A hétszirmú virág gyöngye

Élt egyszer egy távoli ország tengerpartján egy szegény, özvegy halász. Volt ennek a halásznak egy gyönyörű, aranyhajú kislánya Adelina.
A kislány kétéves volt, amikor édesanyja meghalt. Édesapja sokat dolgozott, mindent megtett azért, hogy gyermeke ne szenvedjen semmiben hiányt, de még így is csak a legszükségesebbekre futotta. Adelina csendes, félénk kislány volt. Ritkán játszott a falubeli gyerekekkel, inkább édesapja mellett kuporgott a csónakban, vagy mezítláb sétálgatott a tengerpart homokjában, kagylókat, különleges alakú köveket keresgélve. Néha megkérte apját, hogy meséljen neki édesanyjáról, de amikor látta annak elboruló tekintetét, nem faggatta tovább, inkább magába fojtotta égő kíváncsiságát s szomorúan nézte az anyjába kapaszkodó többi gyereket.

Mikor nagyobbacska lett szívesen segített a háló foltozásában, a halak eladásában, tisztán tartotta a kis tengerparti házat, jóízű vacsorával várta hazatérő apját. Esténként néha kisétált a tengerhez, felült a parton álló lapos sziklára, melyet dagály idején körülöleltek a hullámok. Nézte a tengerben visszatükröződő holdat, gyönyörködött a csillagokban, hallgatta a hullámok moraját. Ilyenkor boldognak érezte magát. Az évek teltek múltak, Adelina tizenhat éves lett. Hosszú fehér ruhát varrt magának, mely még karcsúbbnak mutatta nyúlánk alakját. Derékig érő, csillogó aranyhaja olyan hullámos volt, mint a tenger. Születésnapján édesapja csodálatos ajándékkal lepte meg.
Az aranyláncon, melyet lánya nyakába akasztott, hétszirmú aranyvirágot ábrázoló foglalatban gyönyörű igazgyöngy csillogott.
- Édesapám, honnan vette ezt a szépséges láncot? – álmélkodott Adelina.
- Az édesanyádé volt – mondta elérzékenyülve apja. Halála előtt megkért, hogy őrizzem meg neked és adjam át, ha nagylánnyá növekszel. Íme, most már a tiéd, őrizd tovább és gondolj mindig szeretettel édesanyádra!
- Ennél szebb ajándékot még soha nem kaptam! – mondta a lány s boldogan simított végig az arany szirmokon és a sejtelmes gyöngyön.

Éjszaka nem jött álom a szemére, az ajándéktól újra feltámadt benne a kínzó űr, az édesanyja utáni vágy. Nesztelenül kiosont a házból s leült kedvenc helyére. A hullámok lassan körülölelték a sziklát, míg ő bánatosan merengett.
 Váratlanul furcsa hangra figyelt fel. Nem messze a sziklától a mély vízben egy delfin játszadozott. Adelina soha nem látott még ennyire közel a parthoz delfint. Gyönyörködve nézte amint ki-kiugrik a vízből, a part felé úszik, majd újra a tenger mélye felé fordul. A lánynak olyan érzése támadt, hogy az állat hívogatja, úgy érezte oda kell úsznia s bármi történik is meg kell érintenie. Lassan a vízbe ereszkedett, óvatosan közeledett a delfinhez, nehogy megriassza. Ám a delfin nem félt tőle. Amikor látta, hogy a lány feléje úszik, fejét kidugta a vízből s úgy várta. Aztán ott lebegtek egymással szemben, karnyújtásnyira és Adelina úgy érezte, amit lát az csak egy különleges, szép álom lehet. A delfin homlokán ugyanis pontosan ugyanolyan hétszirmú aranyvirág csillogott, mint amilyet ő viselt a nyakában. Nem tudott ellenállni a vágynak. Kinyújtotta kezét, megsimogatta az állat fejét, majd megérintette a homlokán ragyogó gyöngyöt. A delfin kacagó hangot hallatott, uszonyával hívogatóan intett és úszni kezdett a tenger mélye felé. A lány gondolkodás nélkül követte. Mintha sellővé változott volna úgy siklott a vízben, egyre mélyebbre és mélyebbre. Egyszer csak a víz sötétjén át halvány derengő fényt pillantott meg. A delfin egyenesen arra úszott. Adelina először azt hitte, hogy egy gyöngy csillog a mélyben, de ahogy közeledtek, a fénylő gömb egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszódott, míg végül már betöltötte az egész látóteret.  A delfin megállt a gömb falánál, a lányra nézett, majd orrával megbökte a kezét. Adelina tétován megérintette a hatalmas gömböt. A következő pillanatban szisszenő hangot hallott, egy ellenállhatatlan erő hatalmasat rántott rajta és benn találta magát a gömb belsejében. A gömb fala, most fényesen derengő égként borult feléje s ő körülnézett a legkülönösebb világban, amelyet ember valaha láthatott. Az első, amit megpillantott egy aranysörényű, fehér paripa volt. A ló lassan közeledett feléje, majd meghajolt és zengő hangon köszöntötte őt.

- Üdvözöllek úrnőm a Hétszirmú virág gyöngyében, régóta várunk már téged! Kérlek, ülj föl a hátamra s én megmutatom neked világunkat! 
Adelina álmélkodva kapaszkodott fel a fehér ló hátára, az pedig magasba repülve vitte őt erdők, városok, mezők felett. Ám az erdő fái, bokrai kiszáradva nyújtották ágaikat az ég felé, a folyók, patakok medrében nem csillogott egyetlen vízcsepp sem s a mezőkön nyoma sem látszott sem állatnak, sem pedig szorgoskodó embereknek. Az utcákon,fák tövében, szántóföldeken mindenfelé szürke, repedezett kövek hevertek és csend volt, olyan fájó, nyomasztó csend, amilyet Adelina még soha nem hallott. Hamarosan megpillantott egy különleges kúp formájú hegyet, a hegy lábánál pedig egy csodálatos palota állt. A ló a palota kertjében szállt le, egy kiszáradt szökőkút mellett. Valaha gyönyörű lehetett ez a kert, ám most csak az elszáradt levelek hintáztak az ágakon az enyhe szellőben. Adelina lassan leszállt a ló hátáról.

- Mi történt a világoddal? – kérdezte, szomorúan megérintve egy száraz rózsát.
- Ülj le úrnőm - kérte a fehér ló – s én mindent elmesélek.
Adelina leült egy gyönyörű faragásokkal díszített padra, a ló pedig hozzákezdett a történethez.
- Nevem Tamin s én voltam egykor a Királynőnk tanácsadója. Világom, a Hétszirmú virág gyöngye csodálatos hely volt valaha. Szorgalmas emberek, gyönyörű növények, szépséges állatok éltek itt. Királynőnk büszke, igazságos, okos uralkodó volt, aki mindig a Gyöngyben élők boldogságát tartotta a legfontosabbnak.
Ám egy napon a Tenger Ördöge megirigyelte világunk szépségét és gazdagságát s el akarta rabolni tőlünk a Varázshegy mélyén rejtőző három kristályt. Királynőnk tudta, hogy a kristályok éltető szikrája nélkül pusztulás vár ránk, ezért mindhármat erős varázslat alá rejtette, engem repülő paripává változtatott, majd-hogy a Tenger Ördögének pusztító dühét magára vonja-a tengerbe vetette magát. Soha többé nem láttuk.

Folyóink lassan kiapadtak, erdeink elszáradtak és minden élőlény szürke kővé változott. Csak én maradtam itt-bolyongó elvarázsolt, megkeseredett lélek-s várok évek óta valakit, aki feloldja a varázslatot. De végre eljöttél Te és tudom, hogy minden rendbe jön, varázserőd segítségével újra életre kel az én világom!
- Az én varázserőm –kiáltott fel riadtan Adelina – nekem nincs varázserőm, ugyan hogy segíthetnék rajtatok?  Összetévesztesz valakivel Tamin!

- Nem hiszem úrnőm. Pontosan tudom rólad, hogy ki vagy. Te vagy a mi bölcs és szépséges Királynőnk leánya.
A fehér ló bevezette Adelinát a palota legszebb termébe, és megállt a falon függő festmény előtt.
- Íme, a Királynőnk!
 Adelina döbbenten nézte a képen látható fiatal nőt. Mintha tükörbe nézett volna. Igaz lenne? Valóban az édesanyját látja a festményen? Ekkor megpillantotta a Királynő nyakában a láncot.
A nyakláncot, amelyet most ő viselt, amit az édesanyja hagyott rá és minden kétsége szertefoszlott.
- Hogyan segíthetnék rajtatok?- kérdezte a fehér lótól.
- Meg kell szerezned a kristályokat, hogy a Varázshegy lángjai segítségével újra életre kelthessék növényeinket, állatainkat és az embereket. Ülj a hátamra s én elviszlek oda, ahová édesanyád az első kristályt rejtette.

Adelina felült a ló hátára s az elröpítette egy sűrű erdő közepébe, ahol hatalmas égbenyúló fa állt.
- Itt él a fák, füvek és virágok Tündére, itt őrzi a zöld kristályt – mondta Tamin.
A fába kis ajtó volt vágva és ingatag létra vezetett föl a lombok csúcsára. A létra alatt kicsiny, arannyal díszített tőr hevert.
- Kösd a derekadra a tőrt, sosem tudhatod mikor lesz a segítségedre!- tanácsolta a ló.
Adelina így tett, aztán bebújt a fa törzsébe és kapaszkodni kezdett fölfelé. Egyre sötétebb lett s a fa törzséből vékony indák bújtak elő, melyek rohamosan vastagodni kezdtek. Belekapaszkodtak a lány hajába, karjára csavarodtak, megpróbálták visszatartani, lerántani a mélybe. Adelina előhúzta a tőrt, azzal vágta, darabolta a minden irányból rácsavarodó indákat, de karja egyre jobban elnehezült, lába már reszketett az imbolygó létrán. Lepillantott, látta maga alatt a végtelen sötétséget és kétségbe esett. Úgy érezte soha nem jut fel, itt marad mindörökre a fa törzsében, gúzsba kötve.  Ebben a pillanatban a nyakában lógó gyöngy felszikrázott s fényétől az indák lehullottak a mélybe, ő pedig minden erejét összeszedve kilépett az ágak közé. A fa csúcsán halványzöld lebegő árnyat pillantott meg, mely lassan ereszkedett lefelé és megállt előtte.

- Ki vagy és miért zavarsz magányomban?- kérdezte Tündér.
- Adelina vagyok, a Gyöngy királynőjének lánya s a kristályért jöttem, melyet őrzöl.
Tündér haragosan pillantott reá.
- Betörtél a házamba, elpusztítottad indáimat és még te kéred tőlem a kristályt!  Megszoktam már, hogy itt van velem, nap, mint nap gyönyörködöm szikrázó szépségében, nem szívesen válnék meg tőle. De lássuk, mit ajánlasz fel cserébe!

A lány tanácstalanul nézte az előtte lebegő Tündért.
- Mi az, amivel kárpótolhatnálak a kristály elvesztéséért? Mondd, meg mit kívánsz s én megpróbálom megadni neked.
- Add nekem a legszebb ékességedet! Add nekem a hajadat!
Adelina tétován állt néhány pillanatig. A haját kéri a Tündér, az egyetlen szépségét, a kislánykora óta féltve gondozott, derékig érő aranyhaját, melynek szépségét édesanyjától örökölte…
Végigsimított a hullámos fürtökön.
A haj kinő újra - gondolta magában- néhány év múlva ugyanilyen szép lesz.
Gyönyörű vastag copfba fonta, majd elővette a derekán lógó tőrt és átnyújtotta Tündérnek.
- Vágd le – mondta – legyen a tiéd!

Tündér gyönyörű, faragásokkal díszített dobozt vett elő, abba helyezte bele a hajfonatot, majd átnyújtotta a lánynak a halványzölden szikrázó öklömnyi kristályt.
- Vidd – mondta – megfizetted az árát!
Adelina megköszönte és elbúcsúzott. Óvatosan ereszkedett le az imbolygó létrán, le egészen a létra aljáig ahol már várta az aggódó Tamin.
- A hajad! –nézett döbbenten a lányra. - Hova lett a hajad és mi van a kristállyal?
- Itt van a kristály – mutatta örömmel Adelina – a hajam volt az ára. De most már menjünk, mutasd meg mit kell tennem!

Tamin a palota mellett álló, kúp alakú Varázshegy csúcsára röpült és óvatosan a hegyből nyíló mélységesen mély kráter szélére vezette a lányt. A kráter alján narancsszín lángok nyaldosták a sziklákat.
- Dobd a kristályt a mélybe, de vigyázz nehogy nekicsapódjon a köveknek! Egyenesen a lángokba hajítsd!–figyelmeztette Adelinát.
Abban a pillanatban, ahogy a kristály a tűzbe csapódott, a föld megremegett a lábuk alatt és hatalmas, zöld lángnyelv csapott ki a hegy gyomrából. A lángnyelv lassan visszahúzódott a mélybe s rengeteg, zöld szikrát lövellt ki magából, melyek vidáman táncolva lebegtek a hegy felett. A szikrákat hátára kapta a lágy szellő s amerre vitte őket, mindenütt új élet fakadt a föld mélyéből. A patakok, folyók medre vízzel telt meg, zsenge fűszálak bújtak elő, az erdők fáin friss rügyek jelentek meg, s lassan zöldbe borult a táj.

Tamin hálásan mondott köszönetet Adelinának, majd visszavitte a palotába, finom vacsorával kínálta és megmutatta neki, hol hajthatja álomra a fejét.
 Reggel Adelina azonnal kiszaladt a kertbe, hogy lássa a változást. A növények már teljes pompájukban zöldleltek. A palota falait beborító kúszónövény hétszirmú, vörös virágai szirmot bontottak és vidáman csilingeltek. A szökőkút csobogott s a rózsák illata elárasztotta a kertet.
Hamarosan megjelent Tamin is és együtt gyönyörködtek a kert szépségében.
- Ma a kék kristályt kell megszerezned, készen állsz a feladatra úrnőm? - kérdezte a ló. A lány bólintott, majd  felkapaszkodott a hátára.

Tamin egy sötét barlangnyílás előtt szállt le vele.
- Itt él a Főnix és a barlang mélyén őrzi a kék kristályt – mondta Tamin.
Adelina óvatosan lépett be a nyíláson és lassan, kezével a köveket tapogatva lépkedett egyre beljebb és beljebb. Szeme lassacskán megszokta a sötétséget, már látta hova lép és azt is látta micsoda rémséges, soha nem látott lények lepik el a falakat. A rémálomszerű szörnyek belekapaszkodtak, tépték a ruháját, haját, nyirkos kezeikkel a bőrére tapadtak, hegyes fogaikkal harapdálták. Adelina egyre több sebből vérzett, léptei lassúbbak lettek, már csak vonszolta magát. Úgy érezte ereje végére ért, nem bír többet egy lépést sem tenni. Itt marad örökre a félelmetes barlang mélyén, a rémlények fogságában.

Ebben a pillanatban a nyakában lógó gyöngy felszikrázott s fényétől a szörnyetegek hanyatt-homlok menekültek ki a barlangból és a lány összeszedve minden erejét, végre eljutott a barlang kiszélesedő termébe. A derengő fényben egy feléje repülő árnyalakot pillantott meg.
- Ki vagy és miért zavarsz magányomban?- kérdezte a Főnix.
- Adelina vagyok, a Gyöngy királynőjének lánya s a kristályért jöttem, melyet őrzöl.
Főnix haragosan pillantott rá.
- Betörtél a házamba, elűzted házőrző rémeimet és még te kéred tőlem a kristályt! Nap, mint nap gyönyörködöm szikrázó szépségében, nem szívesen válnék meg tőle. De lássuk, mit ajánlasz fel cserébe!

A lány tanácstalanul nézte az előtte röpdöső Főnixet.
-  Mit adhatnék neked? Mondd, meg mit kívánsz s én megpróbálom teljesíteni!
A Főnix körberepülte a lányt, majd megszólalt:
- Add nekem a legdrágább kincsedet! Add nekem a nyakláncod!
Adelina tétován állt néhány pillanatig. A nyakláncát kéri a Főnix?
Az lehetetlen, hogy odaadja, hiszen ez az egyetlen emléke, melyet soha nem látott édesanyjától kapott!
Kezébe fogta a medált, végigsimított a szirmokon s közben az erdőkre gondolt, melyekben nem röpködnek madarak, a vizekre, melyek medrében nincs élet.

Lassú vontatott mozdulattal akasztotta ki a nyakából az ékszert.
- Itt van – nyújtotta a Főnix felé - vedd el, a tiéd!
A Főnix kagylóberakással borított szépséges dobozt vett elő, ebbe rakta bele az ékszert, majd átnyújtotta a halványkéken szikrázó öklömnyi kristályt.
- Vidd – mondta – megfizetted az árát!
Adelina megköszönte és elbúcsúzott.
A barlang bejáratánál már türelmetlenül várta az aggódó Tamin.
- Mi történt veled?- kérdezte ijedten, amikor meglátta tépett ruháját, vérző karját.
- Nincs semmi bajom, menjünk máris a Varázshegyre! – válaszolta a lány.
Tamin megállt a kráter szélén.
- Óvatosan dobd!- figyelmeztette Adelinát.

Abban a pillanatban, ahogy a kristály a tűzbe csapódott, a föld megremegett a lábuk alatt és hatalmas, kék lángnyelv csapott ki a hegy gyomrából. A lángnyelv lassan visszahúzódott a mélybe, kék szikrákat lövelve ki magából, melyek vidáman táncolva lebegtek a hegy felett. A szikrákat hátára kapta a lágy szellő s amerre vitte őket állatok lepték el a földet. Hatalmas, lila és zöld színű Majé-madarak röpködtek a hegy fölött, a réteken nyulak és őzek játszadoztak, az erdőben emberi szem által soha nem látott háromszarvú lények ügettek a folyó felé. A vizekben ezüstpöttyös, arannyal csíkozott hátú halak cikáztak, a part menti köveken pedig békák gyakoroltak az esti koncertre.

Tamin hálásan mondott köszönetet Adelinának, majd visszavitte a palotába és finom vacsorával kínálta, sebeit gyógyító kenőccsel kente be, majd bekísérte a hálószobába.
Reggel Adelina lombsusogásra és madárcsicsergésre ébredt. Jó darabig csukott szemmel feküdt az ágyban. Aggódva gondolt az utolsó próbára. Vajon mi vár rá, mit kell tennie, mit kell adnia a kristályért, mellyel megválthatja a Gyöngy népének életét?

Ezen a napon nem kellett messzire repülniük. Tamin a kráter szélén ereszkedett le, fejével a mélység felé intett.
- Itt él a Varázshegy Szelleme és itt őrzi a vörös kristályt.
Kérlek nagyon vigyázz magadra, te vagy az egyetlen reménységünk! – hajtotta fejét a ló a lány vállára.
- Vigyázok, megígérem- simogatta meg Tamin sörényét Adelina, majd lassan ereszkedni kezdett lefelé a félelmetes mélységbe. Görcsösen kapaszkodott a kiálló kövekbe, lábaival megpróbált támasztékot találni a csúszós sziklákon. Lenézni nem mert, félt, hogy a szédítő szakadék magába szippantja. Arra gondolt, hogy nincs már nyaklánca, nincs, ami segítségére siethetne a bajban. Egyes egyedül csak magára számíthat. Egy kis kiszögellő párkányon sikerült biztonságosan megvetnie a lábát, pihenésképpen széjjelnézett s egy vöröses árnyat vett észre, mely a kráter túloldaláról lebegett felé.

- A Varázshegy szelleme vagyok – mondta az árny – már vártalak, tudtam, hogy előbb-utóbb jönni fogsz. Mit tudsz nekem felajánlani a kristályért cserébe?
A lány végignézett magán.
- A hajamat a Tündérnek adtam, egyetlen kincsemet, a nyakláncot a Főnixnek, semmim nem maradt, amit felajánlhatnék neked.
- Dehogynem! – kacagott fel a hegy szelleme. - A Gyöngy népének életéért cserébe, add a saját életed!
Adelina döbbenten állt. A szellem az életét követeli? Nem, ez lehetetlen! Senki nem várhatja el tőle, hogy az életét feláldozza! Most azonnal felmászik, megkéri Tamint, hogy máris vigye vissza a tengerhez, és hazaúszik. Vissza Apához, aki már nagyon aggódhat miatta. Elfelejti ezt az egész rémálmot és élnek tovább úgy, mint eddig…

Már mozdult, hogy visszakapaszkodjon, amikor felnézett és megpillantotta a kráter fölé hajló fehér lovat, aki aggódva kereste őt tekintetével.  Abban a pillanatban tudta, hogy nincs tovább. Soha nem felejtheti el mindazt, ami itt történt vele! Nem élhet úgy tovább, mint eddig. Álmaiban újra és újra kísértenék a Hétszírmú virág gyöngyének kiszáradt erdei, kővé változott lakói. Ugyan milyen élet lenne az, amelyben soha nem tudná megbocsátani magának, hogy pusztulni hagyta édesanyja világát?!

Felnézett az égre. Hallotta a madarak csicsergését, a vizek csobogását, látta feje fölött röpködni a csodálatos Majé–madarakat.
- Rendben van – mondta a szellemnek - legyen tiéd az életem!
Tenyerébe szorította a vörösen szikrázó kristályt és levetette magát a mélybe. Zuhanás közben a kristály kiesett a kezéből és belezuhant a lángtengerbe.
Abban a pillanatban, ahogy a kristály a tűzbe csapódott, a föld megremegett és hatalmas, vörös lángnyelv csapott ki a hegy gyomrából. Ám addigra a  Majé-madarak már a lány után vetették magukat, villámgyors röppenéssel kimenekítették a hegy mélyéből és óvatosan a palota kertjének puha pázsitjára fektették. Amikor Adelina magához tért első pillantása a Varázshegy csúcsára esett. A hegy fölött zöld, kék és vörös szikrák táncoltak, a palota kertje tele volt emberekkel s egyikük, egy fehér ruhás, kedves arcú, bölcs tekintetű férfi aggodalmas arccal hajolt föléje. Ő volt Tamin.

Még aznap este vidám ünnepséget tartott a Hétszirmú virág gyöngyének népe. A palota kertjében énekeltek, mulatoztak, táncoltak, miközben a falakat beborító hétszirmú, piros virágok vidáman csilingeltek az esti szélben. Az emberek sorban járultak Adelina elé, hogy megköszönjék mindazt, amit értük tett. Hálából királynőjükké szerették volna választani, de Adelina nemet mondott a megtisztelő felkérésre.

- Nem maradhatok. Az én világom odafent van, ott szeretném leélni az életemet. Ott vár rám az édesapám, akit mindenkinél jobban szeretek a világon. Azt javaslom, válasszátok meg királyotokká Tamint, aki már számtalanszor bizonyította bölcsességét, hűségét és bátorságát. Az emberek kezüket magasba emelve, egyszerre kiáltották:

- Éljen új királyunk, Tamin!
Másnap újra összegyűltek, hogy elbúcsúzzanak Adelinától és elkísérjék a tengerig. Tamin király búcsúzóul kicsi fehér kagylót nyújtott át a lánynak.
- Fogadd el tőlünk ezt a kagylót, hogy mindig emlékezz ránk! Igazgyöngy van benne s bármennyit veszel ki, soha nem fogy el belőle. Tarts meg bennünket jó emlékezetedben és kívánjuk, hogy élj boldogan! – mondta és megölelte Adelinát.
- Köszönöm nektek. Ígérem, soha nem felejtelek el benneteket! Éljetek boldogan!- kiáltotta a lány, majd megérintette a gömb falát és örökre eltűnt az integető emberek szeme elől.

Azóta hosszú évek teltek el. Adelina feleségül ment a kis tengerparti falu fiatal kovácsához. Férjével együtt gyönyörű ékszereket készítenek. Gyönggyökkel díszített karkötőket, násfákat, nyakékeket, melyeknek csodájára jár az egész világ. 
Adelina még ma is szeret mezítláb sétálni a tengerpart homokjában, kagylókat, különleges alakú köveket keresgélve. Körülötte vidáman szaladgálnak, játszanak a gyermekei.
Előfordul, hogy a tenger hullámai hétszirmú piros virágfürtöt sodornak a partra, ilyenkor tudja, hogy a Gyöngyben élő barátai rá gondoltak.
Esténként néha kisétál a tengerhez, felül a parton álló lapos sziklára, melyet dagály idején körülölelnek a hullámok. Nézi a tengerben visszatükröződő holdat, a fodrozódó hullámokat, gyönyörködik a szikrázó csillagokban és megfürdeti arcát a szélben, mely felé sodorja a hétszirmú virágok csilingelését.