Hatalmad, Irodalom

Évszám
2010

I.

- Viszlát! - dobta oda Rebeka a sofőrnek egy mosoly kíséretében, majd hatalmas cipősarkain letipegett a buszról. Olyan izgatott volt, félt, ha nagyobb lendülettel jár, esetleg orra bukik. Régi középiskolája felé vette az irányt, frissen mosott, csokoládészín hajzuhatagán megcsillant a tavaszi nap. Lassan sétált, azért is, hogy kicsit tovább élvezhesse ezt a gyönyörű időt, és azért is, mert tudta, még van tizenöt-húsz perc a szünetig. Mióta bevezették az új rendszert, nem lehet tanítási idő alatt csak úgy bemenni; záródó bejárati ajtók vannak, csak A Mindenható Portás engedheti be az „idegeneket". (Mintha ő annyira idegen lenne... Jobban otthonának érzi a helyet, mint akik ott tanítanak. ) „Agyament vezetőség... inkább a belső bürokrácia-káoszt rendeznék el, aztán felőlem hermetikusan le is zárhatnák az egészet. De legalább működne." - Mire a gondolat végére ért, már meg is érkezett. 

- Nem úgy van az, kisasszony...! - kezdett bele A Portás Néni a szentbeszédbe, de Rebeka fel volt készülve.

- Jó, hívja ki nekem az igazgatót, legyen szíves! - mondta, miközben minden dühe ellenére próbált udvarias maradni.

Pár perc múlva farmernadrágos, köpcös ember jött elé, ritkás, ősz hajjal. Elméletileg emlékeznie kéne a lányra, de Rebeka nem nagyon látta a felismerés szikráját a szemében. Ennek ellenére nagy levegőt vett, és csak úgy, bemutatkozás nélkül kezdett bele monológjába, amit legalább százszor végigpörgetett a fejében az ide út alatt:

- Nézze, négy évig jártam ebbe az iskolába. Gólya koromban ez egy nívós intézmény volt. Aztán jöttek a gondok, a sűrű igazgatóváltások, és végül jött maga, negyedikben. Akkor - szűk négy évvel ezelőtt - indult el az iskola a lejtőn, mára pedig odáig jutottunk, hogy a suli renoméját maga módszeresen és szánt szándékkal - ősmagyar szólással élve - a béka feneke alá küldte.  Azóta én kijártam egy főiskolát, és valószínűleg bő két éven belül egyetemi végzettséget szerzek. Egyetemi végzettséget! Tudja, az az a titulus, ami az egyes itt „tanító" egyéneknek nincs is! Szóval maga ne mondja nekem, hogy nem jöhetek be ide, meglátogatni a volt osztályfőnökömet, ne adj' Isten még be is ülni egy órájára. Azt az osztályfőnökömet, akivel valószínűleg életem végéig tartani fogom a kapcsolatot, ugyanis vannak még TANÁROK, akik igazi támaszok, és nem csak azt nézik, hogy hol lehetne lenyesni a pályázati- és közpénzekből, bármilyen meglepő is ez magának. Szóval bújjon csak vissza az irodájába, én pedig leülök ott (a „tiltott", belső aula padjaira mutatott), megvárom, míg kicsöngetnek, és beszélek Betti nénivel.

Hátra sem nézett, úgy sétált el az igazgató mellett. Remegő lábait bizonytalanul tartotta a talaj; ám végül is sikerült eljutnia a körülbelül tízlépésnyire lévő asztalokhoz. Ahogy a padra rogyott, cipősarkainak sóhaját vélte hallani.

II.

- Anyuuu! Hol a hegedűm?

- Mégis hogy tudsz elkeverni valamit, ami nagyobb, mint a fejed? Sőt, nagyobb, mint a fejed, plusz a lobonc, ami rajta van! - Bandi beletúrt húga koboldvörös, göndör hajába, és jól összekócolta.

- Fogd be, idióta! Anyu!

Betti néniéknél kísértetiesen hasonló volt minden reggel. Elmaradhatatlanok voltak a napkezdő viták, csipkelődések a két testvér között, mióta pedig Betti néni egyedül nevelte őket, nos... nem lett könnyebb.

Betti néni és Gyuri bá' - mindenki „Gyuribá"-ja - házassága fájdalmasan hétköznapi volt. A főiskolán ismerték meg egymást, tanárnak készültek mindketten. Bettus magyar-, Gyuri fizika-kémiatanárnak. Könnyen jött a szerelem, kiegészítették egymást: Bettus volt a művészlélek, Gyuri a realista. Aztán óriásléptekkel haladtak az évek: diplomaosztó, állás ugyanabban az iskolában, jött Bandi és két évre rá Bogi - Gyuribának valamiféle beteg kötődése volt a b betűhöz -, munkahelyet az óta sem váltottak. Aztán volt egy Krisztike, egy Mártika, meg egy Orsika. Legalábbis Gyuribá ennyit vallott be; lehettek jóval többen is, a bácsinak ugyanis még őszülő halántékkal is olyan sármja volt, hogy bomlottak utána a fiatal lánykák. „Nem jelentettek semmit, ugyan már, nem volt komoly, Bettikém." Ekkorra Betti néni már nem a főiskolás Bettus volt. Kikoptak belőle az álmok, ami akkor megfogható célként lebegett a szeme előtt, már délibábnak tetszett. Elfogadta az unalmat.

Betti néni férjének halála tragikusan átlagos volt.

Öt éve történt, valamikor télen. Kocsival indult el - mint utóbb kiderült, az ügyeletes „semmikomoly"-hoz -, minden jeges és csúszós volt. Sietett. Az árokba csúszott. Csak a helyi hírekben kapott kiemelt figyelmet („Autóbalesetben meghalt az iskolaigazgató!"), az országosakban csak ő volt az egyik a „Tizenkét áldozatot követelt ma a szokatlanul kemény tél" szalagcímben.

Igazság szerint Betti nénit nem rengette meg különösebben az eset. Gyuribá már jóval előtte is olyan volt, mintha nem létezne számára. Már rég csak a tanításnak és a diákjainak élt.

III.

- ... és akkor megadtam neki a kegyelemdöfést: valami olyasmit mondtam, hogy menjen nyugodtan vissza az irodájába, nem kell rám vigyázni; erre sarkon fordult, és tényleg bement!

Rebeka suttogva mesélte a lépcsőn felfelé Betti néninek a mindössze tíz perce történteket. Odáig, hogy elmondja azt, amiért végül is jött, csak akkor jutott el, mikor már beértek a terembe. Félszegen kotorászott a táskájában, érezte, hogy közben az összes lurkó őt figyeli, azt találgatják, ki lehet, mit akar.

Vékony kis füzetkét húzott elő abból a feneketlen táskából. A titkot, amit még nem mondott el senkinek. Kihúzta magát, szája csücskében kis mosoly jelent meg, majd Betti nénihez fordult.

- Megjelent az első verseskötetem.

A néni beleremegett a büszkeségbe, még egy kis könny is gyűlt a szemeiben.

- Na, gyerekek - szedte össze a hangját néhány végtelennek tűnő pillanat után-, ma különleges verselemzéssel kezdjük az órát. A fiatal hölgy itt a volt tanítványom, akinek most jelent meg az első kötete.

Ahogy Betti néni olvasni kezdte a féltve őrzött kincsét, Rebeka elámult: sosem látta még ennyire élettel telinek a nőt. Nem is felolvasás volt ez, inkább egyszemélyes drámaelőadás: Betti néni hangja egy egész színháztermet megtöltött volna, testét mozgásra késztette a szöveg áramlása, nem lehetett nem rá figyelni; az élettapasztalat igazi súllyal töltötte meg a huszonéves szavait.

A katarzis csendjét egy szemtelen fiúhang szakította meg:

- Pff, ilyet én is tudok!

Fagyos jégcsapként szakadt meg Rebeka tüdejében a levegő. Fájt, nem is akárhogy, és nem is igazán tudta, hogy hol. Az önérzetét sértette? A lelkébe szúrt? Vagy magában az irodalomban tört meg ekkor valami?

- Tényleg? Te is tudsz ilyet?

Ezzel felállt, a tanári asztalt megkerülve felkapott egy táblairónt, és határozott lépésekkel megcélozta a középső padsor utolsó előtti asztalát. Higgadt sunyiság és egészséges versenyszellem valamiféle hátborzongató keverékével nézett a tizenhét-tizennyolc körüli fiúra, és finom precizitással helyezte elé a padszéllel párhuzamosan a filcet.

- Akkor most.

- Ööö. Mi van?

- Mondom most!

A hirtelen kirobbant lelkesedésére összerezzentek a diákok. - Mert látod, ha te azt mondod nekem, hogy „most!", ez indul el a fejemben:

Visszasuhant a táblához, csupa nagybetűvel felírta középre: MOST. Bekeretezte, s már repültek is alá a sorokat jelző gondolatjelek, mindegyikhez egy szó; jöttek a kacska vonalak, hogy mi-mivel alkot ütős rímpárost; az odabiggyesztett-nyomkodott rövidítések, amik a hirtelen bevillant ötleteket voltak hivatottak megtartani. Furcsa táblázatba sűrített univerzum-pillanat.

- Pallost, narkóst, villaMOST... háh, a narkós megöli a villamost! Ez az, a pallost kihúzom, nem illik ide. Vagy! Nem főnévként, hanem múlt idős igeként használom a villamost! 'Mit csinált? - Villamost.' Hmm. Inkább villamosott.

Rebeka folyamatosan vonta be a tanulókat saját kis szövegvilágába, ezzel teljesen új megvilágításba helyezve önálló gondolatait. A diákok egyre lelkesebbek voltak, egymást kiabálták túl a furcsábbnál furcsább sorokkal, irányvonalakkal. A negyvenöt perc végére az osztály egy közösen alkotott verssel rendelkezett jelenről, jövőről, züllött társadalomról és a gödörből való kijutásról.

Egy évvel később a közös vers utolsó versszaka került fel a ballagók tablójára.

IV.

Fiatal férfi állt az előadó katedráján, magas, sötét hajú. Az a fajta, akiről már hátulról is meg lehet mondani, hogy a nők bálványa. A terem tele volt, többnyire lányokkal. Meg egy-két fiúval, akiket művészibb vénával áldhatott meg a sors, a kortárs irodalom ugyanis szabadon választható tárgy volt ezen az inkább műszaki szakokat felvonultató egyetemen. A tanórák kísértetiesen hasonlítottak Indiana Jones előadásaira; a levegő mindig telített volt megkergülten izzó feromonokkal, a lányokat pedig hajszál választotta el attól, hogy valóban a szemhéjukra írják: I love you.

Gergő tisztában volt azzal, milyen hatással bír a diáklányokon, de sosem használta ki a helyzetet. Mindig kedvesen elcsevegett órák után a viháncoló lánycsapatokkal, és próbálta nem észrevenni, hogy azon versenyeznek, épp melyikük ül közelebb vagy ér hozzá a Tanár Úrhoz. Mindenkit magázott - ez aztán különösen kuncogásra késztette rajongótáborát.

Mikor egy ilyen Ki tud szebben mosolyogni a Tanár Úrra?-szakkörön megkérdezték tőle, miért is választotta ezt a pályát, sejtette, hogy inkább ajkainak mozgására, mintsem a válasz tartalmára kíváncsiak. Mindenesetre ő elmesélte az élményt és reménykedett, hogy - talán - valakinek a tömegből ezek a pillanatok ugyanazt jelentik, mint amit neki az az osztályfőnöki óra jelentett.

- Gyékényes Rebekára biztos emlékeznek, említettem már, az ő verseit is fogjuk venni. Nos, ugyanabba a szakközépiskolába jártunk, persze pár év különbséggel. Az osztályfőnökünk is ugyanaz a tanárnő volt. A pályája elején egyszer bejött az osztályfőnöki óránkra, meglátogatta a tanárnőt. Ez egyébként még mindig szokása. Szóval, az az óra. Nem is emlékszem, ki, talán Széles Peti barátom kezdte el cukkolni kicsit, miután meghallgattuk az egyik költeményét. Mire ő: „jó, hát akkor csináljunk jobbat", vagy legalábbis valami hasonlót mondott. A lényeg, hogy az egész osztályfőnöki óra azzal ment el, hogy verset írtunk. Közösen, az egész osztály. Pedig a magatartás- és szorgalomjegyeket kellett volna megbeszélnünk, úgyhogy ezzel a kis műsorral adtunk egy jó adag túlóra-munkát Betti néninek, de nem bánta. Kétség nélkül mondhatom, életem legjobb órája volt. Rebekában is van egy kis tanári véna, ahogy kezelte a helyzetet, meg persze Petit... mi csak néztünk. Akkor jöttem rá, miért érdemes tanárnak lenni.