Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény kovács a Nagy Királyságban, Tölgy falván. A kovácsnak volt takaros felesége és egy jóravaló fia. A fiút Afizolának hívták. Az apja nagyon örült, amikor megszületett, mert tudta, lesz aki tovább viszi a hagyományt, családjuk ősi mesterségét. Amikor a kisfiú először szaladt ki az udvarra saját lábán apja nagyon megörült és rögtön tanítgatni kezdte. 14 éves korára már minden tudott a mesterségről és egyedül készített patkót, kardot, tároló edényeket. De még milyen szépen dolgozott! Már a környező falvakból is érkeztek hozzá emberek, hogy megbízzák különböző feladatokkal.
Egy napon éppen nagy munkában voltak apjával, amikor a távolban feltűnt egy gyorsan robogó hintó lovasok kíséretében. A hintóról már messziről látta, hogy nem akárki hintaja, hiszen olyan nagyszerűen volt felépítve, amilyet még sose látott előtte. Úgy hullámzott teste a rossz, hepe-hupás úton, mintha a vízen úszna. A hajtó erősen csapkodta a lovakat, nem figyelt a hatalmas kátyúkra. Ennek meg is lett az eredménye, mert a kocsi felborult. A kísérők már kiszabadították az utasokat mire a kovácsok megérkeztek. Afizola először a megsérült kocsin álmélkodott, utána meglátta a mellette álló kisasszonyt. Tátva maradt a szája. Ilyen szépséges lánnyal még álmaiban sem találkozott.
- Te fiú, mozdulj már és hozzátok a szerszámokat! Tüstént javítsátok meg hintónkat, mert ellátjuk a bajotokat! - ripakodott rá az egyik katona.
Afizola bekísérte házukba a kisasszonyt, hellyel és áfonyával kínálta meg, hogy kellemesen teljen addig is az idő, amíg ők dolgoznak. A lány kis idő múlva a kovács műhely közelébe lopódzott, hogy megnézze mit csinál az apa és fia. Az eltörött pántok helyett újak készültek. Pattogott a szikra, gőz és füstfelhő szállt fel, izzott a vas, megremegett az üllő is a jókora ütésektől.
Mikor elkészültek a hintóval újra megszólat a marcona férfi:
- Hány tallér kérsz ezért a sok munkáért?
- 1 tallért.
- Biztos vagy benne?
- Igen. Mindenki ennyit szokott fizetni. Még a királytól is ennyit kérnék!.
A kisasszonynak is megtetszett a fiú és nem értette, hogy miért csak 1 tallért kér.
- Kérlek fogadd el tőlem még ezt a kis tükröt, mert jó kedvre derítettél a nagy felfordulás után. Kérlek őrizzél meg emlékedben! - vette le karjáról a kicsi, kerek dísztükröt és adta át a fiúnak.
Másnap Afizola nagy bánattal kelt fel. Nagyon hiányzott neki a kisasszony és csak akkor derült fel ismét, mikor elővette a dísztükröt. Ettől kezdve mindennap így tett, mert öröm volt számára minden perc, amikor rágondolhatott.
Hetek, hónapok múltak el, mikor szülei elé állt:
- Édesapám megtanított kovácsolni és hogy legyek bátor, húzzam ki magam a bajból. Édesanyám mindenben gondomat viselte és ara tanított, hogy az igazak útját járjam. Köszönök mindent, de úgy érzem most el kell indulnom, hogy kipróbáljam magam a falun kívül.
A szülők nem örültek, de érezték, hogy egyszer ez így fog történni. A fiuk többre képes és érdemes, mint amit eddig megismertek belőle, így útjára kell engedniük.
Apja a pincéből kardot hozott fel és átadta Afizolának.
- Nézzed fiam! Ezt még üknagyapád üknagyapja készítette a régi időkben ezüstből és mindig tovább öröklődött. Családunkat megvédte, járj vele szerencsével Te is!
- Nézzed fiam! Fontos, hogy legyen mindig egy kis elemózsiát és vized, ami nélkül nem lehet a kardot forgatni. Ha van rászoruló melletted, oszd meg velük! - adta át édesanyja a füstös pogácsákat és a fémből készült, kifogyhatatlan vizes flaskát.
Derekára kötötte az ezüst kardot, tarisznyájába a pogácsát és a kulacsot tette. Zsinegre fűzte a tükröt és inge alá rejtette. Elbúcsúztak és Afizola elindult. Irányt a Nap mutatott.
Ment mendegélt napokon heteken keresztül amikor észrevette, hogy az útja mentén az avar lángra kapott és tűz perzseli az erdő fáit. A lángok egy hatalmas hangyaboly irányába tartottak. Szerette ezeket az apró kis lényeket szorgalmukért és tudta, hogy mennyire fontos a létük. A hangyavár elé szaladt. Kardját kirántotta és a földből kihasított darabokat a tűz felé hajította. A forró pusztulás tovább közelített. Ekkor elővette a kifogyhatatlan vizes flaskát és azzal kezdte locsolni a tűznyelveket, amíg azok el nem haltak. Leült a hangyaboly mellé és törölgette homlokát, amikor furcsa hangokra lett figyelmes.
- Te legény! Figyelj! Itt vagyok a boly tetején! Én vagyok ennek a várnak a királynője és szeretnem megköszönni önzetlen segítségedet. Több millió életet mentettél meg úgy, hogy erre senki sem kért, ezért jó tett helyébe jót várj! Fogadd el ezt a kis üvegcsét, amiben az erdő legpompásabb illatait gyűjtöttük össze. Ha bajba kerülsz, akkor használjad ezt a szert, ami bárkit örökre elbódít.
Megörült az apró kis ajándéknak Afizola és az üvegcsét a tarisznyájába rakta, majd folytatta vándorlását. De nem sokáig. A közeli ágon furcsa lény himbálózott. Haja és ruhája, mint a kislányoké, arca olyan, mint a menyecskéknek, tekintete, mintha 1000 éve élne.
- Te legény! Én és társaim már napok óta követünk, mert szükségünk lenne erdőkerülőre ebbe a rengetegbe. Miután eloltottad a tüzet eldöntöttük, hogy téged választunk erre a nemes feladatra. – szólt az erdei angyal és tovább repült a másik ágra.
- Én egy egyszerű kovács vagyok, máshoz nem értek.
- A legfontosabb feladatod, hogy ismerd meg az erdő fáit, élőlényeit. Ha megismerted, akkor tudod őket szeretni. Ha megszereted őket, akkor megvédelmezed a betolakodókkal szemben. – szólt az erdei angyal és tovább szökkent a másik ágra.
- Jól van, megpróbálom! – válaszolta Afizola, de az angyal akkora már eltűnt.
Másnap ismét megjelent az angyal és bemutatta a fiúnak a legnagyobb fákat, a legszebb virágokat, gombákat, a rejtőzködő állatokat. A következő nap másik angyal érkezett, aki újabb növényeket, állatokat mutatott be. Mesélt a gyógyfüvekről, az erdei gyümölcsökről és hogy melyik állat hogyan él. Tanulással teltek a következő hetei. Megismerte és megszerette a vadon lakóit. Amikor haramiák érkeztek az erődbe, hogy szórakozásból feldúlják annak rendjét ő bátran kiállt ellenük és ezüst kardjával elkergette őket. Jó telt az idő, de egyre gyakrabban jutott eszébe a szépséges kisasszony, akitől a dísztükröt kapta. 1 év után megjelent az angyalok esti tanácskozásán:
- Sok mindent megismertem és megszerettem mióta közöttetek élek itt az erődben. Köszönöm, de úgy érzem, hogy tovább kell mennem utamon. – ölelte meg egymás után az angyalokat.
- Dacoltál jéggel faggyal, elűzted a betolakodókat birodalmunkból. Viszonzásul megtanítjuk neked az angyalok ősi táncát. A békesség táncát az emberfia már elfelejtette ezért tombolnak seregek csatamezőkön. Mi minden éjjel eltáncoljuk.
A sok-sok angyal körbe állt Afizolával együtt. Átölelték egymás derekát és lassú énekbe, táncba kezdtek. A dal és a lépesek egyre gyorsultak, az arcok kivirultak. Afizolát elöltötte a boldogság, úgy érezte, mintha az összes angyal a testvére lenne, mint egy nagy család keringene körbe-körbe.
A kovácslegény ismét egyedül rótta az utakat. Ment, mendegélt, amíg megérkezett a nagy folyóhoz. A parton tutaj volt kikötve.
- Bátyám uram vigyen által ezen a nagy vízen! – szólt Afizola.
- Által viszlek fiam, ha van egy tallérod! – válaszolta a gazda.
- Bizony az nincs!
- Akkor keresd meg az árát! Menj a parton feljebb, ahol halász bárkák sorakoznak. Ott mindig elkél a dolgos kéz!
Afizola megtalálta a halászokat, akik felfogadták segédnek. Megtudta, hogy hogyan készítsen tutajt, hogyan evezzen. Megismerte hogy mikor és mennyit lehet halászni, mikor tiltott a halak fogása. Megtanult úszni, hálót kötni, varsákat kihelyezni és miként kell a legpompásabb halétkeket elkészíteni. 1 éve már a halászok között él, amikor nagy hangzavarra lett figyelmes. A bárkákról asszonyok kiabáltak és emberek ugráltak a folyóba.
- Valakit biztosan beleesett a vízbe! – gondolta Afizola és ő is a habokba vetette magát.
A mélyre úszott, ahol meglátott a kapálózó kisfiút. Megfogta és a felszínre hozta. Kiderült, hogy a halászkolónia vezetőjének legkisebb unokáját mentette meg. Estére nagy lakomát rendezett a halászfalu vezetője Afizola tiszteletére.
- Életben maradt a legkisebb unokám, akit a legjobban szeretek, ezért a jó tett helyébe fogadd el tőlem ezt a gyöngysort, amit még a messzi tengerekről hoztunk. Különleges ereje van: aki ismeri magát és határait azt megtartja a középúton. Aki viszont semmivel sem elégszik meg, azt megbünteti. - nyújtotta át Afizolának a nyakláncot.
- Köszönöm nagylelkűségedet. Örülök, hogy befogadtatok, halászként kezeltetek. Sok szeretetet kaptam, de most tovább kell mennem, hogy végigjárjam utamat! - búcsúzott el a halászoktól a fiú.
Elővette a kisasszonytól kapott dísztükröt. Kifényesítette és ismét nyakába akasztotta a tarisznyáját. Heteken át vándorolt, mikor a királyi város széléhez ért. Bekopogott az első háznál – ahol egy suszter lakott - hogy kicsit megpihenjen.
- Bebocsátást kér a vándor! Becsületes nevem Afizola – köszönt illendően.
- Aztán mi járatban vagy erre felé vándor? – válaszolt a másik.
- Ismerkedek a világgal és keresem mátkámat!
- Akkor jó helyen jársz. Ebben a városban megismerheted az embereket és rátalálhatsz a jövendőbelidre.
Afizola elmesélte, hogy Tölgyfalváról érkezett és hogy vándorútja során mi történt vele. A suszter sem gondolkozott sokáig.
- Te legény éppen jókor érkeztél, mert a királytól ma kaptam megbízást. Sereget toboroz, amihez egy regiment bocskort kell varrni. A munkához olyan dolgos emberekre van szükség, mint amilyen te vagy!
- Aztán hova készül az a regiment katona?
- Azt bizony csak a király tudja. Nekem annyit mondtak, hogy a bocskorokkal legyek kész 1 év alatt. Akkor tölti be tizennyolcadik születésnapját Regina királykisasszony. Királyságunkban ez a legbecsesebb ünnep, amikor a lovagi tornán megvívnak a legvitézebb legények, hogy elnyerjék a királykisasszony kezét.
- De miért toborozza a katonákat? – gondolkozott el Afizola, miközben nyugovóra tért a suszter házában.
A következő napokban itt is meg kellett tanulnia a mesterség csínját-bínját. Még három embert felfogadott a suszter és így öten álltak neki a fene nagy munkához. Hetente egy nap pihenő járt Afizolának. Ezt az alkalmat ragadta meg, hogy fejlessze a bajvívást, lovaglást. Apjától kapott kardját nagyon megkedvelte és könnyedén kezelte a legváratlanabb helyzetekben is. Közeledett a lovagi torna napja. Felpakolták a regiment bocskort az ekhós szekérre, hogy Afizola felvigye mindahányat a várba. Oda állt a suszter elé.
- Tanítómból jó cimborám lettél. Nemcsak a suszter mesterséget köszönhetem neked. Melletted vált biztossá kardforgatásom és történeteidből jobban megismertem a fehérnép szokásait is. Most elindulok a várba és jelentkezek a lovagi tornára!
- Sejtettem, hogy megmérkőzöl a lovagokkal. Búcsúzóul fogadd el ezt a bűvös bocskort. Egykor még hasznát veheted. Ha akarod, akkor kitágul, akár a széna boglya, ha akarod akkor összemegy, mint a fikarcnyi gyűszű. Bízom benned, járj sikerrel!
A bajvívásra már fellobogózták a királyi udvart. Míves páncélzatban gyülekezett a messze földről ide sereglett száz és száz bátor lovag. A regiment zsoldos katona a palota mások oldalán gyülekezett. Afizola lerakta a várva-várt bocskorokat az ekhós szekérről. A kocsi elől kikötötte a lovat és már indult is a lovagok irányába. Csodálkozva néztek rá a többiek. Szegényes volt ruházata, páncélja, sisakja nem volt. Az ezüst kard hüvelyében lógott oldalán, így senki sem vette komolyan a fiút.
- Melyik királyságból származol? Mi a nemesi rangod? Hány vitéz ellenség fejét vágtad le nyakáról?
- Nagy Királyságban éltem mindig is. Kovács vagyok. Mindent és mindenkit legyőztem eddig, de ellenségem fejét még nem véttem.
A páncélzatok ropogtak, ahogy felcsattant a lovagok nevetése. Végül mégis bejegyezték Afizolát a lajstromba. Festettek neki címert, amin a kalapács és üllő keresztet formál. Megkapta első ellenfele címerét és egy festett amulettet, amin Regina látható. Nem hitt a szemének. A képről az a kisasszony nézett vissza rá, akinek dísztükre ott lógott a nyakában, akiért elhagyta otthona melegét, akit évek óta hiába keresett. A többiek nagy megrökönyödésére megcsókolta az amulettet - kitörő örömét nem tudta titkolni.
Harsonák zengtek fel, majd a király lépett elő szólásra.
- Hercegek, lovagok, alattvalóim! Mint közhírré tettük, ma rendezzük meg a legjelesebb lovagi tornát királyságunkban. Regina betöltötte a tizennyolcadik évét, ezért épp itt az ideje, hogy a legbátrabb vitézzel frigyre keljenek. – a lovagok ekkor mind kihúzták magukat. -
Ebben az évben különösen nagy feladat vár arra a férfira, aki szeretné elnyerni Regina kezét és a koronát. Először is győznie kell a lovagi tornán! Ez már magában is nagy feladat, hiszen száz és száz lovag gyűlt össze a nagy küzdelemre. Akinek ez sikerül, annak még nagyobb feladata lesz, hiszen a hét gonosz felett kell győzedelmeskednie. A gonoszság ellepte királyságunkat. Ha körülnéztek, akkor láthatjátok, hogy a népet hogyan fertőzte meg a gonosz fuvallat. A gonoszság urai királyságunk határán élnek szörnyű váraikban. Állati jelmezt öltöttek, ezért sokan gonosz istenként tekintenek rájuk. A gonosz urak orkánokat fújnak királyságunk felé. Az orkán eljut az emberekhez. A vállukra telepszik, mint két kis ördög és a fülükbe suttogja: Tégy rosszat! Légy rossz, gonosz! – a hallgatóság elképedve horkant fel. – A lovagi torna győztesének nem kisebb feladata lesz, mint megszabadítani népemet az elburjánzott gonoszságtól. Le kell győzni a hét fő gonoszt: a Hazugságot, a Fösvénységet, a Torkosságot, a Vadászok és Favágók istenét, a Tudatlanságot, a Háborút és a Haragot.
Némelyek összeestek, a lovagok feljajdultak és hátrébb húzódtak e szavak hallatán. A korai lelkesedést bátortalanság és félelem hálózta be. A reszketősek hazaindultak. Akik maradtak, azok nekikészültek és elkezdődött a küzdelem. A bajvívás napokig tartott, míg két vitéz maradt. A tettre kész Afizola és Ekhard. Ekhard nemes katona volt izzig-vérig. Fegyverforgatás volt a mestersége, sok csatában sokan vesztek kardja által. Eltökélt volt, hogy legyőzi az ezüst kardal küzdő kovácslegényt. A végső küzdelemben előkerültek a félelmetes kardok és ádáz csatába kezdtek. Küzdöttek karjukkal, az eszük járásával és szívükkel. Afizola a lányért, Ekhard a hatalomért. Verejtékben, porban és véres karcolásokban fürödtek. Ekhard hatalmasat vágott Afizola felé, amivel fejét vette volna, ha nincs az ezüst kard. Afizola kardjáról lepattant Ekhard fegyvere és vele együtt eldőlt Ekhard is. A kovács legény most lesújthatott volna az ellenfelére, de megkímélte életét!
- Győzött Afizola! – harsogta a nép.
Egyedül Regina volt boldogtalan. Elsírta magát, mert érezte, hogy a végső halálba küldik azt az embert, akit mindig is tudna szeretni.
- Éljen a fiatal kovács legény! – kiáltott a király. – Te voltál a legbátrabb, legvitézebb száz és száz lovag között! Indulj el királyságom végeire és járd körbe a birodalmam határait! Ismerd meg a Nagy Királyságot! Az utad során hét várral találkozol, a hét gonosszal. Győzzed le őket és akkor népem boldogan élhet. Feladatod emberfeletti, ezért az a regiment katona, akit ott látsz a palota oldalán, az mind veled tart. Ha élve visszatérsz, akkor tiéd a jutalom: koronám és leányom keze! – Regina újra felzokogott és a kovács legényhez sietett.
- Azt kívánom, hogy élve vissza térj, hogy újra láthassuk egymást! – borult a fiú karjaiba. – Gyere velem! Elvezetlek a bölcshöz, aki eddig mindig tudott nekem segítséget adni!
Lóra ültek és kilovagoltak a város közelében lévő sziklákhoz.
- Kedves mester, modjad el, hogyan menekülhet meg párom a hét gonosztól?
- Fiam úgy hallottam, hogy merész vagy és jól forgatod a kardodat. Ahová most készülsz ott kardod mit sem ér. A hét fő gonoszt csak úgy győzheted le, ha azt használod ellenük amit a legjobban gyűlölnek! A Tudatlanságot csak bölcsességgel tudod legyőzni. Kardal le nem győzhető! Hazugságot csak az igazsággal tudod legyőzni. Kardal le nem győzhető! A Fösvénységet csak önzetlenséggel, a rászorulók megsegítésével tudod legyőzni. Karddal le nem győzhető! A Torkosságot csak mértékletességgel tudod legyőzni. Karddal le nem győzhető! A Vadászok és Favágók gonosz istenét csak az élet vizével és élelemmel tudod legyőzni. Karddal le nem győzhető! A Háborút csak békével tudod legyőzni. Karddal le nem győzhető! A Harag és Gyűlölet istenségét csak szeretettel tudod legyőzni. Karddal le nem győzhető!
A fiú és a lány is megborzongott, egymás karjaiba dőltek. Afizola elszomorodott, mert apjától kapott ezüst kard biztonságot adott neki és úgy gondolta, hogy minden ellenségét ezzel le tudja győzni. Ha nem sikerül, akkor a gonoszság keríti teljesen hatalmába az egész királyságot, minden elpusztul és nem lehet soha többé együtt kedvesével.
- Bízzál magadban és szerencsével járhatsz! – szólt a bölcs – Itt van ez a sas toll. Régóta őrizgetem itt e remete lakban. Ez minden kincsem. A bölcsesség jelképe, amit az elődömtől kaptam. Most átadom neked, hogy segítsem utadat.
A fiú megköszönte és hajnalra visszaérkeztek a várba.
- Afizola, ne feledd a bölcs tanácsait! Kérlek hozzad vissza utadról ezt a furulyát. A dajkám ezzel altatott mikor gyerekkoromban sírtam, utána ezen tanultam meg zenélni és mikor rád gondoltam, akkor ennek a gyönyörű hangzásával emlékeztem rád. Ez szeretetem jelképe. Nagyon féltelek! Járj szerencsével! –adta át Regina a kedves hangszerét és hintett csókot a fiú ajkán.
A sereg útra készen állt. Egy fővel bővült a derék had - álruhában, titokban Ekhard is csatlakozott a küldetéshez.
Hetek teltek el míg a királyság határához értek. Ott ráfordultak a végeket összekötő körútra és úgy lovagoltak tovább. A következő nap látja Afizola, hogy megbokrosodnak a lovak, nyerítenek és hátrálnának eszeveszettül. Megérkeztek a Tudatlanság várához és a gonoszság erejét rögtön megérezték a lovak. Ember képében rontott ki a Tudatlanság a várból, majd Óriás Skorpióvá változott. A szerszámíjakat felhúzták a katonák és kilőtték halálos nyílvesszőiket az ellenség testére. Az csak még jobban felbőszült és egy századot ölt meg mérgező, szúró fullánkjával. Afizola emlékezett a bölcsre: A Tudatlanságot csak bölcsességgel tudod legyőzni. Kardal le nem győzhető! Ekkor elővette tarisznyájából a bölcstől kapott sas tollat és a Skorpió felé hajította. A sas toll repült, repült és dárdává változott mire a Skorpió szívéhez ért. A bölcsesség szétáramlott a Tudatlanságban és az kimúlt.
Folytatták küldetésüket a végeken. A következő héten látja Afizola, hogy a lovak ágaskodnak és hátrálnak ahogy csak bírnak. Megérkeztek a Hazugságház várához. Ember képében rontott ki a Hazugság a várból, majd Három Fejű Kígyóvá változott. A katonák elhajították dárdáikat az ellenség tekergő testére, de azt csak még jobban felbőszítették. Két századot maga köré tekert és megfojtotta mindahányat lovastól, katonástul. Afizola emlékezett a bölcsre: Hazugságot csak az igazsággal tudod legyőzni. Kardal le nem győzhető! Ekkor elővette tarisznyájából a hangyáktól kapott üvegcsét, amiben bódító illat volt. A Három Fejű Kígyó felé hajította. A üvegcséből kiszabadult az erdő igaz illata és ezt a Három Fejű Kígyó nem tudta elviselni. Elvesztette tájékozódást és kimúlt.
Folytatták küldetésüket a végeken. A következő héten látja Afizola, hogy a lovak nagyon nyerítenek és tovább nem akarnak menni egy tapodtat sem. Megérkeztek a Fösvénység várához. A Fösvénység ember képében rontott ki a várból, majd Sörényes Keselyűvé változott. A katonák kardjukkal neki rontottak, ami rögtön feltüzelte a Sörényes Keselyűt.
Felszállt és karmaival úgy csapott a sereg közé, hogy három század rögtön szörnyet halt.
Afizola emlékezett a bölcsre: A Fösvénységet csak önzetlenséggel, a rászorulók megsegítésével tudod legyőzni. Karddal le nem győzhető! Ekkor elővette tarisznyájából a susztertől kapott bocskort, amit a Sörényes Keselyű felé hajított. Az elkapta a bűvös bocskort, ami a karmaira szorult. Szárnyával verdesett, megtébolyult és kimúlt.
Ekhard megelégelte a fiú győzedelmeit. Előlépett álruhájából és a katonákat Afizola ellen hangolta:
- Ha én vezettem volna a sereget nem kellett volna ennyi bajtársunknak odaveszni. Menjen a hős magába, győzedelmeskedjünk közösen a gonosz felett! Hajnalban indulunk az újabb küzdelemre! – jelentette ki Ekhard.
Afizola még aludt, mikor a katonák elhagyták a táborhelyet. Közeledtek a Torkosság várához.
A torkosság ember képében rontott ki a várból, de rögtön átváltozott Kétlábon Járó Disznóra. A katonák neki rontottak a fene nagy állatnak, de az csak túrt egyet az orrával és odaveszett négy század. A többiek futva menekültek. Ekkor ért oda Afizola. Emlékezett a bölcsre: A Torkosságot csak mértékletességgel tudod legyőzni. Karddal le nem győzhető! Ekkor elővette tarisznyájából azt a gyöngysort, amit a halászoktól kapott. Elhajította a Kétlábon Járó Disznó felé. Az megörült az ajándéknak és a repülő nyakláncba rögtön belebújt. A gyöngysor a nyakára tekeredett, összeszorította és a Kétlábon Járó Disznó kimúlt.
Csak pár nap telt el és a katonák újabb ellenséggel találkoztak. A Vadászok és a Favágok gonosz ura lakott a következő várban. Ő is orkánokat küldött az emberek felé. Az orkánok ördögei pedig az emberek vállán arra buzdítottak, hogy vágjanak ki minél több fát, öljenek meg minél több állatot. A gonosz ember képében rontott ki a várból, de rögtön átváltozott Ördög Sakálra. Az Ördög Sakálra rárontottak az emberek, de nem sebezték meg, mert úgy elordította magát, hogy a szélvész a magasba repített öt századot a lovakkal együtt és azok a porba hulltak. A többiek fejt veszve menekültek. Afizola ekkor ért a csatamezőre. Emlékezett a bölcsre: A Vadászok és Favágók gonosz istenét csak az élet vizével és élelemmel tudod legyőzni. Karddal le nem győzhető! Ekkor elővette édesanyjától kapott, kifogyhatatlan kulacsot, amiből az éltető vizet folyatta egyre. Az patakká, folyammá nőtt és az Ördög Sakál az élet vizébe fúlt.
Ekhard tudta, hogy még van esélye, ezért tovább tüzelte a megmaradt katonákat:
- Még győzhetünk!
A Háború várához értek. A lovak megtorpantak. A katonák leszálltak róluk és nélkülük indultak harcba. A Háború gonosz ura ember képében rontott ki a várból, de rögtön átalakult Kardfogú Tigrissé. A katonák neki rontottak, de a Kardfogú Tigris szétmarcangolta a küzdő katonákat. Ekhard eliszkolt. Afizola éppen ekkor ékezett. Emlékezett a bölcsre: A Háborút csak békével tudod legyőzni. Karddal le nem győzhető! A Kardfogú Tigris szemébe nézett. Lassan közelített felé. Közben eszébe jutott az angyalok béke tánca. Közelített és táncolt. A tigris hátrált, egyre hátrált, míg a mögött lévő, mélységes szakadékba zuhant.
Ketten maradtak. Úgy, mint a lovagi tornán. Ekhard, a harc mestere, akit csak a korona érdekelt és Afizola, aki Reginára vágyott.
Hajnalban újabb párviadalt rendeztek. Csak ők voltak a végeláthatatlan, virágos mezőn. Küzdöttek egymással, ki-ki a céljáért. Élet-halál harcot folytattak. A kardok szikrákat szórtak és egy-egy csattanásuk az egekig zengett. Az ezüst kard ismét erősebb volt, Ekhard kezéből kifordult fegyvere és a penge a lovag torkához ért.
- Szaladj, míg kardom fel nem nyársal!- kiáltott Afizola.
Egyedül maradt. Már csak egy gonosszal kellett leszámolnia, hogy visszatérhessen kedveséhez. Elindult a végső csatába. A következő héten borzongást érzett mert meglátta a Harag és Gyűlölet várát. A vár ura emberként rontott ki, de rögtön átalakult Tűzokádó Sárkánnyá. Afizola közeledett, eszébe jutott a bölcs: A Harag és Gyűlölet istenségét csak szeretettel tudod legyőzni. Karddal le nem győzhető!
Inge alól elővette a dísztükröt, amit évek óta őrizgetett. Közeledett. Sárkány a fiú felé tüzet okádott. A napsugár megcsillant a tükörben. A fényesség elvakította a Sárkányt, így a tűz csóvák sose értek el céljukat. A fiú mikor már közelbe ért, akkor elővette Reginától kapott furulyát és elkezdett rajta játszani. A Tűzokádó Sárkány szemét elvakította a dísztükör és elborzadt a furulya fenséges hangjától. Afizola szerelmének ereklyéi küzdöttek a Harag és Gyűlölet gonosz urával. Afizola szeretete mindennél erősebb volt. A Tűzokádó Sárkány nem bírta a szenvedést, a láng kialudt és utána csendes szendergésre hajtotta fejét.
A kovács legény legyőzte a hét fő gonoszt. Visszatért a királyi várba és hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak Reginával. Megkapta a koronát és ami a legfontosabb: a királyságban az emberek békességben, boldogan éltek míg meg nem haltak.