Hógömb

Raszta, 2015, május 15 - 12:00

Ezernyi piciny angyalszárny hullik alá az éterből. Csöppnyiek, könnyűek és hidegek. Olyanok, mint számtalan apró tündér, kik táncot járnak a levegőben. A suttogó dallamot a szél zenéli a hófehér apróságoknak. Az ütemnek megfelelő légies, kecses mozdulatokat lejtenek. Lágy lépéseikkel lassan érik el a talajon nyugvó társaikat. Hosszú útjuk végén trükköset pukedlizve eltűnnek. Ebben a pillanatban eggyé válnak elődeikkel, kik már eljárták táncukat, s immár csak hó temetőjükből tekinthetik meg az elkövetkezendő generációt.

Olyan ez, mint egy soha véget nem érő balettelőadás. A hó tündér táncosok soha nem fogynak el, szakadatlan érkeznek valahonnan a fenti szürkeségből, a szél soha nem hagyja abba komor, suttogó melódiáját, így a műsor soha nem érhet véget.

A hóesés a természet sajátos balett bemutatója. Azonban a rövid életű táncosok nem mind érik el az eggyé válás pillanatát. Így történt ez egyikükkel, aki egy kinyújtott kéz tenyerére táncolt rá, s ott azonnal szertefoszlott.

Már megint – gondolta a lány, majd ökölbe szorított kezét maga mellé engedte. Nem olyan régen még akárhány hó balerina pukedlizett rá kezére, mind túlélte. Csak néhány pillanatra pihent meg, mintha egy szóló darabot akarna bemutatkozóul adni a lánynak, aztán tovább is siklott a szél különös szimfóniájára. Az utóbbi időben viszont, amint eléri egy hópihe testének bármely fedetlen részét, azonnal szertefoszlik és csak valami nedves anyag marad a helyén. Emiatt még inkább kívülállónak érzi magát.

Nagyon keveset tudott ez a lány, nem értette világának működését. Elméjében tiszta volt a kép, miszerint mindennek így kell lennie, és nincs joga ebben kételkednie. Ennek ellenére valami bensőjében azt súgta – amiről szintén fogalma sem volt, mi is az pontosan –, hogy nem teljes eme kietlen vidék.

Világában nem létezik az idő nevezetű démon, hiszen minden változatlan. Semmi sem történik, amivel észlelhetővé válna az idő múlása. Hiába esik a hó szakadatlan, a talajon soha nem volt se több, se kevesebb, mint most. Soha nem tapasztalt éhséget, szomjúságot, vagy fáradságot. Egyáltalán nem érzi semminek sem a szükségességét.

Az időhöz hasonlatosan a tényleges tér sem valósul meg itt, csak a látóhatárig vehető ki, mögötte minden alakot elnyel a végtelen, alaktalan szürkeség. Azon túl pedig, még sohasem járt a lány. Sőt, valójában még egyszer sem mozdult el helyéről. Egy kis tisztáson van, ahol egy befagyott patak fölött átívelő régies kőhídon áll. Csípőig erő korlátját és kő talpazatát néhány centis hó borítja. Ezt a maroknyi helyet ismeri csak. A szürkeség takarásáig, mely sejtelmesen öleli körbe a tisztást, mindenhol fekete, lombtalan, élettelennek tűnő fák vannak. Égbe nyúló sötét, havas ágai agresszív karmokként marnak a sűrű ködbe, el-elveszve benne.

Amióta öntudatra ébredt itt van, csak áll a kis kőhídon és a hóesést figyeli. Fogalma sincs róla, hogy mi végre van a világon, hogy hogyan került ide, vagy, hogy miért ilyen sivár eme hely békéje. Nem változott sem ő, sem pedig környezete. Mintha a patakkal párhuzamosan az idő is megfagyott volna. A tükörszerű jégfelszínre lepillantva láthatta magát, de nem emlékszik arra, hogy tükörképe bármikor is más lett volna. Nem, egészen biztos, hogy nem. Mindig ugyanaz az ezüstös szőke haj, skarlát ajkak és türkizkék szempár tekintett vissza rá.

Vajon mi lehet a szürkeségen túl? – gondolkozott számtalanadik alkalommal. Meg akarta nézni, de valami idekötötte, ami nem hagyta elindulni. Talán az, hogy ideája szerint erre téved egyszer egy hozzá hasonló lény, s nem lesz többé ennyire egyedül a sivár, tökéletesen nyugodt világban. Talán jön valaki, aki felforgatja ezt a helyet, s nem lesz ennyire egyhangúan és kínzóan békés.

Titkon erre vágyott, de soha nem tett érte egy lépést sem, csak várt. Mindennek dacára abban sem volt biztos, hogy léteznek olyanok, mint ő. Esetlegesen lehet, hogy ő az egyetlen, s örök magányra van kárhoztatva. Ahogy telt az idő – már ha telt egyáltalán – egyre inkább úgy vélte, hogy egyedül van, teljesen egyedül. Ugyanakkor ő nem tudta, hogy mi is ez a bensőjét mardosó, kaparó rossz érzés, mely percről percre rosszabb lesz.

Talán az lesz a sorsom, mint a kezemre hulló táncosoknak. Egyszer csak szertefoszlok, s nyomtalanul eltűnök. Azt sem fogják tudni, hogy valaha léteztem. A komor gyászruhába vedlett fák süvítenek nekem egy szomorú dallamot, majd elfelednek. Emlékemet elfedi a fehérség, s ismeretlen maradok a világ többi részének számára. De akkor miért ébredtem fájó öntudatra? Vagy nincs is különösebb oka, csak egyszerűen megtörtént?

– Keresd meg! – szakította félbe gondolatait egy halk, lágy suttogás. Furcsa, nyugtalanító érzés kúszott végig testén, mely teljesen idegen volt számára. Kimérten emelte fel a fejét, hogy a hang irányába nézzen. Mozdulatai gépiesek, mintha fogaskerekek működtetnék a lányt. Kémlelte a fölötte elterülő mély szürkeséget, de pilláira egyre több hópihe esett, elhomályosítva látását.

Nem értette, hogy a szél melódia miért szól hozzá. Eddig tudomást sem vett róla, mintha idáig csak egy kelléke lett volna színdarabjának, most pedig maga is szereplővé avanzsálódna. Mechanikus szívében egyszeriben ébredt fel valami. Élni akarás, tettvágy. Nem kíván tovább céltalanul ácsorogni és a soha véget nem érő hó balett előadást mustrálni.

Olyan szeretne lenni, mint egy hópihe. Bár rövid életűek, hiszen csak addig egzisztálnak, míg lecsörtetnek fentről, a nagy szürkeségből, hogy társuljanak a nagy fehérséghez, de a köztes időt önállóan, teljesen kitöltve használják ki. A lány is táncolni akar, öntörvényűen, még ha csak rövid időre is! El akar táncolni a többiekhez, a társaihoz. Miért legyen olyan, mint az a befagyott patak, mely gyönyörű, tükörsima, de felszínes és mozdulatlan? Csak elmúlik, felemészti az idő homokja, még ha itt nem is létezik olyan.

– Keresd meg! Keresd! – mormolta újra a halk dallam. Nagyon távoli volt a hang, de elég ahhoz, hogy ismét az ismeretlen érzés rázza meg a lányt. Nem törődve ezzel, gépies mozdulataival aprót bólintott. Sejtelme sincs arról, hogy mit is kell tennie, de az világos, hogy nem ácsoroghat egyhelyben, és várhat arra, hogy valami történjen.

Habozott. Tettre kész, mégis várakozik. Annyira akarja ezt, annyira szeretne végre változtatni sanyarú, magányos és egyhangú létezésén, mégis csak áll egyhelyben. Nem tudja, mit tegyen: menjen, vagy maradjon? Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk. Ennek eléréséért azonban meg kell tenni azt a bizonyos első lépést, ami, mint tudott, nem egyszerű. Sosem az. Döntést kell hoznunk. Dönteni pedig annyi, mint elfogadni elhatározásunk előnyeit és hátrányait is. Azonban a lány nem tudta, mi vár rá, ha megy, de akkor sem, ha marad.

Ha továbbra sem teszek semmit, csak itt toporgok egyhelyben nem valószínű, hogy történik bármi is. Folytatódna a balettelőadás, s néma szemlélője maradnék. Mi végre? Ha elindulok, talán akkor is ez lesz a végkifejlet. Ezt nem tudhatom. Azonban fenn áll a változás lehetősége is. Valaminek történnie kell!

A lány már egyre kevésbé tudta tagadni és elfojtani a benne kiteljesedő érzéseket, melyeket nem is tapasztalt eddig. Ő nem értette, mi ez, mit mi úgy hívunk, magány, hiány és üresség. Nem tudta, de érezte, és csak az volt világos, hogy ez így nem jó neki. Csupán a belső kín emésztette, mely ostromolta újonnan született lelkét, az a szorító érzés a mellkasban, a nyugtalanító görcs a gyomorban. Valaminek történnie kell!

– Indulj! Várok rád! – süvített ki egy édesen csengő hang a szélből. Ez lett az utolsó löket. Mindig történik valami, ami ráveszi az egyént, hogy változtasson. Valami, ami cselekvésre késztet, mint futót a rajtlövés. Legyen ez egy újabb boldog pillanat, egy újabb csalódás, egy falhoz vágott pohár, mely szilánkokra törve hull a padlóra, vagy csak egyszerűen egy bátorító mondat, mely megmelenget, ami azt érezteti, hogy mégsem vagy oly egyedül. A lány megkapta a versenyt indító rajtlövését.

Lassan és nehézkesen fordult el, majd tette egyik lábát a másik elé. Megtette az első lépést. A változás, a tényleges emberré válás irányába is. Talán egy jobb lehetőség felé is. Hisz mi bizonyítja leginkább az emberséget? Az érzések. S immár a lánynak is voltak érzései. Bár még gépiesen mozgott, mintha fogaskerekek működtetnék, s ezek lennének ízületei helyén. Kimért, robotszerű volt a mozgása. De elindult!

Folyamatosan pakolta mezítelen lábait előre, melyek apró talpnyomokat hagytak a szűz hó felszínén Fehér, lenge ruháját csapdosta a szél. Vontatottan sétált le a hídról, a hóesésben pilláira tapadt néhány hópihe, ami elhomályosította látását. Nem tudta, merre is tart pontosan, csak egyszerűen követte a patakot. Menet közben valami szokatlanra lett figyelmes a hóban. Egy elenyésző kitüremkedés a sima hóból. Mi lehet az?

Felvette a kis átlátszó gömböt, apró, vékony ujjait köré zárta. Visszasétált immár teljesen emberi mozdulatokkal a hídra, a kiindulási helyére. Óvatosan, mintha bármelyik pillanatban eltűnhetne kezei közül figyelgette. Alaposan körbeforgatta, mustrálta, vizsgálgatta. Lassan kitisztuló ködöt látott benne. Majd megpillantott egy alakot, fehér ruhában, amint felfelé tekint, mintha egyenesen a lányra nézne. Eddig rezzenéstelen és kifejezéstelen babaarca, hirtelen torzult el a meglepettségtől, hiszen saját magával nézett farkasszemet. Megrémült, nem akarta ezt. Visszakozni szeretett volna, lázadni döntése ellen. Teljes erejéből vágta földhöz az üveggömböt. Minden megfagyott.

Egy pillanatra csak, de minden megállt. Elcsendesült a szél, a hópihék megálltak a levegőben, mintha valami láthatatlan erő tartaná ott őket, a köd szakadatlan gomolygása a látóhatárnál is alábbhagyott. Vihar előtti csend módjára szűnt meg a pillanatnyi leállás. A világ békessége felborult. A szél, mely eddig melankolikusan dalolt, most mintha ki akarná vetni a lányt előadóterméből. Erős, viharos lökéseket küld felé, mely visításnak, ordításnak hallatszanak. A pihetáncosok bántóan kavarognak körülötte a fuvallatok hullámain. Ezüstös haját cibálják, s úgy hat, mintha a lány is hópihékből állna. Fülére tapasztja a kezét. Nem érti, hogy mi történik, és miért veti ki most eddigi békés világa. Felfigyelt a fák felett valamire. A szürkeségen valami fényes dolog tört át, egyre nagyobb teret hódítva. Mindinkább fényesebbé vált, míg már nem tudta nézni. Szemét eltakarva, térdre rogyva várta, hogy mi fog történni.

Kis idő múlva valami megváltozott. Már nem érezte az ostromló természeti erőket. Lassan, félve emelte fel szemhéjait. Világosság, s nem esik a hó, tapasztalta. Szeme csak nehezen szokott hozzá a fényviszonyokhoz, amikor ez végre megtörtént körbenézett. Zöld fűben térdelt, ha felnézett a tiszta, kék eget látta. Körülötte két pillangó játszadozott a nyári szellő szárnyain. A távolban hegyek vonulatait láthatta, még a havas csúcsokat is.

A lány ráeszmélt a változás örömére, hogy mennyi ismeretlen, felfedezésre váró dolog van itt, ebben az új világban. Sokat kell még tanulnia. Egy döntéssel megváltoztatott mindent. Az őt körülvevő világot, de leginkább ő maga fog megváltozni.

Nézelődés és ámuldozás közben egy közeledő férfialakra figyelt fel. Hozzá érkezett, s alig 5 méterre megállt a lány előtt.

– Mondtam, hogy várni foglak! – szólt mosolyogva. Azonnal felismerte ezt a hangot. Bár most sokkal selymesebb és simogatóbb, mint mikor a szél eltorzította, de csakis ő lehet az. Ő suttogta neki a bíztató szavakat.

A lány lepillantott kezeire. Ekkor vette csak észre, hogy nem üresek. Egy apró hógömb volt ujjai között. Belenézett, s csupasz fákkal körbevett tisztást látott. A tisztáson és a havas erdőn egy patak folyt végig, de be volt fagyva. Ezen egy kőhíd ívelt át, de azon már nem állt senki.

Az írás hossza kb. 9 ezer karakter