A havasigyopár meséje

Évszám
2010
Hol volt, hol nem, hajdanában,
egész évben hó-dunnában
melengette a gerincét,
s messze-látszó fehér bércét
a fenséges Kincses szikla.
Barlangjában zsiványtanya
volt temérdek drágakővel,
összerabolt szép kelmékkel,
amit a zsiványok loptak,
a környékről harácsoltak.
A völgylakók, jámbor népek,
tőlük sokáig rettegtek,
de egy szép nap felbátrodtak,
kaszát és villát ragadtak,
hogy elűzzék, kifüstöljék,
a sok kincset visszavegyék
a rablóktól, zsiványoktól,
a nagy hegyi tolvajoktól.
 

Mentek, feledve alázatukat,
hogy elérjék azt a lyukat,
sziklába vájt zsiványtanyát,
az elrabolt kincsek várát.
Amikor felértek végre,
a Kincses bérc tetejére,
megvívtak a zsiványokkal,
a nagy hegyi tolvajokkal.
Felgyújtották tanyájukat,
a kincs-rejtő barlangjukat,
és lett ottan akkora tűz,
ha Nap süt, még ma is úgy tűz,
hogy elolvad a hó-dunna,
s tar lesz nyáron az a szikla.
Szomorúan tar lesz, sivár,
a hajdan szép látóhatár.
 

Hogy ne legyen olyan kopár,
virít a havasigyopár,
mert a tűz bársony-pernyés hamva
virág-tengerré lett mára,
fehérlik a gyopár pelyhes virága,
és cirogat szerény hamvassága.
Virít a havasigyopár,
hogy ne legyen olyan kopár,
az a szikla, Kincses szikla,
az elolvadt hó hazája.
Nyáron átal emlékeztet,
ne feledjük el a telet,
ne feledjük fehér honát,
melengető hó-dunnáját.
Ne feledjük, egykor régen,
hó borítá egész évben
Kincses szikla szép gerincét,
Messze-látszó, fehér bércét.