Hétalvó

Én ezt csak úgy hallottam. Titokban, takaró alatt megbújva, fejemre szorított párna csücskét harapdálva. Bizony-bizony, nem nekem mesélték, talán azt gondolták, alszom, talán azt hitték, meg se hallom. Ki tudja? Tény, hogy az ágyban voltam, mert aludni, azt nagyon szerettem. Hétalvósat, nyolcalvósat, vasárnap akár délig is nyomtam az ágyat, míg az ki nem dobott magából. A lényeg, hogy aznap este, mikor ezt at örténetet mesélték, mozdulni se mertem, fordulni se, azt az orrom csücskén borzongó kicsiny tollpihét lepiszkálni se, annyira féltem, annyira figyeltem. Neked most nem kell félni, itt vagyok. De azért figyelj!

Hol volt, hol nem volt, nem emlékszem már. Talán, mert mikor a mesét elkezdték, éppen a függönyrésen bekukucskáló Holdat figyeltem, elég az hozzá, hogy volt egy szegénylegény. Bendegúz, mert hogy így hívták a fiút, nagyon ábrándos természetű volt. Órákig elnézegette az ágya fölött a keresztgerendát, a sarokban csendben lapuló pókot, vagy épp a lópokróc gyűrött ráncait. Ha pedig végre felkelt, nyomban ment ki a mezőre, s dobta magát hátra, nem másért, csak hogy bámulja a felhők csacska vándorlását, ha a hátán feküdt. Vagy fűszálak közt a hangyák rohanását, ha épp elgémberedett a dereka, s az oldalára fordult. Mondta is az apja nem egyszer, de százszor: "Ej, nem viszed te semmire, te haszontalan, hát kellj már föl te lusta, te hétalvó, hát kapálj, kaszálj, tereld az állatokat, mihaszna teremtés, hogy nyelné el a föld az ilyet!" Addig mondta, míg aztán már nem mondta. Csak tette a dolgát. Tudta ő nagyon jól, hogy fia nem lusta, nem haszontalan, nem semmirekellő, hiszen mikor végre nekiáll a munkának, csak úgyszikrázik keze alatt az ekevas. Egy óra alatt annyit elvégez, mint más egésznap alatt. De hát józan ember lévén nem szerette a tétlenséget. Bendegúz pedig végighallgatta az apai jó tanácsokat, bólintott rájuk illedelmesen, majd átfordult a hasára, mert úgy volt a fekvés a legkényelmesebb számára. Hogy lusta volt-e, kérdezheted. Lehet, hogy az volt. De várd ki a végét, s döntsd el te magad!

Bendegúz most is a fűben feküdt, s épp a hasára fordult, úgyis unalmas volt már bámulni az eget, hisz egy felhő nem sok, de annyi gyapjas bárány sem legelészett az égi kaszálón. Tűzött a Nap, izzott a levegő. A kókadt fűszálak közt azonban nagy volt a mozgás! Surrogtak a hangyalábak, dobbantak a szöcskék. Katicák illegették pöttyös ruhájukat ingatag virágszirmokon. Ciripelt a tücsök, ballagott egy csiga, bajszát fényezte fűszál élén egy hőscincér. Bendegúz tört egy falatkát cipójából, morzsává zúzta, kinyújtotta karját, s nézte, ahogy izgága bogarak falatoznak tenyeréből. Annyira nézte, el is bóbiskolt. Furcsa álma volt. Nagy tüzeket látott, felperzselt búzamezőket, elszáradt fákat, s egy szomorú leány gyönyörű arcát. Mennyit aludt, mennyit nem, sötétedett már, mikorra fölébredt. Hát ahogy tenyerére pillant, bizony nem volt ott kenyérdarab, morzsányi se belőle! De volt valami más: egy gyűrű pihent tenyerén. A lefelé bandukoló Nap megállt egy pillanatra, majd' eltévesztette, merre kell mennie, jó hogy vissza nem fordult! Ahogy utolsó sugarával rásütött a gyűrűre, az csilingelt szinte, szikrázott ezüst fénnyel!

Bendegúz gyorsan zsebébe csúsztatta a gyűrűt, s szaladt hazáig, árkon és bokron át apja házáig, anyja asztaláig. Apja is akkortájt ért haza a földről, tisztára mosta már barázdált tenyerét, s a hófehér abrosszal terített asztal szélén pihentette az egész napos munka után. Előtte gőzölgő rántott leves, mellette felesége, az az áldott jó asszony, törékeny édesanyu. Egyik kezét férje erős vállán nyugtatta, másikkal Bendegúz üres székének karfáját markolta. Ekkor lépett be a fiú, s huppant le a székre.

- Te! - mordult apja szigorúan. De csak ennyit mondott. Megunta már a hasztalan beszédet.
Vacsora végén a fiú kirakta az asztalra a gyűrűt, s így szólt:
­­­­- Apám, add ki a jussom, holnap reggel útra kelek. Anyám, süssél hajnalra ropogós cipót, annyit, amennyi csak belefér tarisznyámba, mert én bizony addig meg nem állok, míg meglelem azt a királylányt, akié ez a gyűrű.
Apja csak odapillantott, majd szó nélkül kitörölte kenyérhéjjal a tányért, s nyugovóra tért. Anyja se szólt, csak szipogott, miközben szórta a lisztet a dagasztóteknőbe, hogy éjfélre megkeljen a tészta, s hajnalra ropogós cipócskák illatozzanak a kemencepadkán. S ahogy az első dalát elfújta a csalogány, hétalvó Bendegúz csodák csodája, már kint állt a ház ajtaja előtt. Fehér ingét hajnali szellő cirógatta, két kezét erősen szorítva tartotta törékeny anyja, s előtte állt feszes derékkal, szigorú arccal az apja.

- Kicsi fiam, itt a tarisznya, s benne a cipók. Siess haza, várunk! - mondta az anyja, s megcirógatta fia borzas fejét.
- Köszönöm édesanyám! Apám, minden jót magának!
Azzal a fiú elindult. A kaput nyitotta már, mikor utána szólt halkan az apja:
- Várj! Kérted a jussod, tessék, itt van. Vigyázz rá, s vigyázzon terád. Minden jót, fiam!
Azzal kezébe nyomott egy tölgyfahusángot. A fiú megköszönte, majd becsukta maga mögött a kaput. A házvégi dűlőnél megállt még egyszer, s visszanézett. Apja mára kaszát élezte, anyja seperte az udvart. Tették a dolgukat.
Ment, mendegélt, s meg sem állt addig a rétig, ahol előző nap oly buzgón álomba szenderült. Könnyű volt megtalálni fekvőhelyét, hisz megőrizték testének körvonalát a lassan ébredő fűszálak. Lehajolt, s egy apró lyukat vett észre. Mezei egér fúrhatta, akkorka volt csupán. Ahogy ott hajolt előre, hát kibújt a fák közül a Nap első sugara. Olyan erős fénybe vonta Bendegúzt, mintha át akarná világítani a testét. Érezte, hogy a gyűrű is szikrázni kezd ruhája rejtekében. Akkor kibújt a lyukból egy egér, és megszólította:

- Gyere Bendegúz, bújj el a lyukba, mert ha a Nap teljesen felébred, szétperzsel tüstént!
- Hogy férnék én el ekkora lyukban? - csodálkozott a fiú.
- Húzd fel a gyűrűt az ujjadra, és siess!

Valóban nem teketóriázhatott tovább a legény, mert olyan erővel sütötte már a Nap, ömlött róla a veríték. Felhúzta hát a gyűrűt, és láss csodát! Akkorkára zsugorodott, hogy könnyedén besurrant az egérlyukon.
- Ez meleg helyzet volt! - mondta az egér - Féltem, hogy nem érsz vissza reggelig. Akkor aztán… jobb rá sem gondolni! Tudd meg, Bendegúz, én adtam neked azt a gyűrűt! Nagy feladat vár rád, a világot kell megmentened az elpusztulástól! Tudom, hogy erre vársz gyerekkorod óta. Erre gyűjtöd az erődet, ezért szimatolsz, vizsgálsz meg mindent, mi utadba akad. S ha eddig lustának hittek, hát most bebizonyíthatod, ki is vagy valójában! Ez a gyűrű a Napkirály lányának gyűrűje. Azért förmedt rád a Nap oly haragos fénnyel, amint hajnalban kibújt az első napsugár! És ezért világított meg tegnap este is, de szerencsére akkor már vissza nem fordulhatott. A Napkirály felismerte a gyűrűt. Kínkeserves napok óta kutat, keres, benéz minden levél alá, fűszál hajlatába. Kiszárítja a folyókat, hogy lássa a medrét. Leégeti a boglyát, petrencét, hogy alá tekintsen. Bősz keresésében felperzseli a földet. De nem a gyűrűt keresi, hanem azt, akié ez a gyűrű: a lányát, a világ legszebb királykisasszonyát, akit elraboltak tőle. De sajnos hiába van óriás ereje a Napkirálynak, van olyan hely, ahova az ő hatalma sem érhet el: a föld legalsó bugyra. A királylányt pedig ott őrzik vasra verve, befalazott kőtorony legtetején.

- Ejha!- kurjantott a legény - Akkor bíz’ maga Lucifer rabolta el a leányzót!
Az egér büszkén nézett, s így válaszolt:
- Pontosan! És én megtaláltam ezt a gyűrűt, egy óvatlan pillanatban lecsúszhatott a királylány ujjáról, mikor hurcolták a föld alá. Felvettem, s elhoztam, hogy átadjam neked.
- S honnan gondolod, hogy én...
- Honnan, honnan! Hát a szemedből! Hát a karodról, hát arról, hogy ennem adtál! Na meg, hogy érted a nyelvemet! Nem is vetted észre? Beszélgetünk!
Gondolhatod, amikor itt tartottak a mesében, bizony kidugtam fejemet a takaró alól! Ha nem mondják, én magam nem furcsállom, hogy egy egér beszélni képes, de így kimondva már valóban meghökkentőnek tűnt. Hétalvó Bendegúz azonban nem csodálkozott. Felvette tarisznyáját, s így szólt:

- Indulhatunk!

És mentek egyre mélyebbre. Gyökérindák között vitt útjuk, olyanok voltak a gyökerek, akárha lennének lombkoronák, száraz, göcsörtös ágai a fáknak. A fiú könnyedén szökkent a sűrű rengetegben, olybá tűnt, mintha maguktól nyílnának szét előtte, szinte siettetnék útján a gyökerek a fiút. "Nyeljen el a föld!" - jutott eszébe apja tehetetlen szitkozódása. Hát ez megtörtént. Az apró egérjárat egyre tágasabb lett. Bendegúz levette ujjáról a gyűrűt, s a zsebébe dugta. Végre ismét akkora lehetett, mint amekkorára nevelte őt a Föld. Hosszú lépcsőhöz jutottak. Bendegúz néha megállt, nyújtózott egy csontropogtatót, megtapogatta a föld sápadt-reumás buckáit. S akárhányszor hozzáért egy-egy fájós röghöz, mély, boldog sóhajtás volt a válasz.

- Juj, de jó, mondtam én, mondtam! - ficánkolt ilyenkor a kisegér, és szaladt előre, lefelé a lépcsőn.
Aztán egy hosszú terembe jutottak. Hatalmas kupacban hevertek ott az aranyrögök, gyémántok, kardok, páncélok, ezüst serlegek.
- Vegyél magadhoz aranyat, drágagyöngyöt, meg egy éles kardot, páncélt! -bíztatta Bendegúzt a kisegér.
- Az arany itt van a tarisznyámban, anyám cipója. A kard meg a kezemben, apám fahusángja. Hanem abból, ott a sarokban, viszek egy keveset. S odament a leghátsó zugba, ahová egy halom hamut hánytak össze. Telerakta mellényzsebét a hamuval, majd folytatták útjukat. Alig fordultak azonban kettőt, vasráccsal zárt ajtó előtt találták magukat. "Ez lehet a pokol kapuja" -gondolta a fiú, s megtapogatta a rácsot.
- Majd én, bízd csak rám! - mondta kidüllesztett mellel az egér, s bőszen rágni kezdte a vasat. De az olyan keménynek bizonyult, hogy bíz nem bírta a foga! -Húha, húha! Próbáld meg a husángoddal!

A fiú azonban csak leült a kapu elé. Az egérke a fejét fogva ugrándozott, nem értette, mit tétlenkedik Bendegúz. De ő igencsak nem tétlenkedett. Aludt egyet. Vagy csak úgy csinált? Ki tudja. Majd kinyitotta a szemét, és hüvelykujját lágyan odaérintette a rács fölött a szemöldökfához. Az ajtó csikorogva kitárult. Abban a pillanatban egy púpos, karvalyorrú férfi lépett eléjük.

- Bizony furfangos legény vagy te, idegen! Csapkodhattad volna karddal a rácsot, rághattátok volna éveken át, az csak egyre vastagabb, egyre sűrűbb lett volna. De te tudtad a nyitját, így tovább mehettek. Merre visz utatok? - kérdezte álnok mosollyal.
- A pokolba! - válaszolt a kisegér - Éppen megyünk királylányt menteni. Bendegúz egy hatalmas hős, aki...
- Engedj utunkra idegen. Sietős a dolgunk!
- Menj csak, hős Bendegúz, vagy hogy is nevezett bőbeszédű társad. Aztán, ha visszafelé jöttök, pihenjetek meg nálam egy csésze meleg teára!
Azzal eltűnt a púpos, ők pedig tovább mentek. Vagyis botorkáltak, mert hogy vaksötét volt. Csak a gyűrű pislákolt halovány fénnyel. Csúszós, nyálkás volt lábuk alatt a talaj, a falak halkan nyöszörögtek, mintha kínoznák őket, távolról vad morajlás hallatszott. A kisegér szorosan a fiúhoz simult. A legény egyszer csakmegállt.
- Mi az, mi az? - kérdezte remegve az egér - Látsz valamit?
De Bendegúz nem látott semmit, ugyanis szeme csukva volt. Hosszú percek teltek elígy.
- Akkor én is becsukom a szemem - mondta az egér. - Úgysem látni semmit.

Alighogy kimondta, bizony már volt is mit látnia! Három hatalmas ördög támadt rájuk vad üvöltéssel, szemük tűzben égett, patájuk szikrát szórt. Az egér szorosan hozzálapult Bendegúz nadrágjához, és inkább tényleg lecsukta a szemét. S mikor újra kinyitotta, ismét csönd volt. Még a falakból áradó nyöszörgés is megszűnt egy pillanatra. A három ördög pedig holtan feküdt a földön, nyelvük kilógott, patájuk égnek állt.

- Ezeknek kampec! - lelkendezett a kisegér - Hogy csináltad?
- Egy kis segítséggel - mosolygott a fiú, és megsimogatta fahusángját. Majd tört egy darabot a cipóból, és tovább indult. Amerre mentek, hullajtott egy-egy morzsát. Szükség is volt rá, ha a visszafelé útra is gondolni akartak, ugyanisa pokol hétszer hét bugyrait járták. Zegzugos, reszkető ösvények keresztezték egymást. A falból hol tűznyelv csapott ki, hol éles sziklák szakadtak leeléjük. Bendegúz csak ment, mintha ismerné az irányt, könnyedén kerülgetve afeléjük zuhanó sziklákat. Pedig a szeme csukva volt most is.
- Még ilyet! - csóválta fejét a kisegér, akárhányszor ijedten a fiú csukottszemére nézett. - Hát ez még most is képes aludni.
Megérkezteka pokol hetedik bugyrához. A bejáratot egy hétfejű sárkány őrizte. Mind a hétfeje tüzet okádott a kéretlen látogatókra.
- Mondtam én, hogy hozzunk egy kardot! Most hogy fogod legyőzni? - szólt remegvea kisegér, s elbújt egy szikla mögé. A sárkány egyre közeledett. A felcsapó lángok már ruhája szélét nyaldosták. A fiú elővette tarisznyájából az utolsó cipócskát, s a földre dobta. A sárkány megállt egy pillanatra, s mind a hétfejével szimatolni kezdte a cipót. Édes illat szállt fel, elnyomta a pokol kénköves, áporodott levegőjét. A sárkány csak szimatolt, a cipó csak illatozott egyre bódítóbban. Bendegúz mosolyogva lépett a sárkány elé.

- Látod, van szép is a világban! - mondta a bambán vigyorgó sárkánynak, s egy gyors mozdulattal összecsomózta mind a hét fejét. A sárkány magához tért bűvöletéből, bömbölt, üvöltött, tüzet fújt, de csak saját magát pörzsölte tüzével. Addig-addig, míg porrá égett.
- Éljen, éljen! - ujjongott hangosan az egér, de Bendegúz csöndre intette. Tudta ő, hogy a java csak most következik!

Megérkeztek Lucifer várához. Akkora volt ez a vár, se széltében, se hosszában nem látszotta vége. Kilencvenkilenc tornya meredt az égnek, fekete ablakai akárha lennének megannyi szomorú könnytó. Hamar megtalálták a legnagyobb, a kilencvenkilencedik tornyot, amelynek tetején raboskodott a Napkirály világszép lánya.
- Ajtó nincsen, repülni, azt nem tudunk... - szólt csüggedten a legény. - Hogy jutunk fel olyan magasra?
A kisegér szagolgatni kezdte a kőfal oldalát. Addig-addig szimatolt, míg találtegy apró kis rést.
- Te maradj itt, bújj el. Én beférek ezen a kis lyukon, felszaladok, s ledobok neked egy kötelet. Aztán gyorsan mássz fel utánam, nem szeretnék sokáig egyedül maradni. Ugye sietni fogsz?

Azzal az egér már el is tűnt, a fiú pedig ledőlt a torony oldalához. Végre volt egykis ideje körbenézni. Szüleire gondolt, s a fenti világra. Vajon a Napkirály kétségbeesett keresésében nem pusztított-e még el mindent? Sok ideje nem volt a gondolkodásra. Alig, hogy ledőlt, koppant a fején a torony tetejéről hosszan kanyargó kötél vége. Sebesen felkúszott, s amire felért, az egér már elrágta a királykisasszonyt fogva tartó láncokat.

- Na milyen vagyok? - fogadta büszkén a kisegér.
- Ügyes, barátom, nagyon ügy... - de bent rekedt a szó Bendegúz torkán, ugyanis meglátta a királylányt, aki olyan sugárzóan gyönyörű volt, amilyet még legszebb álmában sem képzelt.
Hosszú percekig bámulták egymást, mintha a szemükkel beszélgetnének. S hogy miről is beszélgettek? Azt nem tudom, mert olyan halkan mesélték, hogy hiába hegyeztem a fülem, fel is ültem az ágyban, akkor sem értettem, mit mondanak. Szerelem-dolog lehetett, az biztos.

A kisegér türelmetlenül toporgott. Köhécselt, ruhájuk szélét húzgálta, de észre sem vették. Azt bezzeg észrevették, amikor hatalmas robajjal leszállt melléjük a pokol fejedelme, maga Lucifer. Széttárt szárnyai beterítették a tornyot, patái mérgesen dobogtak, belerengett a föld, s a fönti világban, a házakban remegve összecsendültek az üvegpoharak.

- Légy üdvözölve Hétalvó Bendegúz!
- Te is, poklok fejedelme!
- Látom, szemet vetettél menyasszonyomra. Bámuld csak, sokáig úgyse nézheted. Egyébként még nem vacsoráztam, jó hogy jöttél! - kacagott Lucifer, s megigazította félrecsúszott nyakkendőjét.
- Bizony én is éhes vagyok, veled tartok szívesen! - válaszolt hetykén a legény.
- Igazad van, a vendéget illő megkínálni, mielőtt felfalnánk! - szólt Lucifer, s a fiatalokat ebédlőjébe röpítette.
"Na, a toronyról már lejöttünk!" - gondolta a fiú, s félretolta az eléje rakott óriási marhacombot.
- Nincs nálad ínyemre való étek? - kérdezte a fiú.
- Hát mit ennél, Bendegúz?
- Tudd meg, kedves király, hogy én csak élő állatot eszek, úgy kívánja gyomrom. Most épp egy szép, tekergő viperakígyóért korog rettenetest.
- Fura ízlésed van, te legény, de utolsó kívánságod úgyis, hát teljesítem!
Tapsolt Lucifer, s a legény előtt szempillantás alatt ott termett egy tekergő viperakígyó. Mellé citromot, kapor szálat tálalt a szakács.
- Láss neki, de tüstént, mert ha nem sietsz, ő fal fel téged! - kuncogott az ördögkirály.

A kígyó mérgesen szisszent Bendegúz felé, ámde a legény tekintetétől nyomban megjuhászodva bújt vissza a tányérra.
- Minden poklok ura, kedves Lucifer! Mielőtt nekilátnék utolsó vacsorám elköltéséhez, melyet való hozzáértéssel készített el szakácsod, engedd meg, hogy átnyújtsam számodra a királykisasszony gyűrűjét, hisz az téged illet, nem engem - mondta színlelt alázattal a fiú.
- Valóban. Ej, mennyit kerestelek, te drága jószág! - forgatta kezében Lucifer a gyűrűt, majd a halálra sápadt lányra nézett - Megnyugodhatsz kedvesem, most már valóban a vőlegényed lettem!

Azzal szórakozott mozdulattal az ujjára húzta a gyűrűt. Nem sejtette ám, hogy mi vár rá! Szempillantás alatt oly apróra zsugorodott össze, mint egy kopasz kisveréb. Erre várt csak Bendegúz. Odaugrott az ördöghöz, s marokra fogta. A királylány pedig kitépett egy szál aranyhajszálat koronája alól.
- Kötözd le ezzel jó szorosan, hogy ne tudja lehúzni a gyűrűt!
A legény lekötözte Lucifert, odadobta a kígyó elé, s ezt mondta:

- Sose lehet tudni, hogy ki eszik meg kicsodát. Isten nyugosztaljon, poklok királya!
A kígyó pedig bekapta a remegő ördögöt, majd lecsusszant az asztalról, s eltűnt egy falrepedésben. De alig, hogy eltűnt a farka, kibújt a feje. Vagyis, miket beszélek, a kígyónak nincsenek fülei, nincs hegyes orra, nincs hosszú bajsza, szimatoló orrocskája!
- Az anyja mindenit, ez majdnem megevett! - dugta ki a fejét a résen a kisegér, mert hát ő volt, ki lett volna más.
- Jól lakott az már - nyugtatta meg barátját Bendegúz. - Hanem most siessünk!

Azzal mindhárman uzsgyi, rohantak kifelé a pokolból, végig a morzsákkal jelölt úton. A vasrácsnál torpantak csak meg.
- Hát visszatért hős Bendegúz és nagyszájú barátja. S itt van a gyönyörű királylány is! - állt eléjük hamis mosollyal a púpos. - Kész a tea, jókor jöttetek.
Bendegúz erőst megszomjazott, így örömmel elfogadta a teát. Ez lett a veszte. Ahogy belekortyolt, élettelenül zuhant a földre.
- Így ni. Téged meg én viszlek apád elé! - szólt a púpos, azzal megragadt a kardját, és levágta a fiú kezét, lábát, kiszúrta a szemét, és elindult a síró lánnyal a Napkirály udvarába. A kisegér pedig ottmaradt a megcsonkított fiúval. "Mindennek vége!" - gondolta, és szomorúan leült a megvakított fej mellé. Egyszerre csak hatalmas mozgás támadt. Hangyák, szöcskék, pókok, cincérek és katicák jöttek, a fiú régi barátai, s hoztak megannyi éltető füvet, csodavirág porzót, forrasztó bürköt, s egykettőre összeragasztották, s életet leheltek Bendegúz testébe. Csak szemének világát nem tudták visszaadni. A fiúnak megköszönni sem volt ideje a segítséget, s már vitték is fel, a föld felé. Éppen akkor értek ki a rétre, amikor a boldog Napkirály egy szivárványlépcsőt eresztett le, hogy lánya és megmentője azon udvarába térjen. A fiú még el tudta kapni a foszló szivárvány szélét, majd sebesen loholt a púpos után. És hiába is nem látott, így is könnyedén utolérte őket, s az álnok csalót letaszította a magasból. Még most megvan a kert végén az a gödör, amibe beleesett.

A királylány boldogan ugrott Bendegúz nyakába. Hosszan csókolták, ölelték egymást, majd a királylány megdörzsölte szoknyája szélével Bendegúz szemét, és ő ismét látott. Úgy ragyogtak fel szemei, akárha lennének égi üstökösök. Ettől kezdve a fiú sosem hunyta már le a szemét. Derűs csillogással őrködött a világ felett.

A király odaadta a legénynek lánya kezét, rábízta a Napszekér irányítását. Bendegúz megköszönte, majd lenézett a világra. Hát látja ám, hogy a föld csupa száraz kóró, szétégett a termés, elsárgultak a fák. Látta apját, amint reménytelen kaszálja a szomjas rétet. Elővette a fiú akkor zsebéből a hamut, amit a pokol tornácáról hozott, és a Napszekérre ülve szétszórta a földön. Majd esőt küldött rá. A vetések percek alatt szárba szökkentek, a virágok ismét illatoztak, és nevetve csobogtak a patakok. Akkor lement apja házához, anyja asztalához. Megölelte a két öreget. És minden reggel, mikor munkába indult, majd este, mikor hazafelé kocsikázott égi szekerén, leintegetett, s ők kicsiny házuk udvarából integettek vissza. És integetett büszke mosollyal a bakról, hosszú orrát illegetve barátja is, a kisegér. Ha csak tehette, Bendegúzzal tartott az égi kocsiúton. A fiataloknak meg született sok gyermekük. Jó alvóak, szépek. Csak úgy húzták a lóbőrt hétig, nyolcig, hétvégén délig is. Itt a vége, aludj te is. Én vigyázom az álmod.

Micsoda, hogy Lucifer tényleg meghalt-e? Persze. Hisz Bendegúz legyőzte. Bár állítólag itt-ott hallották, hogy dühösen toporzékol a föld alatt. De ez csak afféle mendemonda.