A hang csendje-Performance mese

Észtvesztően artikulálva, ordítozva, minden keze ügyébe eső tárgyra ráütve, hirtelen jelent meg, a nem várt vendég. Sokszor érkezett így, pedig még a piciny réseket is betömtem szobám ajtaján, hogy nehogy valamiképpen betörhessen szelíd, csendes világomba. Mégis megérkezett minden olyan alkalommal, amikor éppen a legkevésbé számítottam rá. Most is a lehető legrosszabbkor jött, mert épp róla, a „hangról” írtam.
Dobhártyámon még sokáig remegtek a hang fodrok. A koponyám belső redőin reszelősen pattogott az agyi ütők felajzott serege. Egy ideig még az idegeim pattanásai is óriási csattanásokként voltak érzékelhetőek.

Döbbenten nézte vonaglásaim, nem értette, hogy mi bajom lehet. Amint látványosan simulni kezdtek az arcom árkai és a körülöttem hullámzó aurám, megmozdult. Suhogós műanyag kabátját hanyagul tépte le magáról és elrepítette a halványkék, modern, vékonytorkú üveg vázám felé. A fülem befogtam, az ajkaim szétnyíltak, a szememmel próbáltam mutatni, mekkora bajt csinált. A váza, ívelt teste, nem bírta el a kabátot. Szinte lassított felvételként látszott, ahogyan megfordul és terhével együtt a lépcső felé bukik. Gyenge hangszálaimmal nem törődve, üvöltözve vontam kérdőre.

- Nem látod, hogy mit csinálsz? Előbb rám nézett majd a kabátra. Ekkor vettem észre, hogy a lépcső előtt megállt a furcsa páros. A kabát ujja vádlón rám mutatott. Süket, őrjítő csend terpeszkedett szét a szobában. A csend, így foglalta el helyét, gyorsan, mint ahogyan lelki párja, a sötétség szokta magát a Szaharára teríteni.

- Miért kell ekkora ribilliót csapni, amikor érkezel?- kérdeztem, de már nem hallottam meg saját szavaimat sem. Ő mégis megértette a néma kérdést, pedig ő a „hang” csak hangokkal kommunikált eleddig. Biztosan furcsállta a kérdést, olyan lehetett számára, mint amikor a jeget kérdeznék, miért hideg.

Nem válaszolt, hiszen ekkor már töltődött, hogy újra, hangként tudja megmutatni magát. Tudtam, hogy ilyenkor nekem is hallgatnom kell, ezt megtanultam régen. Ekkor észleltem, a csend gömbjéről utolsóként lerepülő hang morzsák finom puffanásait is. Végre beszélni kezdtek a néma tárgyak, az ereklyék, az elfelejtett szerelmek emlékei, a bűnök elfoszlott igazságai. Emberek! Tudjátok ti, milyen a csend? A csend felemel, megtisztít és menedéket nyújt a hangok bekebelező hatásai elől. Azt mondod, nem lehet zene nélkül élni. Nem is lehet. A zene kell, de a zene van! Mindig készenlétben áll, hogy lazítson, megnyugtasson, vagy, hogy jó kedvre derítsen. Csak kapcsold ki az okosaidat, a tévét, a telefont. A néma csendben, ím, megjelennek azok a dallamok, amelyeket éppen magadénak akarsz. A belsődbe tárolt ezernyi harmónia úgy tölt fel, hogy közben a gondolataid felszabadultan csapongva, taníthatnak, vagy csak andalíthatnak. Előjönnek a múlt csoda - hangjai, a jelen gondolathalmazai és a jövőbeni események, megoldások képei. Csak egyszer kényszerítsd magadra a csendet! Menj ki a végtelen pusztába, és ha már a kolompot se hallod, állj meg és várj. Az ég, láthatatlan fátyollal takar be. A burok alól nem is vágysz el. Olyan, mint a templom csendje. Elalélsz a gyönyörűségben. Aztán, ha már az úton lépkedsz, és az autók rád dudálnak, könnyebben viseled el, mert a saját hangjaidra figyelsz.
Gondolkodtál már azon, hogy nincs zaj? Minden, ami a hangra emlékeztet fikció. A csörömpölés, lehet tehénszaga, a dobogás, mivel ütemesen rezonál, a kapcsolattartó szövetség. Az édesanya altató dala az élet íze.

„Képzeljünk el egy teljesen siketen született gyermeket, akinek senki sem próbálta elmagyarázni, hogy mi is a hang. Nem volt eddigi életében egy olyan közösség, ahol legalább a lélek rezdülése által tudatosult volna a hang, mint formáló erő.
Ez a gyermek, mivel embernek született, képes valamiképpen javítani a nyomorúságos helyzetén. Új, másokkal jobban törődő csoportba kerülve, csodálatos változáson mehet át. Viszont, ha a szerencsétlen egyed, olyan helyre születik, ahol erőszakkal visszatartják, sőt, ezt úgy adják elő, mintha ez lenne a természetes… nos, ez már egészen nehezen megoldható feladat. Feladat, amiről fogalma sincs, hogy létezik. Nem tudja megoldani. Bizony a történelemben sok aljas ember kényszerítette gyermekekre a tudatlanságot, így használva ki a tudásfölényüket! Ez a magatartás már a gyilkosságnál is aljasabb. Vegyünk egy példát, amit csak a képzeletem talált ki, de elképzelhető, hogy valaha megtörténhetett, ha nem is a leírtak szerint.

A született siket gyermek, aljas, áltudományos kísérletnek a szenvedő alanyaként, egy szobában nő fel és megtanulja, hogy vannak dolgok: tárgyak, érzések, igék, állítmányok alanyok stb. Ezek ismeretéhez csak a szín és a szín különbözőségeket kell megtanulnia. Például, a kék, egy ezres skálán a szinte fehértől a majdnem feketébe hajlón jelenik meg. A sort kell megjegyezni, és minden árnyalathoz egy érzést egy tárgyat kell társítani, úgy, mint a németben a Der - Die – Das – t. Az alapszínekkel ily módon elsajátítja az összes, naponta használt szót. A kevert színek a fogalmakat jelölik. Az egymás mellé kerülő különböző színkombináció adja meg a kérdések és a különleges kifejezések kódját. Ez az ember nyugodtan él a maga csodás színekkel teli világában. El sem tudja képzelni, hogy más eszközökkel is lehet értekezni, érzéseket átadni. (természetesen a gonosz kísérletezők nem tanítják meg a hang szót, mert az okos emberi agy megsejthetne valamit)
Mint mindig, most is bejátszhat az „emberi tényező”.

A pénz elfogyott, vagy meghal a terv kitalálója (így nem is tudható, hogy mi lett volna a cél, a kísérlet, szenvedő alanyával). A börtönéből szabadult ember, kilépve az ajtón
megrémül és futna vissza. A biztonságát félti. Nem tudja mire vélni azt a sok összevissza megjelenő színt, amit ő nap, mint nap, rendszerezve tanult. Miért jön, a megy, és miért jár, az ül. Nem ismeri a becsapás szót sem, így a mostani, igaz segítők sem tudnak mit kezdeni vele. Nem tudják elmagyarázni, hogy ez az igazi világ, ahova kilépett. Számára a sötétség a biztonság. Inkább eltakarja a szemét is, hogy az értelmetlen összevisszaságot elkerülje. Amíg rab volt, szigorúan fehérbe, feketébe öltözött embert látott. Most viszont mindenféle szóba öltözött ember mutogat, gesztikulál. Mi lehet ez? Már csak az érintés, az illatok és az erős, mindenen átható rezonancia marad számára. Majdan, hosszú évek alatt ezek segítségével eljut a hangok birodalmába, amit ugyan nem hall, de legalább érzékel. Megtanulja, hogy becsapták, és a színek csak kisegítők, nem főszereplők az életében.

Mint minden rossznak, ennek is van jó oldala is. Csodálatos színorgiákkal megfestett képeket készít, és csak ő tudja, hogy a mások számára csak egységes, vagy erőt közlő képek, a saját sorsát, szavakba öntve mondja el.„

Ekkor, ébredve a bódulatból, csak úgy megszokásból megszólaltam. - Gyakrabban is meglátogathatnál- mondtam. Jó hogy vagy, hangra szükség van. Inkább megszokom, ha néha hangosabban jössz meg. Meglepően gyorsan reagált, felpattant, lerángatta a kabátját a vázáról és már ott sem volt. A gyönyörű kéküveg, ekkor legurult a három lépcsőn és teljes csendben terült szét a kövezeten. Meglepő, de ezt vártam. Nem hiányzott a durva csörömpölés, mint kiegészítő. Nem idegesített, hogy kívülről sem hallottam semmit. Ekkor hirtelen óriásit korgott a gyomrom. A morgást nem a fülemmel, hanem az agyam által fogtam fel. Hiszen éhes vagyok! Az ajtó kulcslyukán hirtelen besurranó, sült keszeg illata volt a figyelmeztető. Kinyílt csendben a máskor rettenetesen nyikorgó ajtó és a kegyetlen fülsértő hangon kommunikáló nagyasszony ordításait is csak a száj formálásáról ismertem fel. - Vacsorához! Értettem meg azonnal. Kimentem a konyhába, az előkészített halra néztem, az meg vissza. Mormogtam valamit, leültem és az első hang, amit újra meghallottam, a bús keszeg, a néma hal hangja volt. Az is csak egy átható reccsenés formájában, amikor az átsült bordácskákba haraptam.