„A gyűlölet csírái nehéz időkben hajtanak ki. Minden tettnek következménye lesz. Ne bántsunk másokat, és előbb vagy utóbb ők sem fognak bántani.“
Fülledt tavaszi délután volt. A kisfiú kilépett az iskolakapun, szinte már érezte a közelgő nyár édes illatát. Fáradt volt, hiszen korán kelt, hogy időben beérjen az első órájára, és még maradjon ideje arra is, hogy átnézze a házi feladatát, ha esetleg őt feleltetné a tanítónéni. Ettől függetlenül nagyon szeretett iskolába járni, mert a padtársa egy kacagós, őzikeszemű, szőke kislány volt, akivel mindig tízórait cseréltek, és a szünetben együtt mentek le az udvarra. Tervezgette már egy ideje, hogy egyik nap, az utolsó óra után megkérdezi, hogy hazakísérheti-e, de még nem merte megkérdezni tőle. Talán holnap megteszi majd… Közben odaért a buszmegállóba. Rajta kívül alig voltak még páran, pedig azt hitte, már nagy lesz a tömeg. Nem is kellett sokat várniuk, mert hamar feltűnt a sarkon a busz nagy, kék orra.
Felszálltak mindannyian. A kisfiú talált is magának helyet, egy szabad ülést az ablak mellett, ami épp a kedvence volt. Le is ült rögtön, és hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak a holnapi nap felé. Pár perc múlva arra eszmélt, hogy egyre többen vannak körülötte. Késő délután volt már, mindenki hazafelé igyekezett. Utolsóként egy kismama szállt fel, és megállt a fiú mellett. Szúrós tekintettel nézett rá, de nem kellett volna, hiszen ő magától is tudta, hogy mikor kell átadnia a helyét. Felállt, hogy a fiatal nő leülhessen, de az csak megvetően nézte. Annyit mondott, hogy az ő helyére nem fog leülni. Mindezt pusztán azért, mert a bőre színe sötét volt, nem pedig hófehér. A fiú érezte, hogy elszorul a szíve, és a könnyeit alig tudta visszatartani. A következő megállónál le is szállt - nem tudott volna tovább a buszon maradni - és hazasétált.
Ahogy benyitott az ajtón, meg sem kellett szólalnia, az édesanyja látta az arcán, hogy valami nyomja a szívét. Átölelte és megkérte, hogy meséljen el mindent. Miután elmondta, úgy érezte, hogy óriási kő esett le a szívéről, mert megoszthatta valakivel a fájdalmát, aki megérti őt. Az anyukája megnyugtatta, elmagyarázta neki, hogy az emberek sokszor bántják meg egymást akarattal, de néha akaratlanul is. A nap végére már nem is volt szomorú a kisfiú, mert tudta, hogy helyesen cselekedett, és csak az édesanyja szavai csengtek a fülében.
Másnap reggel hevesen dobogó szívvel indult iskolába. A padtársával álmodott, ezért már reggel eldöntötte, hogy az utolsó óra után megkérdezi, hogy hazakísérheti-e. Egész nap csak arra várt, hogy végre kicsöngessenek a hatodik óráról is. Ahogy kiürült a terem, és már csak ketten maradtak bent, megkérdezte a kislánytól, hogy elkísérheti-e hazáig. Ő mosolyogva igent mondott neki.
A busz ma délután is szinte teljesen tele volt, mindenki szerette volna minél hamarabb maga mögött tudni ezt a napot, és belekezdeni az előtte álló hétvégébe. A busz végében, a leghátsó ülésen egy kisfiú és egy kislány ült egymás mellett, kézen fogva. Egyik megállóban felszállt egy idős hölgy. A fiú felállt, hogy átadhassa neki a helyét. Közben a busz is elindult már, igyekezett a végállomása felé. Aki benézett az ablakon, csak annyit láthatott, hogy a tömeget egy néni és egy kisfiú mosolya ragyogja be.