Hét perc

Justitia, 2015, május 13 - 18:33
Hirtelen kongó,  várakozó csendre eszmélek. Ez az a csend, amikor tudod, hogy történni fog valami. Próbálok tájékozódni, de csak a reggel fényeit érzékelem. Elaludtam volna? Végtelennek tűnik az idő, mire képes vagyok résnyire nyitni a szemem, hogy megnézzem az órát: 6.13. Lenyomom a vekkert, ma nem rikácsol nekem.

A reggeli kávémat e-mail-jeim olvasása mellett kortyolom. Mint hullott gyümölcsre a darazsak, egyre több jön. Néhányról már le kéne iratkoznom, hisz meg se nyitom, csak törlöm.

És ez, honnan jött? Végre valaki, aki tudja, hogy szólítsa meg a címzettet: óh, műhelymunkára invitál. Nézzük csak!

„Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.” Közhely? vagy tán bölcs? Vagy csak ezen a reggelen megérint? Azt hiszem, elmegyek rá. Kíváncsivá tett a téma, érdekel. Oké, jelentkezem.

Napok óta enyhe izgalom munkál bennem, ez kissé fokozódik, ahogy közeledek a helyszín felé.

Kis létszámú csapat, női többség. Nem meglepő – úgy tartják, a nők nyitottabbak az ilyesmire.

A kezdő körben ki-ki elmond(hat)ja, miért jött ide. Van, aki messziről indít, sok dolgot megoszt magáról; én rövidre fogom: azért jöttem, hogy megtudjam, min kell változtatnom, hogy használjam mindazt, amit elméletben tudok és hiszem, hogy jó.

Bemelegítésként kapcsolatteremtő játékot játszunk, majd bizalomépítő játék színesíti a napot. Ismerős, szeretett és biztonságos szerkezet.

Rövid témabevezető beszélgetést követően össze kell állítanunk egy listát arról, mi mindent tanultunk – amit nem alkalmazunk. 20-ig sorszámozott lapon dolgozunk, bár írhatunk többet is.



Újra áttekintve megkeressük azokat, amelyek tulajdonképp ugyanarról szólnak.

Párokat alkotunk, s mielőtt felolvassuk egymásnak, egy mondatba összefoglalva felidézzük ittlétünk célját. A hallgató fél feladata, hogy az érzéseire figyelve megszülető benyomását megossza a másikkal.

Ezt követően ki kell választanunk a listából azt az 5-öt, amelyekről azt gondoljuk, jelen életünkben leginkább hasznát vennénk. Az összehangolódást mutatja, hogy a párunktól kapott visszajelzés és a legfontosabb öt dolog kapcsolódnak egymáshoz.

Ha a lista szűkítése megdolgoztató volt, most fokozottabb összpontosításra van szükség: fedezzük fel a sorrendiséget, 1-től 3-ig számozva alakítsuk ki a megteendő út lépéseit - a hangulat is tüzes lesz, főlünk egymás levében.

Közös megosztás során keressük a kapcsolódást egymás témáihoz, majd csoportosítjuk is azokat.

Tekintsük át, milyen okok tartanak távol minket attól, hogy alkalmazzuk az ismert módszereket, technikákat!

Bár az eddigi feladatok során volt már könnyezés és zavart leplező nevetgélés, senki se akad, aki ne venné komolyan a jelenlétét.

Be kell látnunk, hogy azoktól a lépésektől tartjuk távol magunkat, amikért már sokat küzdöttünk.

Felismertük, mik tartoznak gyengeségeink közé és eldöntöttük, hogy változtatni akarunk rajtuk.

Időt, pénzt, energiát fektettünk abba, hogy elsajátítsuk a mikéntjét, mégis habozunk, ha helyzetbe kerülünk: inkább a régi, ismert módon reagálunk, cselekszünk, bár tudjuk, mi lenne jobb.

Miért? Mi az, ami visszatart minket? Mi kell még?

Van, aki szinte csak címszavakban vázolja fel a probléma helyzetét, s akad, aki kacskaringós utakon vezet keresztül bennünket nehézségei útvesztőin – ami közös, az a bizonyos mag, ami egyetlen szóval leírható: a félelem.

Mitől félünk?

Félünk attól, hogy nem sikerül, félünk, hogy nem vagyunk elég jók és elfogadhatók a hibáinkkal, gyengeségeinkkel. Félünk a változástól, az ismeretlentől – hiszen ha mi magunk változtatunk, a környezetünk is változik.

Felmerül annak a kérdése is, vajon tényleg készen állunk-e a változásra? Vállaljuk-e, tudjuk-e vállalni a vele járókat?

Van-e kellő bátorságunk hozzá?

Elegendő-e az energiánk, amit mozgósítani tudunk a változás érdekében?

Elhangzik pár informatív, eligazító mondat.

Amíg egy helyzetben, legyen az bármivel-bárkivel is kapcsolatos, azt keressük, miért nem lehetséges, mi minden szól ellene, – addig hogyan is kezdenénk valami újba?

Teendő: szemléletmód váltás. Ez se ismeretlen előttünk, de hogyan is lehet éles helyzetben megcsinálni? Kinek-kinek magának kell felfedeznie, melyik eszköz a hatékonyabb, ehhez ízelítőül több jelentkezővel végig halad vezetőnk, saját példáikban megoldást keresve.

Egy egyszerű képi eszköz, hogy egy hegy lábánál állok, eltelve a problémámmal.

Néhány tisztító, nyugodt, mély légzést követően elképzelem, hogy egy hátizsákba helyezem mindazt a nehézséget, amit az adott dologgal kapcsolatban gondolok és érzek. Bekötöm a hátizsákot, és azt a hegy lábánál hagyva elindulok fölfelé egy biztonságos, könnyű útvonalon. Mire felérek a hegytetőre, friss levegővel telik meg a tüdőm, s általa a testem. A magasból letekintve másképp látom a problémát és azokat is, akikkel összefügg… Képes vagyok új lehetőségeket felfedezni, szabadon dönteni, tekintetbe venni nemcsak a magam javát, de a környezetemmel is összhangba kerülni.

A szerepcserés szemléletváltás igencsak kedvemre való. Ha beleéljük magunkat a másik fél helyébe, érdekes felfedezésekhez jutunk. Megérezhetjük, hogyan nyomasztja őt a közös problémánk, milyen szempontokat kell neki figyelembe vennie – szerepéből/helyzetéből adódóan. Megláthatjuk, mekkora mozgástere van, és ezek nyomán kitágult tudatossággal leszünk jelen. Általa képessé válunk olyan megoldási módokhoz jutni, ami mindenki számára a legjobbhoz vezet.

Számomra a leginkább felszabadító erejű az evolúciós megközelítés, amely megismertet az érzések és gondolatok szüntelen, kikapcsolhatatlan áradásával, hozzá téve, hogy mindez evolúciós maradvány/törvényszerűség – nem ezekért vagyok felelős. Nem számít, hány olyan gondolat fut át agyamon, ami bírál, kritizál, elítél, és az sem, hány olyan érzés suhan át rajtam, amik inkább lehangolnak, szomorúsággal töltenek el. Megértem, hogy mindez természetes. Nem küzdenem kell ellenük, hanem elfogadnom őket és a cselekedeteimre összpontosítani. Elfogadni és elviselni a tévedés, hibázás lehetőségét – hiszen a tanulás folyamatához szervesen hozzá tartozik. Felismerem, hogy a magasabb összhang csak a cselekvéseimen keresztül nyilvánul meg, semmi más nem számít.

Megakadásunk közös jellege mellett az egyéni különbözőségek sem maradnak feltáratlanok.

A bűvös hármas, mint fejlődési út bontakozik ki előttünk. Ha szükséges, pontosításra is sor kerül.

  Mindannyiunknak meg kell nevezni azt a következő lépést, ami a haladáshoz szükséges. Időben is terveznünk kell: mi az, amit még ma hajlandóak vagyunk megtenni a cél elérése érdekében; mi az, amit egy héten belül és mi az, amit egy hónapon belül.

Melyek azok az élethelyzetek, helyszínek, személyek, akiknek körében bizonyosan gyakorolni fogjuk amit készségszinten tudni vágyunk? Bizony, erről nem csak lista készül, de fogadalmat is teszünk önmagunknak.

Minden megtett kis lépésért jutalom jár. A jutalmazás témáját is körbe járjuk: mi mindenért adhatjuk magunknak, és mi legyen a jutalom tárgya. A hangsúly önmagunk elismerésén van: erőfeszítésünkért, bátorságunkért. Olyan jutalomra gondoljunk, ami egy-egy kedves gesztus önmagunk felé. Legyen az akár 10 perc teázgatás – madárcsicsergést hallgatva, egy kellemes séta – egyedül, vagy egy jó barát kíséretében, pihentető fürdő – finom illóolajjal, játék a kutyával… Igen, jól látod, az evés, mint jutalomforrás nem szerepel!

A búcsút megelőzően még élvezhetjük a vezetett meditáció pihentető, feltöltő erejét. Találkozhatunk saját mentorunkkal, aki a nehézségek közepette is segítségünkre lesz, ha hívjuk. Megállapodunk hát vele abban a legrövidebb jelben, amivel hívni fogjuk. Mivel ez személyes, nem beszélünk róla egymással (sem).

A záró-körben nyilvánvalóvá válik, mennyivel könnyebbnek és felszabadultabbnak érezzük magunkat; és bizakodunk a tekintetben, hogy elmozdultunk abból a megrekedt pontból, ahol ma reggel még tartózkodtunk. Vezetőnk elismeréssel nyilatkozik munkánkról és egyértelművé teszi számunkra, hogy töretlenül hisz bennünk: elköteleződésünkben, amit önmagunkért tettünk a szükségesnek ítélt változásokért.

„A boldogság titka nem az, hogy még többet szerezzünk, hanem az, hogy örüljünk annak, amink van, és hogy kitöltsük életünk üres kereteit, ahelyett, hogy azokat tovább tágítanánk” – fejemben e szavak visszhangzanak. Szóval elégedetté, sőt boldoggá is tesz, ha a gyűjt(öget)és helyett használatossá teszem megszerzett javaimat? Erős képként élnek bennem Szent-Györgyi szavai.
 Amint jólesőn ízlelgetem jelentésüket, felfedezem, hogy immár tágra nyílt szemmel bámulok magam elé. Próbálok tájékozódni: az óra 6.20 percet mutat.  

Most kéne papírt, tollat ragadva jegyzetet készíteni, hogy megőrizzem csillagközi utazásom: de jöjjön előbb egy jó kávé!


Az írás hossza kb. 7 ezer karakter