Eldugottan, a hegyek öblében volt egyszer egy falu. Ebben élt Chiway, a lelkiismeretes hóhér. Gyűlölte munkáját, s nemegyszer elhatározta magát, hogy végleg otthagyja szakmáját, ám valamiből meg is kellett élni... Így tengette tehát napjait, búsan, komoran. Általában heti háromszor hívta a hóhéri kötelesség, akkor felkapta fejszéjét, némi olvasnivalót, és elment végezni a munkáját. Sokszor más falvakba is hívták, mivel ebben az időben még sok volt az elvetemült, ő pedig tisztességgel elvégezte, amit rábíztak.
Az egyik gyötrelmes kivégzést követően szomorúan ért haza, s bezuppant egy dézsa forró meleg vízbe. Miközben ott tisztítgatta magát, zajra lett figyelmes: hirtelen egy test nélküli alak ugrott be a szobába - csupán egy fej volt az egész -, s mogorván, a szemeit összehúzva tekintett rá.
A hóhér azt hitte, megáll az ütő benne, kipattant a dézsából, s riadtan a falhoz tapadt.
- Nyugalom - mondta az alak, érzelemmentes, érdes hangon. - Látsz te ilyet eleget munka közben, csak még élő formában.
- Istenem... - suttogta a hóhér.
- A lelkiismereted vagyok. Hosszú ideje már, hogy először megnéztelek magamnak, s látom, azóta sokat romlott a helyzet. Úgy döntöttem, cselekednem kell, mielőtt még tovább fajulnak a dolgok. Azonnal hagyj föl a szakmáddal!
- Nem tehetem - rebegte Chiway. - Ebből élek meg.
- Pedig muszáj lesz, hacsak nem akarod, hogy életed végéig kísértselek, mert amit eddig tettem, az semmiség ahhoz képest, ami ezután következni fog.
És a fej eltűnt, olyan sebesen, ahogy jött.
Éjszaka Chiway nem tudott aludni, tűnődött, mitévő legyen. Mereven maga elé nézett, s órákig tartó tűnődés után rájött a megoldásra: ki kell, hogy pusztítsa magából az utolsó csöpp lelkiismeretet is, nem szabad, hogy bűntudata legyen, különben az a sírba viszi.
Másnap újabb kivégzése volt. Tudta, hogy tovább kell indulnia az úton, melyet elhatározott, még akkor is, ha a szíve mélyén irtózott tőle.
Fejszéjét életlenül hagyta, így módfelett nagy kínzást tudott végrehajtani szerencsétlen áldozatán (már amennyiben egy sorozatgyilkost lehet így nevezni). Magán is meglepődött, amint kaján mosolyt csalt ajkára a kieresztett düh és a sivár érzelemmentesség.
Aztán folytatta az önpusztítást, s néhány hónap alatt elérte azt a jegeces állapotot, amire „vágyott". Azonban közeledett a télvíz vége, a folyók ébredeztek, a nagy újjászületés ideje volt ez. Ő azonban belül üresnek érezte magát.
„Mi lett belőlem?" - kérdezgette magától. „Semmivel sem vagyok jobb azoknál, akiknek az életét kioltom". Gyűlölte magát, amiért kipusztított magából minden emberségét. Napokig rágódott, s végül úgy döntött: vagy a halált választja vagy pedig az új életet. Úgy határozott, visszafordítja a történéseket, még nem érezte azt veszett ügynek. Templomba kezdett járni, magán is, másokon is segített, s ez így ment tavaszig, mikor is kisarjadt benne a lelkiismeret, s végre, hosszú idő után, egyengetni kezdte eddigi élete göröngyös útját.
Sorsa azóta gyökeresen megváltozott, szorgos munkával a falu tiszteletesévé vált, s azóta boldogan, az erkölcsnemesítést gyakorolva éli életét.