…és Hans találkozott Cauvin mesterrel

Brudek, 2014, február 2 - 00:21

Hajnalodott. Az ég alján már ott vöröslött a Napkorong. Éjjel hirtelen fagyott, s most az utcákon és a háztetőkön vakítóan szikrázott a jég. Genf templomaiban kongatták a harangokat, és lassan megjelentek az utcán az emberek. A város ébredezett.

Hans vastag szőrmebundájába burkolózva sétálgatott a főutcán. Pár napja, érkezésekor még óriási lelkesedéssel indult felderíteni Genfet, ezen a reggelen azonban a legnagyobb közönyösséggel haladt el a hatalmas polgárházak, templomok és a híres emberek szobrai előtt, amelyekről most hosszú jégcsapok csüngtek. Kiért a tó partjára. Megállt, és egy darabig révetegen bámulta a fodrozódó vízfelületet. Aztán visszanézett a városra, s ahogy hátrafordította a fejét, észrevette, hogy nem messze tőle áll valaki a fagyott kőkorlát mellett. Vastag, sötétszürke kabát volt rajta, nyakát behúzta, így alig látszott az arca. Hans azonban az orráról és szakálláról felismerte benne Cauvint, a befolyásos teológust, akinek néhány előadását meghallgatta a hét folyamán. Akkor megfogták ennek a svájci mesternek a gondolatai. Hirtelen az a gondolata támadt, hogy talán nem véletlenül találkozott itt vele. De nem merte volna csak úgy megszólítani.

Cauvin felé fordult és egy pillanatra találkozott a tekintetük – a professzor nyilván felismerte benne a császári küldöttség tagját, mert biccentett felé. Ám aztán ismét a távolba meredt. Percekig hallgatott, aztán – mikor Hans már éppen arra gondolt, hogy nyilván neheztel, amiért magányában megzavarták –, hirtelen egész halkan beszélni kezdett:

- Visszatérünk hát oda, ahonnan elindult minden… Ahogy az órák mutatói is körbe-körbe járnak, mindannyiszor ugyanazt az utat megtéve… Magasságos Isten! Feltépni a behegedt sebeket, felpiszkálni az elaludt parazsat miért akarja mindig az ember? Ugyan ki gondolta volna, hogy az új szelek visszahordják a régi szemetet? – ismét Hansra nézett – Mit gondol, barátom: van-e maga szerint elég értelme az embereknek, hogy amiben megegyeztek egyszer, azon ne vesszenek össze újra?

- Azt gondolom, mester, hogy sajnos sokakat nem mindig az értelem vagy a lelkiismeret vezérel… – felelte Hans – De mondja, milyen régi vitára gondol? Azt hittem, hogy az egyház megújítása a mi korunk gondolata…

- Kétségtelenül az. De sajnos reformtörekvéseink olyasmiket hoztak felszínre, amiről álmodni sem mertem volna… Egyesek olyan eszméket akarnak újjáéleszteni, melyeket rég meghaladtak az előttünk elmúlt századok is… – Cauvin egy kézirat-köteget vett elő kabátja alól – Nézzen ide! Ez az írás fegyver lehet ellenségeink kezében, amit könnyen ellenünk fordíthatnak! Csak azért, mert aki írta, a mi ügyünk hívei közé sorolja magát, és közben eretnekségeket hirdet benne! Mi ahhoz az egyházhoz szeretnénk visszatérni, ahhoz a vallásgyakorláshoz, amit egykor megalkottak ősatyáink. De ez a könyv feleleveníti a hosszas teológiai vitákban cáfolt és elvetett Szentháromság-tagadást… Pedig az egyházszervezés alapja éppen a Szentírás tartalmáról való megegyezés volt, úgyhogy aki a kipróbált hitelveket kétségbe vonja, csak bomlasztja közösségünket…

Cauvin ekkor hirtelen elhallgatott.

- Volna esély arra, hogy az eretnekség eszméje elterjedjen? – kérdezte Hans.

- Minden erőmmel küzdeni fogok ez ellen! E könyv felől mindenesetre nyugodtak lehetünk. Az összes többi példányát el fogják égetni még holnap – akárcsak szerzőjét, aki nem volt hajlandó elismerni, hogy hibásak és veszélyesek tanításai.

Hans nem hallott arról, hogy a városi tanács az elmúlt napokban bárkit is perbe fogott vagy elítélt volna, de ezen nem lepődött meg. Tudta, hogy az eretnekek ügyét nem szeretik felfújni – a kivégzést leszámítva. Arra gondolt: a város biztos nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy csak a császári küldöttek nyomására végeznek egy eretnekkel.

- Valóban ilyen makacs volna? – kérdezte Cauvintól.

- Igen. Reméltem, hogy a halálos ítélet eléggé megfélemlíti a visszakozáshoz, de hajthatatlan maradt. Én sem tudtam jobb belátásra bírni. – Cauvin nagyot sóhajtott – Hiába, így rendeltetett…

Egy rövid ideig mindketten hallgattak. Majd ismét Hans törte meg a csendet:

- Bevallom, mester, én nem vagyok kibékülve azzal, amit Ön az eleve elrendelésről ír… Mert ha valóban hisszük, hogy az Isten mindent előre tud, és mindent eleve elrendel, úgy az Ő predestinációja tévedhetetlen és megakadályozhatatlan, az akarata nélkül semmi sem történhet. Ha pedig nem áltatjuk magunkat, amikor ezt megállapítjuk, akkor ezzel azt mondjuk, hogy szabad akarat az emberben nem létezik. De vajon Isten nem szabadnak teremtette az embert? Ha pedig valóban úgy áll a dolog, hogy előre el van rendezve sorsunk, vajon nem védekezhet-e az eretnek úgy, hogy őt Isten tette istenkáromlóvá?

- Komoly kérdést vetett fel, uram. Én pedig megpróbálok kielégítő, s egyszersmind érthető választ adni rá. Így legalább elterelődnek gondolataim erről a szomorú ügyről – Cauvin végigsimított hosszú szakállán, és arccal a tó felé fordulva belefogott a magyarázatba, mintha csak a katedrán beszélne – Kicsit távolabbról kezdem a magyarázatomat, de majd meglátja, hogy így tudunk a válaszhoz elérkezni. Legelőször is tisztázzuk tehát: az pusztán pogány hiedelem, hogy a holtak lelkeit ítélettel különválasztják aszerint, kik éltek szépen és jámborul, és kik nem. Régi nagy bölcsek képzelték így. De vajon a pogány Szókratész is, aki ugyan a lélek halhatatlanságát helyesen állapította meg, nem hitt-e még ezen túl is olyan pogány hamisságokban, mint a lelkek örökös újjászületése? Vajon miért lett volna tehát igaza abban, hogy a jó lélek elnyeri erényeinek jutalmát, a bűnös pedig örökre Pokolra jut? Mondja, maga mit lát a világban: vajon a bűntelenek és igazak ritkábban szenvednek, mint a gonosztevők?

- Sajnos ez nincs így, Cauvin mester.

- Magam is így látom. De hogyha e világban ugyanúgy szenvednek az erényesek, mint a bűnösök, akkor nem lehet okunk azt feltételezni, hogy Isten az erényes viselkedésünk nyomán rendel minket halálunk után üdvösségre. Vagy talán nem ugyanaz az isteni igazságosság érvényes e világban és a túlvilágon egyaránt?

- De, feltétlenül! Mégis, számomra igazságtalannak tűnik, hogy a jó cselekedetekből nem következik az üdvösség elnyerése.

Cauvin jobb kezét Hans bal vállára tette.

- Amint a világban előforduló rendellenességek, a viharok, földrengések, árvizek, a pestis mind feloszlanak az egész teremtésnek a mérhetetlen tökéletességében, ugyanígy van ez az erkölcsi világ hiányosságaival is. Aztán pedig, hogyan is lenne igazságos az, ha egy emberi életben elkövetett viselkedésünk alapján ítéltetnénk meg a túlvilágon? Az ember szabadsága nem végtelen. Nem mi döntjük el, melyik korban, melyik országban, milyen családba születünk, nem mirajtunk múlik, hogy férfinak vagy nőnek, egészségesnek vagy nyomoréknak születünk. Minden ember eleve adott körülmények közé, adott tulajdonságokkal megáldva születik. Ezekre a dolgokra mondjuk, hogy „ez adatott”. Ámde ez azt is jelenti, hogy az embernek nem áll szabadságában bármit megtenni: például egy paraszt fia nem lehet lovag – de ugyanígy a leggazdagabb nemes úr leánya sem. Nyilvánvaló tehát, hogy az ember szabadsága korlátozott. Az ember igazából a döntéseiben szabad: választhat, hogy mit tesz a számára adott helyzetekben. Egy választás minidig arról szól, hogy megteszek-e valamit vagy sem. Elkövetek-e valamit, holott tudom, hogy bűnös dolog, vagy pedig nem teszem meg. Ilyen választások múlnak a szabad akaratunkon. De vajon az a csecsemő hibája-e, ha nem keresztelik meg? Vajon a gyermek hibája-e, hogyha nem a jóra nevelik? Bizony, az ember nem büntethető azért, amit nem tanítottak meg neki. Ha azonban nem rajtam áll, hogy megtanulom-e, hogyan kell erényesen viselkedni, akkor miért is az erényességem okán nyernék üdvösséget?

Cauvin egy kis szünetet tartott, de mivel Hans nem szólt, folytatta:

- A platonisták szerint akik „közepesen” éltek, azok a túlvilági Akherusziasz-tóban megtisztulnak vétkeiktől, és feloldozást nyernek. Ámde miképpen lehet megítélni azt az embert, aki fiatalon meghalt, és rövid élete során csak gonoszságot cselekedett. Vajon saját hibája-e, hogy a halál elragadta, és nem volt ideje arra, hogy jó útra térjen életében? Én úgy ítélem, hogy nem az ő hibája. Ezért aztán igazságtalan dolog volna, hogyha ezt a fiatal bűnöst örök kárhozatra ítélné bármilyen isteni hatalom. Egyetért-e velem, barátom?

Hans némán bólintott.

- Valójában úgy áll a dolog, hogy az ítélet, miszerint az emberre üdvösség, vagy kárhozat vár, már akkor megszületett, mikor még meg sem született, sem semmi jót vagy gonoszt nem cselekedett. Isten könyörül, akin könyörül, irgalmaz, akinek irgalmaz. Ő adja a megtérést, az igazság megismerését, aminek révén az örök életet elnyerik a kiválasztottak.

- Én magam sem tudom, miben kételkedhetnék, végiggondolva mindezt. De kénytelen vagyok még fenntartani az elmondottakkal szembeni idegenkedésem…

- Megértem. De akármilyen nehéz is, el kell fogadnunk korlátainkat. Tudomásul kell vennünk, hogy kevés áll rajtunk, ami a sorsunkat illeti. Ha nem fogadjuk el, ami számunkra adott, akkor még amivel meg is vagyunk áldva, azt is hamarosan átoknak fogjuk érezni. Pedig hát kik vagyunk mi, hogy lázadozzunk a helyzetünk miatt? Vajon az a jobbágy, aki egy jóságos Úr gondviselése alatt áll, szembefordulhat-e urának szándékaival? „Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon?”

- Tehát csak az elfogadás, a beletörődés a megoldás… Ahogyan ez a halálra ítélt eretnek is elfogadta a sorsát…

- Tekintse inkább úgy, hogy valami hatalmasnak és magasztosnak, egy megbízható törvények uralta világnak a része lehet! De azt hiszem, hogy az úriember az út túloldalán önt keresi.

Hans hátranézett, és észrevette az egyik kollégáját. Intett neki, majd visszafordult Cauvinhoz, aki ismét csak biccentett.

- Isten Önnel! – mondta Hans, és a mostanra megsokasodott járókelők közt átkelt az utca túloldalára. Szólította a kötelessége. Egy kevéssé isteni, de elég jelentős hatalom részeként tovább kellett mozgatnia a rendszer fogaskerekeit. Az írás hossza kb. 8 ezer karakter