színű, csúcsos süveget. Vállig érő haja szikrázott, mint a frissen hullott hó, bajusza és szakálla is őszben játszott. Rendkívül öregnek tűnt, de mozgásán nem látszott a kor, fekete szeméből fiatalos élénkség és derű sugárzott.

- Üdvözöllek, Alexander! - mondta barátságosan, és a kandalló mellé húzott fotel felé intett. - Parancsolj, foglalj helyet! Abraxasnak hívnak, régóta figyelem az emberi lélek és az univerzum titkait. Azt hiszem, segíthetek a problémádban.
- Köszönöm! - vágta rá a lovag, és leült a lángok közelében, melyek fénybe vonták arcvonásait.

Hatalmas könyvtárszoba tárult elé, tekintete poros fóliánsoktól és sokat forgatott lexikonoktól roskadozó polcokon söpört végig. Csöppet sem lepődött meg idejutása módján, jól tudta, a mágusok könnyedén uralják az időt és a teret.

- Van egy nagyon gonosz ellenfelem, akit Undarnak hívnak - vágott bele mondókájába Abraxas. - Hatalmas varázsszert birtokol, amellyel a Fény elpusztítására tör. Be kell jutnod a kastélyába, hogy megsemmisítsd azt a tárgyat, melynek Fekete Gyémánt a neve. A vállalkozás csak akkor sikerülhet, ha szembe mersz nézni önmagaddal, amire csak az őszinte emberek képesek. A vár csapdáktól hemzseg, magadban semmiképp sem boldogulnál, ezért Ammenderillt is El kell vinned. Ő ismeri a helyet, és nagy segítségedre lehet.
Alexander megrázta a fejét.

- Nincs szükségem a manóra - jelentette ki. - Minden feladatomat magányosan hajtom végre.
- Erről szó sem lehet - rázta fejét a mágus. - Ammenderillnek muszáj bejutnia a kastélyba, ez szintén a küldetésed része. Átok ül a manón, amit csak ott lehet feloldani. Különben pedig mindkettőtökre szükség van a gyémánt hatalmának megtöréséhez.
- Nem tudok vigyázni egy manóra - morogta a lovag. - Nem is bízom benne...
- Akkor sajnos valaki mást kell keresnem! - vágott közbe Abraxas. - Az kevés, hogy feláldoznád magad. Ha még egy nagy célért sem tudsz alkalmazkodni egy olyan aprócska lényhez, mint Ammenderill, akkor egyáltalán nem vagy alkalmas a feladatra.
Alexander felsóhajtott.

- Rendben - préselte ki magából -, velem jöhet a manó, megpróbálok vigyázni rá. Most gondolom, odavarázsolsz minket Undarhoz.
- Nem tehetem. Rögtön megérezné, ha mágiával érkeznétek. Kastélya alig néhány napi járóföldre helyezkedik el innen, sokkal biztonságosabb, ha gyalog mentek.
- Van még valami? - vonta fel szemöldökét Alexander.
- Semmi - nyugtatta meg Abraxas. - A folyosó végén találod a vendégszobát, jobb, ha alszol pár órát! Minden lényegeset elmondtam, a többit Ammenderiltől fogod megtudni, mielőtt célhoz érnél.

Aztán, amikor a lovag kiment elmosolyodott, és hozzátette:
- Persze, csak ha ő is akarja.

Alexander ritkán álmodott, hiszen majdnem egész életét éber álomban töltötte, ezúttal azonban a takaros vendégszoba biztonságos menedékében elméje különös képeket varázsolt elé. Gyönyörű hajadont látott, akinek vonásaiból gyengédség áradt. Hófehér ruhát viselt, és bár törékenynek tűnt, tartásából mégis nemesség és erő sugárzott. A lovag még álmában is biztosra vette, valamiféle hercegnővel vagy királylánnyal van dolga.

A szépség azt mondta, tudja, hogy Alexander kétségbeesetten vágyik rá, hogy valaki egyszerűen önmagáért, és ne a hőstetteiért szeresse, majd hozzátette, hogy ő képes erre. A lovag felnevetett, és leszögezte, hogy nem akar hétköznapi emberként élni ebben a bűnökkel terhes világban, majd azzal folytatta, az egyetlen vágya az, hogy odaadhassa életét valami nagy dologért. Az álombéli lány ellentmondott, azt állítva, igazából csak egy csókra van szüksége, hogy felébredjen abból a hosszú álomból, amire a lelkét ítélte; aztán felé lépett, hogy megérintse, mire Alexander dobogó szívvel felébredt.

Odakint már leszállt a sötétség, a csillagok gyémántként ragyogtak. A következő pillanatban kopogtatás hallatszott, és amikor a lovag engedélyt adott a belépésre, a manó jelent meg a szobában úti ruhába öltözve.

- Indulhatunk, jó uram? - kérdezte vékony hangon.
- Hát - válaszolta bizonytalanul Alexander -, ha nem veszünk búcsút házigazdánktól...

- Nem tart rá igényt - vágott közbe az apró lény. - Azt üzente, ha nem gondoltad meg magad, akkor csak vágj bele, és kész.
- Menjünk! - adta be derekát a lovag.

Balzsamos nyáreste borult rájuk, ahogy a lágy hajlatú dombvidék elnyelte lépteik zaját. Abraxas otthona úgy festett a távolból, mint sziporkázó dísz valamelyik uralkodó jogarán. Alexander békességet érzett, ahogy tekintetét kísérőjére szegezte. Nagyon remélte, elérkezett a sorsdöntő pillanat, és meghalhat végre a jó ügyért.

A napok gyorsan teltek, és a kis csapat megállíthatatlanul közeledett Undar lakhelyéhez. Nem érte őket támadás, de a levegő egyre hidegebb lett, a sötétség pedig mind sűrűbb. Alexander időnként felszínes beszélgetést folytatott kalauzával, hogy megtörje a csöndet, de a manócska szavai akaratlanul is a lelkébe hatoltak.

Ammenderill minden mondata arról tanúskodott, hogy alacsonyabb rendűnek és értéktelennek tartja magát. Mindemiatt a lovag nem rótta meg, ám nehezen tudott rajta eligazodni.

Alexander még sohasem találkozott manóval, mégis biztosra vette, hogy Ammenderill csöppet sem visszataszító, de fogalma sem volt róla, hogy közölje vele ezt. Tulajdonképpen megkedvelte útitársát, de ez zavarba hozta némileg. Az igazság bajnokai többnyire hercegnők és királylányok iránt éreztek vonzalmat, azt is csupán elméleti síkon. Arról szó sem esett a trubadúrok balladáiban, hogy derékig érő emberkék felé is szimpátiával viseltethetnek, ha éppen úgy hozza a Sors.

- Érzed a gonoszság szagát? - kérdezte Ammenderill utazásuk harmadik napjának végén. - Már nagyon közel vagyunk Undar otthonához.

A lovag beleszimatolt a levegőbe.

- Semmit sem érzek - vallotta be -, de hiszek neked. Utunk során megbizonyosodtam róla, hogy megbízható, kedves manócska vagy, akivel szívesen kalandoznék a későbbiek során is.

Ammenderill felkacagott.
- Hol hallottál olyat, hogy egy büszke és nemes lovagnak magamfajta alak lett volna a fegyverhordozója?

A kis lény majd megfulladt a nevetéstől.
- Ne haragudj - nyögte a szeméből kicsordult könnyeket törölgetve-, de ez annyira képtelenül hangzik! Még hogy egy ilyen csúf teremtmény, mint amilyen én vagyok, és te együtt maradjanak... áh, inkább készülj, barátom, hamarosan célhoz érünk!

Alexander erre már nem szólt semmit, noha a manócska iránti szeretete még jobban megerősödött. Megpróbálta megfogadni a tanácsot, és igyekezett az előtte álló küzdelemre koncentrálni, melynek során talán feláldozhatja magát, de valahogy hiányzott belőle a régi lelkesedés. Gondolatai folyton visszakanyarodtak Ammenderillhez, és ahhoz, hogy mihez kezdenek, miután legyőzték Undart.

Ekkor, mintegy ezekre válaszul, kirajzolódott az égre a gonosz varázsló tornyának fenyegető árnya.

Most már Alexander is megérezte a manó által emlegetett bűzt, amely romlást és enyészetet idézett fel lelkében.

- Nem mehetünk be csak úgy a főbejáraton - világított rá Ammenderill. - Tudok egy rejtekutat a pincebörtönbe.
- Csodálatos - mondta csekély lelkesedéssel Alexander, aki nem rajongott a megnevezhetetlen, homályos mélységekért.

A manó felkuncogott, aztán a kövekkel borított talajon egy különös alakú sziklához vezette, amit könnyed mozdulattal félregördített a helyéről.

- Jöjj! - mondta parancsoló hangon.

Dohos bűz tódult a bajnok orrába, ami egy pillanatra megrendítette elszántságát. Összerázkódott, és megróva magát gyengeségéért vak bizalommal követte társát, aki olyan magabiztosan siklott alá a lába előtt nyíló lépcsőkön, mintha nem félne semmitől. A fokokat megrágta az idő vasfoga, szerencsére mégsem omlottak be Alexander súlya alatt.

- Húzd vissza a sziklát! - javasolta Ammenderill. - Utána készítek fényt.

A lovag nem értette, hogy az apróság mit akar ezzel mondani, de újra engedelmeskedett neki. Kis időre sírmélyi sötétség borult rájuk, aztán Ammenderill beváltotta ígéretét. Alexander először csak halvány fénypontot vett észre, amely lassacskán egyre nagyobbra növekedett. A világosság magából a manóból áradt, először csak a szeméből, aztán tetőtől-talpig átitatta.

Felemelkedésük a börtön mélyéről növény növekedésére emlékeztette a lovagot, ahogy kisarjad a magból az élet, aztán dús szirmú virággá változik. Minden egyes szinten láthatatlan béklyók hulltak le a bajnok tagjairól, aki alig várta, hogy farkasszemet nézhessen Undarral, vagy magával a Halállal, ha kell.

Sehol nem botlottak egyetlen élőlénybe sem, mintha a gonosz mágus egyedül lakott volna a borzadályt lehelő falak között. A folyósok kongtak az ürességtől, az ablakokat nehéz függönyök fedték.

A lovag az Abraxas által említett veszélyeknek és csapdáknak nyomát sem látta, mintha az Ammenderillből áradó hatalom eltüntette volna őket. A manó úgy fénylett és tündökölt, amihez hasonlót sohasem látott. Bármilyen kicsike volt, nagyon szépnek tűnt, és ez a szépség belülről fakadt, gyönyörűbbé téve őt a legvonzóbb királylánynál is.

Ammenderill egyenesen a trónteremhez vezette a lovagot, aztán szembefordult vele és rámosolygott.

- A Fekete Gyémánt odabent van - magyarázta -, de mielőtt belépnénk és elpusztítanánk, meg kell tenned valamit!
- Mit? - kérdezte felvont szemöldökkel a bajnok.
- Azt nem tudom - ismerte el a manó. - Neked kell rájönnöd. Csak azt tanácsolhatom, hogy nézz a szívedbe, és ott keresd a választ!
- De hát...

Alexander ellenvetéseket készült felsorakoztatni ezzel a lehetetlen javaslattal szemben, de miközben próbálta összefoglalni őket, ráébredt, hogy már meg is tette, amit barátja kért tőle.

A szívébe nézett, és az azt súgta, hogy nem akar meghalni, csupán arra vágyik, hogy szerethessen végre valakit, aki nem más, mint Ammenderill. A lovag hirtelen magához ölelte a kis lényt és csókot nyomott az arcára, remélve, hogy a manó nem fogja tettét félreérteni. Ammenderill csodálkozva nézett rá, aztán növekedni kezdett, majd szempillantásnyi idő alatt átalakult, azzá a fehérruhás hajadonná, akit Alexander a toronyban átélt álomban látott.

- Ez nem lehet - mondta kicsit ijedten. - Hiszen én egy rút manó vagyok, egy...
- Gyönyörű vagy - suttogta Alexander. - Te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha is láttam és mostanáig azért vágytam hősi halálra, mert nem tudtam, hogy téged kereslek. Ha szembenézek magammal, csak egy sértődött embert látok, aki haragudott a világra, amiért nem találta igazi párját.

Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, Ammenderill elmosolyodott, a kastély falai pedig megrázkódtak, és a hajadonból áradó fényözön betöltötte az épület minden zegét-zugát. A trónterem ajtaja kinyílt és a pár megpillantotta az Abraxas által emlegetett Fekete Gyémántot egy aranyozott oltár közepén.

A drágakő tökéletesre csiszolt lapjai kettejük igazi lényét tükrözték vissza. A lovag magányos, de bátor és szeretnivaló embert látott, míg Ammenderillre egy valódi királynő pislogott. A csók mindkettőjüket feloldozta, és hatalmat adott számukra a gyémánt felett. A varázstárgy abban a pillanatban hamuvá omlott, amikor kétfelől megragadták. A fény kiáradt a kastély kapuján és betöltötte a vidéket. Ekkor észrevettek a trónszékben egy öregembert, aki dacos tekintettel nézte őket.

- Átkozottak! - kiáltotta gyűlölködve. - Halált érdemeltek!

Az aggastyán kiemelkedett a trónszékből. Sötét köpenyt viselt, szeme úgy csillogott, mint két ónixdarab. Vonásai gyűlöletet sugároztak, Alexander jól látta, hogy rengeteg méreg gyűlt össze az idős férfiban. Ammenderill mozdulatlanul várakozott, ragyogása azonban nem aludt ki, és félelem sem látszott rajta.

Undar döngő léptekkel feléjük indult, köpenye alól szablyát húzva elő. Ahol megérintette a cipője a padlót, kígyók kúsztak elő a résekből, és sziszegve a nyomába eredtek, mint valami uszály. Karnyújtásnyira állt meg a lovagtól, és sújtásra emelte kardját, hogy végezzen vele. Alexander nem mozdult, eljött a pillanat, amire a régi lénye vágyott, ám mielőtt a fegyver lecsaphatott volna Ammenderill rámosolygott Undarra, és megszólalt:

- Te nem is vagy gonosz - jelentette ki. - Csupán annak képzeled magad, de én, megismerlek, és tudom az igazi neved.
- Mit beszélsz?! - fröcsögte indulatosan a mágus. - Undar az igazi nevem...
- Nem! - szólt közbe a lovag. - Már én is rájöttem, ki vagy. Nem lehetsz más, mint Abraxas!

A varázsló rázkódni kezdett, és könnyek záporoztak a szeméből. Leengedte kardját, ami arany bottá változott kezében, miközben a lábánál tekergő kígyók sisteregve a padlóba olvadtak. Köpenye barna színt öltött, szeméből kiveszett a pusztító szándék.

- Köszönöm - hajtott fejet a valamikori manócska felé, aztán a lovagra mosolygott. - Teljesítetted küldetésedet, életedet adtad a fényért, és újat kaptál érte. Szembe mertél nézni magaddal, amivel felszabadítottál a hazugságok alól. Mindenkiben több lélek lakik, aki csak az egyikben hisz, nem látja a valóságot.

Alexander és Ammenderill megértették a leckét, de a legfőbb tanulság mégis Abraxasnak jutott, amikor ráébredt, hogy a hatalom senkit sem tehet gonosszá, csupán akkor, ha elhiszi. A lovag és szerelme hálatelt szívvel vettek búcsút a varázslótól. Az öreg mágus sosem látta őket viszont, de azontúl legszebb emlékei közé tartozott a látvány, ahogy kézen fogva nekivágtak a fényben ragyogó világnak, hogy a jóság és szeretet hatalmát hirdessék, bármerre vesse őket a Sors.