A hiányzó életek

Hedy, 2015, május 15 - 23:36
A férfi képes volt teljesen kikelni magából, amikor valaki a háború előtti foglalkozásával azonosította. Ilyenkor a szeme hirtelen elsötétült, arca sötétvörös színt vett fel és szája jobb sarka lefelé görbült a félig-meddig elfojtott méregtől.
- Annak a világnak vége! - hogy ezt éppen az orra alatt morogta el vagy annak az arcába kiabálta, aki felé a dühe irányult, függött a napszaktól, az aznapi ételük minőségétől, és magától a személytől. Utóbbi általában a lány volt, az elmúlt pár hónapban a férfi egyetlen társasága, aki rendszeresen elszenvedte dühös kitöréseit.
Hetek óta alig láttak napfényt, a téli hónapok abban az évben komorabbak voltak, mint valaha, és egy ideig úgy tűnt, nem lesz tavasz többé. A lány minden nappal egyre tovább aludt, álmai már belenyúltak a délutánba. Mire sápadtan, elgémberedett tagokkal előkerült, a férfi aznapi munkájának egy jó részét elvégezte, éppen némán dolgozott műhelyében, az erdőt járta vagy megetette a tanyán tartott állataikat. Szürke vadászkopója annyira idős volt, hogy mikor gazdája megállt egy percre és megfigyelte az esőfelhőktől zsúfolt ég alatt terpeszkedő tájat, az állat a lábához kushadt alvásra hajló nyakkal, hogy aztán az egyik kopott csizmába bújtatott láb bökésére riadjon. 
A lány sokszor kapta rajta a férfit, ahogyan a messzeségbe kémlelt. Nem kérdezte, mit keres – tudta, ugyan azt, ami után ő is kutatott a szabadban töltött órák alatt. Mozgást, esetleg egy zöldellő ágat, ami ki-kikukkant az erdő barnásszürke sűrűjéből, megadva magát a fák tetejét ostromló széllökéseknek.
Szinte el is felejtették, hogy nem csak a könyvborítók, kopott ruháik és a tűz hordhat színt. Aztán egy nap, mikor vad után kutattak egy friss csapást követve, a lány lemaradt és pár pillanat múlva furcsa, rövid hangot hallatott – a férfi nem jött rá egyből, hogy kis híján nevetés volt az, amit kiadott magából. Az efféle reakciók mintha kikoptak volna már belőlük – de aztán a lány újra nevetett és hívta őt. A csapástól pár méterre állt egy csipkebokor mögött és a lecsüngő ágakat bámulta.
- Nézd! - ajkán nem ült mosoly, előbbi nevetése inkább szólt döbbenetből, mint vidámságból. - Rügyek!
A férfi még nem lépett közelebb.
- Talán csak a tavalyit látod. Az elszáradt termést. 
- Nem... ez él. Nézd meg magad.
Igaza volt - apró, de szívósnak látszó rügyek serkentek a csontszáraz, cikkcakkos szélű előző évi levelek alatt.
- Hát csak elkezdik végül. - mormolta a férfi, száraz leveleket morzsolva az ujjai között, felszabadítva egy kis helyet a rügyek körül. - Életerősnek tűnik.
- Virágot is hoz majd?
- Meglehet. 
Mikor tovább indultak, legszívesebben visszaszívta volna, amit utoljára mondott. Minek keltesz benne reményt? - korholta magát. Felvidítja egy időre, de ha ez a növény is elpusztul talán az ágyból sem kel ki többet. Olyan kopár minden, mintha csak nemrég vonult volna el a hó, pedig már rajtunk a május. Ahogy ez végigfutott a fején, az erdő is egyből sötétebbnek tetszett.
Egyetlen vaddal sem találkoztak, de a lány egészen felélénkült és megpróbált beszélgetni vele, mint a múlt hónapban egyszer. Ismét kudarcot vallott, de valószínűleg tudta hogy így lesz, mégis erőlködött – a férfinek fogalma sem volt, minek pazarolja rá az erejét. Meg-megakadt a szavak között, hiszen a mindennapokban csak kényszerűségből beszéltek – a férfi egyáltalán nem mutatott hajlandóságot a csevegésre. De látszólag szüksége volt rá, hogy hallja a saját hangját. 
Sötétedésre értek vissza. A teához való víz felkerült melegedni, a kályhában pislákoló tűz vastag fahasábokat kapott vacsorára és hamar megvilágította a tágas nappali kopott fenyőbútorait.
- Ha beszélek, az emlékeket hoz vissza. - a lány az ablaknál ült, saját arcának tükröződését és mögötte a fenyves halványan kirajzolódó körvonalát figyelve. - Amíg nem vész el mind, el sem képzelhetjük, hogy tud hiányozni.
- Ugyan mi? - a férfi a kályha mellé állított fotelbe huppant.
- Az emberi hang. - a lány tovább figyelte az ablaküvegen összemosódó formákat. - Még azok is, amiket szidtunk korábban. Zene a távolból... hangos beszéd, autózajok az utcáról. - láthatóan megborzongott, de nem hagyta abba, hogy megpróbálja megfogalmazni a gondolatot. - Mintha mind elveszett volna. Mi meg nem találjuk már őket. - tükörképén csillanás futott le a szemétől az álláig.
- Ha csak ostobaságok jutnak az eszedbe, inkább ne erőlködj a beszéddel. - könyvet vett a kezébe és hallgatásba burkolózott – hiába remélte, hogy a lány is így tesz majd. Ahogyan a kályhában felsercegett egy fenyőág, beszélni kezdett és a férfi bármennyire is igyekezett koncentrálni, a kimondott szavak minduntalan a papírra nyomott betűk közé kúsztak és szétzilálták őket, hogy még véletlenül se értse meg, amit olvas.
- Emlékszem, jártam már hasonló tájakon, láttam szürkeséget, mint ami odakint is vár. Éreztem a levegőnek ezt a néma, üres illatát. De aztán... aztán mindig felébredtem. - megtörölte az arcát, mintha csak a fáradtság árnyékát próbálná lesöpörni. - Felébredtem és megkönnyebbültem, mert csak álom volt. De ami most van, abból nem tudok felébredni és még egy rémálomban is inkább meglelem a helyemet mint a valóságban. - halkan mondta mindezt, továbbra is az erdőre függesztve tekintetét. Pillanatok elteltéig csend volt, válasz után könyörgő némaság, a férfi pedig türelmetlenül sóhajtott fel – a lányból áradó bánat őt is zavarttá tette.
- Most kellene felébredned. - mondta végül, türelmetlenül lapozva a megsárgult oldalak közt. A szeme sarkából látta, hogy a lány felé fordítja arcát, de nem viszonozta.
- Azt mondtad, minden csak álom. Játék az egész, mégsem hallottalak nevetni soha. - hangja tompa volt, mégis élénkebben csengett mint máskor. A férfi enyhén összerándult a szavak hallatán és érezte, ahogyan az arcába tolul a vér. Ahogy felpillantott, meglátta a lány kezében szorongatott vékony, foszladozó borítójú kötetet.
- Tedd azt le. - igyekezett nem felemelni a hangját, amíg szükségtelen volt. A lány dacosan húzta ki magát.
- Miért?
- Mert ostobaságokkal van tele. Nem szabad olyanokat olvasnod, csak elbolondít amellől, ami most történik. 
- Semmi sem történik... - megremegett a hangja. - Minden nap azt figyeljük ahogyan elpusztul körülöttünk az élet. Most van a legnagyobb szükségem rá, hogy ilyeneket olvassak. - a felszáradt, keskeny könnypatakon újabb csepp szaladt az álláig. - A legjobb az lenne, ha felolvasnád, vagy...
- Elég legyen. - kikapta a kezéből a könyvet. - Megmondtam, hogy ne emlegesd az írásaimat, nem igaz? - már szinte kiabált. Feltépte a kályha ajtaját és az izzó parázs tetejére dobta a kötetet, amit azonnal nyaldosni kezdtek a lángok.
A lány nem szólt. Csak az ajka remegett és lesütötte a szemét. A férfi kitrappolt a szobából, magára hagyva az elemésztődő verseskötettel. Sokáig csend volt, a lány mozdulatlanul ült tovább és mikor az utolsó lap is elhamvadt, beleolvadva az alaktalan izzásba, elsuttogta a sötétben az egyetlen versrészletet, amire tisztán emlékezett még:

"Lásd, csúf a világ"
mondták szüntelen
"Nem jön vigasz, így marad
Minden gyötrelem"

S én elhittem, mint a bolond
Ki szebbnek látja az éjet
De felkelni várja a napot
Akárcsak a többiek.

Másnap délelőtt egy furgon érkezett a völgybe, a férfi már messziről hallotta a motor morajlását, ami olyan ritka volt arrafelé, mint egy fóka ugatásának visszhangja. Idős, szürke arcú ember vezette és meglepő módon egyből lelassított, majd megállt, amint meglátta a férfit az út mentén integetni. Pár perc beszélgetés után úgy tűnt, nem tart attól, hogy megtámadja és kirabolja az "útonálló".
- Sót viszek és egy kevés gabonát. - köhögte a férfi arcába. - Mit csinál itt, egyedül van?
- Ketten vagyunk.
- Ha gondolja jöjjenek velem, nagyjából nyolcvan mérföldre van innen egy falu. Jó emberek, van étel is, maguknak is. Mit szól? Elkél ott még egy erős kar, ha nem több.
- Meggondoljuk. Meddig vár?
- Talán egy fél órát. Beszéljék meg, ha nem jön vissza addig, akkor itt kell hagynom!
A konyhában talált a lányra, éppen frissen szedett kakukkfüvet dobott a tűzhelyen fortyogó vízbe. 
- Jönnöd kell. - mondta neki habozás nélkül. - Itt egy furgon, ha hamar összecsomagolsz elvisz a legközelebbi faluba, úgyhogy jobb ha sietsz. - választ sem várva neki kezdett összeszedni a másik nappaliban hagyott holmijait.
A lány dermedten figyelte a ténykedését.
- Mit csinálsz? Nem mondtam, hogy megyek.
- Menned kell. 
Szinte megbénította a hangjában bújkáló közöny. Régen tapasztalt, hideg fájdalom töltötte meg a mellkasát, jéggé dermesztve a csontjait. Amikor a kezében tartott csésze a padlóra hullt, a férfi végre megtorpant.
- Mitől félsz?
- Én? Talán te rettegsz attól, hogy a nyakadon maradok. - megremegett a hangja. 
A férfi egy darabig csak bámult rá, aztán megrázta a fejét.
- Mit beszélsz? Csak azt akarom, hogy neked jobb legyen. Itt elsorvadsz, egy nap talán fel sem kelsz az ágyból többet.
- Ennyire a terhedre vagyok? - könnyek indultak meg az arcán. A férfi arca megrándult. - Tudom, hogy utálsz sírni látni, de ezt most te okoztad. - megbicsaklott a hangja, ismét gyereknek érezte magát, akitől elvesznek valami számára kedveset.
Eltelt egy perc, végre a férfi ajkára tolultak a szóba öltött gondolatok.
- Nem tudok vigyázni rád, vagy otthont teremteni itt neked. Nem érted? Nem akarok felelős lenni érted. Senkiért.
- Tehát ennyi idő után sem számítok? Nem adhatok neked semmit, ami miatt akard, hogy veled maradjak? - érezte, hogy zokogni fog, túl régen gyűlt már benne a keserűség. - Azt hiszed úgy minden jobb lesz, ha csak magaddal kell törődnöd? Mi értelme van annak? Én elvesztettem mindenkit... de azt kívánom bár itt lennének még, hogy retteghessek értük! Hogy aggódva várhassam őket haza vadászat után, mikor már besötétedett. - fájdalma patakokban hullott alá. - Bárcsak félthetném még, óvva őrizhetném mindannyiukat. Ehelyett... semmit nem érzek. De igen... mégis. Olyan ürességet, ami fáj, mint egy letépett végtag helye... - levegő után kapkodott. Még égette a szégyen az arcát - mintha meztelenre vetkőzött volna, úgy mutatta meg minden gyötrelmét.
A férfi sokáig nézte. Ha érzett is valamit, nem hagyta kiülni az arcára. De aztán letette a kezében tartott holmikat és a lány remegve lélegzett fel.
- Miért maradnál velem? - kérdezte őt halkan. 
A lány megtörölte vöröslő arcát.
- Mert reményt adtál. - felelte rekedten, némi habozás után. - Mint... amikor visszatekintünk és látjuk, volt szépség is abban, ami elmúlt. Ezért van erőnk tovább menni - mert talán egyszer megint olyan lesz, mint régen.
- Mondtam már neked, hogy ne áltasd magad. A remény nem jó semmire.
- Csak az jó valamire. - suttogta. - Te mégis miért kelsz fel minden reggel? Mit keresel az erdőben, vagy a völgyben? Ha nem lenne reményünk, csak kifeküdnénk egy kőre és feladnánk.
- Talán pont egy megfelelő követ keresek. Erre nem gondoltál?
Furcsán hatott a férfi megjegyzése. Nagyon régen volt már, mikor utoljára próbált mosolyt csalni valaki arcára. A lány meglepett, nevetésre emlékeztető hangot hallatott, ami újabb könnyeket csalt elő, de ezekhez már halvány, fáradt mosoly is társult. Nagyot sóhajtott és pár másodpercig a padlót bámulta, mielőtt megszólalt.
- Sajnálom, hogy elégetted a könyved. Érdemes lett volna elolvasnod.
- Ugyan miért? - vágott a férfi meglepett arcot.
- Hogy emlékezz, hogyan láttad a világot régen. Amikor te tudtad legjobban, mennyit ér egy ember élete.
Nem szóltak többet. Pár percig még együtt voltak, körülvéve a csenddel, majd elhagyták a helységet. Telt az idő, a furgon órák óta tovább állt, a lány pedig a szobájában aludt és a régmúltról álmodott.
A férfi akkor már újra az erdőt járta. Megtalálta amit keresett: újabb, erőtől duzzadó rügyek serkentek a csipkebokron.
   Lesz még tavasz.

Az írás hossza kb. 9 ezer karakter

remény

Érdekes és összetett történet. Nagyszerűek a pár szűkszavú, mégis sokatmondó párbeszédei, hihetetlenül találó a versbetét - nemcsak a műben igaz, az egész társadalomra vonatkoztatható. A múltban sejlő háború és a jelen üressége a címet kétértelművé teszi: hiányoznak a meghalt személyek, de az életben maradottakból is hiányzik a tulajdonképpeni élet. Céltalanul tengődnek a szereplők, de talán az utolsó párbeszéd megtörte a jeget, és elkezdődik valami. Amint meglesz a cél, biztosan eljön az új tavasz is. Gratulálok!