Hídverés

 

(„Igaz történések alapján…”)

Az osztályunk mindig is nagyszájú, rakoncátlan szinte nevelhetetlen diákokból állt. Nem volt határ. Megtréfáltunk, felingereltünk mindenkit. Az igazgatónő is számtalanszor bejött hozzánk, hogy „fegyelmezzen”. Mondanom sem kell a tyúkanyó mozdulataival, csak azt érte el, hogy az osztály egységesen felvihogott. Egy idő után már ő sem bírta, feladta a küzdelmet. Még azt is hallottuk, a tanárok már a napokat számolják, mikor ballagunk el. Nos, erre még várhatnak egy jó pár évet. A Gina meg is jegyezte

- Még, hogy mi, mikor megyünk el? Szerintem a saját idejüket kellene számolniuk.
- Ja.- válaszolt Gina legjobb barátnője Kati- Ha okosak lennének, nem minket zargatnának. Mit akarnak, nem jó nekik az osztály kettes átlaga?
- Végül is mi elsők vagyunk.- vonta le a következtetést Tomi az osztály móka mestere.
- Hátulról?
- Ízlések és pofonok, Gina.

Mindenki felnevetett a lányok szégyenlősen takarták az arcukat, habár egyikük sem az a szende virágszál. Sokszor a fiúkon is túltesznek. Gina nem vághatott vissza, mert bejött az osztályfőnök, az egyetlen ember, akit valamennyire tiszteltünk. Kovács tanár úr szigorú volt ott, ahol szigorúnak kellett lennie, de sokszor az osztállyal tartott a mókázásban és olyan frappánsan vágott vissza az éles megjegyzésekre, hogy mindenkit lenullázott.

Csönd volt, megtörtént a nyilvántartás is. Aznap is sok csoda beteg volt, legalább is Kovács tanár úr így nevezte azokat, akik egy nap múlva csodával határos módon fölgyógyultak a súlyos betegségből. Mikor leült mindenki, végig nézett rajtunk, komolynak tűnt, így figyeltünk rá. Az osztályban csak ilyenkor volt néma csend. Nagy levegőt vett majd elkezdte.

- Sokak számára nem meglepő hírt fogok közölni veletek. Az osztály lett a legrosszabb a tanulmányi versenyben. Mondhatni hátulról az elsők.

Tomi csak megköszörülte a torkát, mire mindenki dőlt a nevetéstől. Kovács tanár úr is nevetett, habár ő nem tudta az előzményeket.  Egy idő után csendre intett minket.

- Jól van, meg volt a napi vicc, de engedjétek meg, hogy folytassam. Szóval, mi lettünk a legrosszabb osztály, de még is hozzánk fog jönni egy új tanuló.
A hír, mint egy pusztító vihar, úgy söpört át rajtunk. Egy új diák! A hír hatása csak egy pillanatig tartott, mindenki utálkozva beszélni kezdett a jövevényről. Senki nem akarta, hogy befurakodjon közénk. Mikor meghallottuk, hogy ráadásul kiváló tanuló, egymás szavába vágva tiltakoztunk. Sokan szerették volna megkérni a tanár urat, hogy ne engedje, de ő hajthatatlan volt. Mire az óra véget ért, az osztály elhatározta, nem engedik meg, hogy bárki beférkőzhessen

Két hét múlva meg is érkezett, egy tipikusnak nem mondható könyvmoly. Minden normális volt rajta, meg sem gondoltuk volna, hogy jó tanuló. Mikor bejött köszönt mindenkinek és megkérdezte, hová ülhet. Senki nem válaszolt neki, így kiválasztott egy padot s leült. Azon az osztályfőnöki órán csak őt kérdezte a tanár. Mesélt nekünk az előző iskolájáról, az érdemeiről, ami persze senkit sem érdekelt.

Óra után magára akartuk hagyni, de ő állt fel és ki ment az osztályból. Természetesen ő lett a téma.
- Minek kellett ennek idejönni?
- Nem tudom, de nem fog itt maradni, az holt biztos.
- Majd mi, fiúk kezelésbe vesszük a kis Szkennert, a következő óra tesi.
- Mit?
- Szkenner, csak elolvassa s már tudja is.
- Szkenner- sipította Gina- ez király név, így fogjuk hívni.

Sok mindent beszéltünk még az új fiúról, kifiguráztuk teljesen. Utánoztuk a járását, a beszédét. Úgy belemerültünk, hogy szinte nem is halottuk a jelző csengést. Mikor rájöttünk, hogy késésben vagyunk, lerohantunk az öltözőbe és átöltöztünk. Ő persze már készen volt. S mikor bejött a tanár, vele példálózott. Mondanom sem kell, még dühösebbek lettünk.

A tesit bemelegítő futással kezdtük. Tomi azzal szórakozott, hogy véletlenül letaposta Szkenner cipője sarkát. Így ki kellett állnia, megigazítani. A vaksi tesi tanár persze, azt hitte csak így akarja megúszni a futást, így megállított minket és vígan nevettünk, miközben ő rótta a köröket. Nem szólt egy szót sem, némát tűrte a megpróbáltatásokat, végül aztán megállította őt is. A futás után mindig foci következett. Két ember választott csapatot. Tomi volt az egyik én a másik. Szkenner sajnos nekem maradt. A küzdelem megkezdődött.

Tomi lepasszolta a labdát Ricsinek, aki szédületesen tudott cselezni és bárkit megetetett. Ezért Ricsit rendszerint két ember fogta. Én a kapuból figyeltem az eseményeket. Lali és Gianni mellett is elvitte a labdát. Mikor már csak néhány méterre volt. Szkenner ugrott elé és meglepetésünkre, könnyedén elvette tőle. Hihetetlen cselezéssel átvitte az egész pályán a labdát és megszerezte az első gólunkat. Mindenki döbbenten nézte Szkennert. Tomi dühös volt. Ezúttal ő közeledett, Szkenner megpróbálta elvenni tőle, de a Nagy Móka Mester durván félrelökte. Szerencsésen kivédtem a lövését. Ezúttal Bécinek adtam a labdát, aki Davenek passzolta tovább, Lali sikeresen elvette tőle. Ám máris ott volt Szkenner. Megszerezte a labdát s egyenesen a kapu felé száguldott, mikor Tomi hirtelen elgáncsolta. Jót röhögtünk az esésén. Tomi nem kapott büntetést, mert „mindenki látta”, hogy csak a labdához ért hozzá. Szkennernek ki kellett ülnie, mert fájta térde. Sajnáltam, mert jó játékos volt és így biztos elveszítjük a mérkőzést, de legalább nem rontja velünk a levegőt.

Kicsengetéskor tizenegy kettőre vezettek ellenünk, Tomi hangosan éltette magát, hiszen aznap hatot rúgott nekem. Szkenner gyorsan felöltözött és fölsántikált a termünkbe, ahol persze a lányok nevetésben törtek ki, a bicegésén.

Mikor mi is fölértünk, a lányok már hevesen szapulták a szerencsétlent.

- Fogadjunk, a saját lábadban estél el?
- Hagyd már Gina egyszerűen a labda erősebb volt.
- A labda? Még egy fűszálban is megbotlana. Tomi, hogy esett el?
- Mit mondjak? Túl erős a lábam.

Szkenner újból fölállt s kiment a teremből. Egy kissé rosszul éreztem magam, úgy éreztem, meg kell védenem.

- De meg kell hagyni jól játszik!

Mindenki hitetlenkedve meredt rám. Nem tudták mi bajom lett, Kati még a homlokomat is megfogta s csak azután szólalt meg, mintha egy együgyű emberhez beszélne.
- Jól van, egy kicsit beteg vagy, most nem kellene beszélned, csak gyógyulj meg!
- Te komolyan az ő pártján vagy?- fortyant föl Tomi
- De hogy, csak azt mondtam jól játszik, attól még Szkenner marad.
- Remélem is.

Így telt el jó néhány nap. Szkenner senkihez sem szólt, de jobban is tette, mert úgy is csak sértést kapott volna. Tomi többször is gonosz tréfát eszelt ki számára, beragasztózta a székét, krétaport tett a szendvicsébe. Szkenner azonban csak némán tűrt mindent. A lányok még gonoszabbak voltak. Olyan nyíltan beszéltek a háta mögött, hogy azt nem lehetett, nem észrevenni. El kellett viselnie, ahogy kitárgyalják az öltözködését, sőt a beállítódását, mindent. Szinte porig alázták oly annyira, hogy végül nem bírta tovább és elsírta magát. Igaz csak néhány könnycsepp volt, de ez egy újabb támadási felület volt, amit a varjak azonnal megtaláltak és azonnal csipkedni kezdtek. Csak ültem a hátsó sorban, végig néztem és hallgattam mindent. Belegondoltam, milyen lenne, ha ezt velem tennék. Tudtam, nem bírnék nyugodtan ülni, fölállnék és keményen visszavágnék. Egyre jobban megutáltam az osztályom.

Az egyik nap, olyat tettem, amit nem vártak volna tőlem. Szkenner után mentem, mikor kiment az osztályból. A folyosón, egy padon találtam rá. Csak ült és nézte az embereket. Leültem mellé.

- Szóval ide jössz mindig?
- Itt nyugisabb.
- Megértem.
- Miért jöttél ki, a többiek…
- Nem érdekelnek a többiek. Eleve elutasítottatok. Gondoltam, beszélgetünk az öltözőben, ám inkább fönnmaradtatok és rólam beszéltetek, kigúnyoltatok.
- Te sosem vágsz vissza?
- Mi értelme volna?
- Akkor talán tisztelnének.
- Az csak olaj volna a tűzre, meg amúgy sem szeretem a veszekedést.
- Mindenesetre sajnálom. De mi lenne, ha újra kezdenénk? Szia Dani vagyok.- felé nyújtottam a kezem.
- Zoli, az igazi nevem, de a Szkenner elég találó.- kezet fogtunk.

Aznap nem én voltam az osztály kedvence, de nem törődtem velük. Rájöttem Zoli valójában nagyon is jó fej. Könnyesre nevettem magam rajta. Ráadásul arra is rájöttem, hogy szinte szomszédok vagyunk, csak néhány háznyira lakik tőlünk.

A következő napon, már reggel rosszat sejtettem. Tomi zabos kedvében volt és az eddigieknél is durvábban viselkedett, Zoli a szokásos helyén ült. Ám Tomit most ez is zavarta, odament s ingerelni kezdte. Nem hagyhattam szó nélkül. Közéjük álltam, mire kitört köztünk a verekedés.  Kovács tanár úr vetett véget a perpatvarnak, mindenkit kizavart, csak mi hárman maradtunk az osztályban. Tudtuk, hogy bajban vagyunk, hiszen csak egyetlen dolgot utált mindennél jobban, ha a diákjai összeverekednek. Szigorú arccal nézett ránk.

- Ki kezdte?

Néma csönd.
- Dani?
- Tomi?
- Zoli?

Mind a ketten Zolira néztünk, ő csak lesütötte a szemét. Reménykedtem, hogy nem szólal meg, mert akkor végleg elvágja magát Tomi előtt. Zoli azonban megszólalt.

- Ha a hibást akarjuk megtalálni, akkor az csak én lehetek, de nem értem miért keressük, mikor ez csak egy játék volt.

Nem csak Tomi, de még a tanár úr is megdöbbent. Egy pillanatra elgondolkodott, majd elmosolyodott.
- Jól van, de legközelebb fékezzétek magatokat, mert más nem ilyen megértő.

Behívta a többieket és elkezdte az órát. Az óra elég unalmas volt, még Zoli is el-elbóbiskolt, de végül csak túléltük. A lényeg azonban csak ezután következett.  Ahogy kitette a lábát, Tomi odajött hozzánk. Látszott rajta feszéjezve érzi magát, de végül csak kinyögte, amit mondani akart.
- Kösz, hogy nem mondtál semmit. Csak ez a verekedés hiányzott volna ahhoz, hogy kirúgjanak. Csak ennyit akartam.

Döbbenten néztünk utána, de nem firtattuk a dolgot. Én azonban tudtam nem lesz semmi gond ezután, hiszen Tomi nem fogja ezt elfelejteni. Igazam is lett, mert az év gyorsan haladt, s bár még mindig csak én szóltam Zolihoz, a gúnyolódás abba maradt. Kezdte jól érezni magát és egyre több arcát mutatta meg az osztálynak. Sokat nevettem a viccein és olykor mások arcán is láttam a bujkáló mosolyt, de csak nem akart megtörni a jég.

A változás év végére jött meg, Tomi bukásra állt. Látszott rajta, nem akar megválni tőlünk, de egyszerűen nem értette az anyagot. Szünetekben is a könyv fölött ült, de hiába, hiszen már az alapokat sem tudta. Mi sem tudtunk neki segíteni, hiszen az is csoda volt, hogy nem vagyunk ott, ahol ő. Az egyik szünetben Zoli odament Tomihoz. Nem tudom mit mondott neki, de a Nagy Móka Mester végül hálásan nézett a haveromra.

Csak később a nyári szünetben tudtam meg, mikor hárman együtt róttuk az utcákat, hogy a kis „Szkennerünk” titokban órákat adott Tominak és ennek hála bravúrosan szerepelt a vizsgán. Később rendszeres látogatói lettünk a kis óráinak s be kell vallanom, mára már mindhárman kimagasló eredményeket érünk el. Senki sem érti mi történt velünk, de mi már rég rájöttünk, életre szóló barátra leltünk.