Hol lakik az aranyat éneklő madár?

Volt egyszer, volt valahol a világon egy csordapásztor és annak sok-sok fia. Minden reggel kihajtotta a tehéncsordát a legnagyobbik fiával a legelőre, estefelé pedig haza. Így telt az idő, tavaszból már nyár lett, a legényke pedig egész nap fütyölt, énekelt, ha jó kedve volt, hanem pedig sótartót, botot, ezt-azt faragott. Egy nap a legényke odaállt az apja elé, és azt mondja: neki olyan mehetnéke van, úgy megunta minden nap a legelőt járni a tehenek után, gondolta, elmenne szerencsét próbálni a nagyvilágba.
Az apja csak hümmögött, semmit se szólt. Azt gondolta, mi lesz vele, ha ez a legnagyobb, már dologra fogható fia itt hagyja? Mert a következőnek még igyekeznie kell, amíg belenő a csizmába, kalapba, a tarisznya úgy lelóg az oldaláról, még belebotlana.
De aztán eszébe jutott, hogy amikor ekkorácska lehetett, mennyire szeretett volna ő is világot látni…
– Jól van, fiam, ha ennyire kívánkozol, menjél. Aztán mit gondoltál, merre veszed az utat?
– Meg sem állok, amíg meg nem találom az aranyat éneklő madarat! – rikkantotta a legényke.
– No, az aztán szép dolog lehet – mondta az apja.
– Csak az nem a szegény embernek való portéka, hékás! Királykisasszonyok kalitkájába való, hercegi palotába. Nehogy aztán a sarkad hátrakössék miatta!
– Ne féljen, édesapám, ha a kezembe kerülhet, nem adom én oda még magának a felséges császárnak sem!Mire hazaértek, esteledett, de a legényke olyan boldog volt, szinte füléig ért a szája. Észrevette az édesanyja is, hogy valami történt vele.
– Tán bizony csengőfüvet hoztál? – kérdezte.
– Nem én, hanem elmegyek, hogy megkeressem az aranyat éneklő madarat!
– Mi a manó? Ugyan kitől hallottad ezt?– Én egy öregtől, akivel az erdő szélén találkoztam. És még azt is mondta, hogy aki ezt a madarat megfoghatja, annak semmi gondja nem lesz az életben, míg a világ s két nap.Feltarisznyálták a legénykét kenyérrel, túróval meg szalonnával, és hajnalban útra kelt a nagyvilágba. Az édesanyja addig nézte a kapu sarkából, amíg el nem tűnt a szeme elől, szipogva törülgette a szeme sarkát. – Ne búsulj, feleség – mondta a csordapásztor –, hátha szerencsével jár, és jobban megy a sora, mint nekünk.
– Jó az isten – mondta az asszony, és mosolyogva nézett a fia után. Hej, hosszú az út reggeltől estig, és nehéz volt a tarisznya, még ha közben vékonyodott is.

A legényke addig ment, amíg ráesteledett. És így vándorolt heteken keresztül, mígnem egy este egy pásztor fogadta magához éjszakára. Amikor meghallotta, hogy miért indult világgá a legényke, nagyot kacagott:

– Hát azt már annyian keresték, hogy egész falu népe lenne belőlük. Inkább fordulj vissza, vagy szegődj el szolgálatba, jobban jársz!De amikor látta, hogy csak nem tántorítja el szándékától a pásztorlegénykét, tanácsot adott neki. Menjen csak a havasok felé, valahol ott él a tűzpiros madár, fönt a hegyekben. De vigyázni kell aztán vele, mert még pórul járhat az ember! Hogy mire és miért kell vigyázni, azt nem tudta meg, de reggel, amikor útnak indult tovább, mintha röpítette volna a vásott csizmája, olyan kedvvel szedte a lábát. Ment is árkon-bokron keresztül, fel a hegyekbe. Elhagyott szállásokon aludt, gombát és madártojást evett, járta az erdőt, de még csak meg sem pillantotta a tűzpiros madarat, amelyik aranyat énekel. Telt az idő, heteken át bolyongott erdők sűrűjében, szűk völgyekben, ember nem járta helyeken, lesben állt éjjel, hallgatta hajnalban, de még a hangját sem hallotta annak a különös madárnak. Medvék, farkasok birodalmában járt, csodálkozva néztek rá szarvasok, hollók, mókusok, hiszen ő volt az első emberfia, aki útjukba került. Nem volt, akihez szólnia, vadállatként osont erdők homályában, sziklák árnyékában, de elhatározta, addig innen el nem megy, amíg legalább meg nem hallja a hangját annak a csodás madárnak. Egyszer aztán különös zajt hallott, mintha emberi hang lenne. Arra tartott: hadd lássa, ki az, aki még az aranyat éneklő madárra vágyik? Fülelt, leskelődött a bokrokban, de senkit nem látott a közelben. Akkor pillantott meg egy apró emberkét, szakállánál fogva lógott az ágakról, piros csizmája, zöld nadrágja volt, és ahogyan rugdalózott, úgy ki volt pirosodva, mint a frissen főtt murok.
Nézte, és azon gondolkodott, vajon hogyan kerülhetett oda. Ez az arasznyi ember pedig hol kiabált és parancsolgatott neki, hol pedig szépen kérte, szabadítaná meg, mert nem fogja megbánni, ha véle jót tesz. A legényke hitte is meg nem is, hallott ő arról, hogy a manók, törpék bolondját járatják az emberrel, jobb nekik békét hagyni.
De az arasznyi ember addig kérte, addig könyörgött, hogy megsajnálta. Kiszabadította, de addig a markából ki nem engedte, amíg meg nem kérdezte, hol találná meg az aranyat éneklő madarat? A manónak mit volt mit tennie, elárulta, merre keresse.

A legényke csak ezt akarta tudni, máris szaladt volna, ahogy a lábai bírják. Igen ám, de a nagy szakállú, arasznyi emberke azt mondta még neki: a madarat ha megfogják, többé nem énekel, és akkor arany se lesz. Úgy kell ellesni, amerre szabadon jár. Megköszönte a tanácsot a legényke, és úgy megindult, mint a szél, hogy minél hamarabb megláthassa az aranyat éneklő madarat. Meg is leste hajnalban, amint az erdő szélén a földre szállott. Olyan gyönyörű volt, hogy olyant életében nem látott még: a szárnya vége tűzpiros, és amikor meglengette, mintha a felkelő napot látná, máshol pedig zöldes, kékes, a feje teteje aranyba játszó. Hát még milyen szépen énekelt! Elhallgatta volna reggeltől estig, de mire föleszmélt, a madár egyet szökkent, és úgy elrepült, mintha soha ott se lett volna.A pásztorlegényke szaladt utána, de mindhiába, messze járhatott az már. Keresgélni kezdett a fűben, vajon tényleg úgy van-e, amint hallotta, hogy ez a madár aranyat énekel? Az is lehet, csak azért mesélték, hogy bolondítsák azzal az embereket, és semmi sem igaz belőle. Másik percben pedig arra gondolt: akármit is mondanak, látta ő ezt a gyönyörű madarat, amilyent még festeni sem lehetne, olyan csodálatos, és hallotta az énekét is. Addig keresgélt a fűben erre-arra, hogy hát láss csodát: egyszer valami fényeset látott maga előtt. Lehajol, felveszi, hát egy darab arany! Olyan szépen csillogott, hogy még kacagott rajta a nap!
Attól kezdve minden hajnalban megleste az aranyat éneklő madarat, meghallgatta gyönyörű énekét, és megkereste a fűben a darab aranyat. Így ment ez heteken keresztül, mert nem lehetett betelni azzal a gyönyörű madárral. Az arany pedig gyűlt, csak gyűlt a tarisznyában, mindennap több lett egy darabbal. Egyszer aztán, egy napon álmában előtte termett a piros csizmás, zöld nadrágos manó, aki elárulta neki, hogy merre keresse az aranyat éneklő madarat. Azt mondta most:

– Na te legény, ideje hazaindulnod, mert volt, ami volt, még nagy út áll előtted. Azzal el is tűnt a hosszú szakállú manó. Felébredt a legény, gondolta magában, igaza van annak a manónak, tényleg ideje hazafelé indulnia. Mondani könnyű, de mi legyen azzal a gyönyörű madárral, amit minden nap meglesett, és egy-egy aranyat énekelt neki? Gondolta, ha meg tudná fogni, hazavinné magával, lássanak csodát mások is. Úgy is lett. Addig mesterkedett, hogy tőrt vetett a madárnak, és megfogta. Vesszőből kalitkát font neki, beletette, a tarisznyát az arannyal a nyakába vette és elindult haza.
Ahogy ment a madárral, egyszer beért egy városba, ott keresett egy fogadót. Szállást, ételt csengő aranypénzzel fizetett. Ott hallja, hogy a király legkisebbik lánya, a szépséges királykisasszony csak ahhoz megy feleségül, aki elhozza neki a szépen szóló muzsikát.

– Miféle szépen szóló muzsikát? – kérdezte a legény. – Hát azt, aminek a hangjára mindenki táncra perdül! – mondta a fogadós.
– Mert az olyan, hogy ha szól, mintha parancsszóra mindenkinek táncolnia kell, aki csak hallja a hangját, ha van kedve hozzá, ha nincs, még a sánta is figurázik! Miféle szépen szóló muzsika lehet ez, gondolta a legény, életében sose hallott ilyesmiről.
– Ugyan hol van ez? – kérdezte.
– Hej, ha azt én tudnám! – felelte a fogadós.
– Mert azt senki nem látta, nem is hallotta, még a király legokosabb embere se tudta megmondani, hogy merre keressék. Egyedül a királykisasszony látta álmában. Gondolja a legény, ha már a madarat megtalálta, tán a muzsikát is csak megleli valahol a nagyvilágban. Fogta magát, és a király palotájáig meg sem állt. Ott is csak azért, mert az ajtónálló elébe állt:
– Mi járatban, hékás?
– Azért jöttem, hogy megkeressem a szépen szóló muzsikát!
– Fordulj vissza, te legény – mondta neki a strázsa –, eddig hetvenhét dalia, válogatott legények indultak szerte a világba azért a muzsikáért, de még egy sem tért vissza közülük életben. Kár lenne érted, azt mondom!A legény azonban nem tágított attól, amit a fejébe vett. Bejelentették a fenséges királynak, aki meg is ígérte, hogy ha elhozná azt a szépen szóló muzsikát, azonnal hozzáadná a leányát feleségül, csak éppen ne sírna minden nap olyan keservesen, hogy még aki ránéz, annak is elfacsarodik a szíve. Amennyi tréfacsináló, vásári mulattató csak létezik a birodalomban, mind az udvarba rendelték, de a királykisasszonyt megnevettetni egyik se tudta. Látta is a legény, hogy olyan szomorúan üldögélt a királykisasszonyt a virágos kertjében, mint akinek megették a kenyerét, mégis olyan szép volt, mint az éjféli telehold. Egy virágot tűzött a legény kalapjába, aztán megcsókolta a két orcáját.
– Járj szerencsével! – mondta neki. A legény megígérte, hogy ha térdig kopik is a lába, elhozza neki azt a szépen szóló muzsikát. Azzal útnak indult. Ment, csak ment, hogy már hét pár csizma is levásott a lábáról, de még nem is hallott sehol arról a muzsikáról. Történt aztán, hogy amint egy sánta koldussal együtt az eső elől meghúzódtak egy malomban, azt mondja a molnár:
– Bizony neked sem hiányzik egyéb az életedből, csak a szépen szóló muzsika! Mert ha azt meghallanád, rögtön eldobnád a botot, még táncra is perdülnél!A legénynek éppen elég volt, amit hallott: hogy a szépen szóló muzsikát a Veres király hét lakat alatt őrzi a palotájában. Elindult hát a Veres király országát megkeresni. Amikor odaért, koldusnak öltözve próbált bemenni a palotába, de elzavarták onnan. Gondolt egyet, vett az aranyából lovat, hintót, szolgákat fogadott, úgy ment oda, mint egy herceg. A Veres király pompával fogadta, asztalhoz ültette, még a muzsikát is megmutatta a messziről érkezett vendégnek. A muzsika megvan, de hogyan legyen az övé?

Ezen gondolkodott naphosszat. Végül elszánta magát, és elmondta a Veres királynak: azért jött ő, hogy a szépen szóló muzsikát magának megkeresse. Cserébe odaadja az aranyat tojó madarat.Hej, a Veres király erre úgy kiveresedett, mint a főtt rák, talán soha életében ennél veresebb nem is volt! Alig tudott szóhoz jutni. Hívatta a szolgáit, a legénytől elvette az aranyait, a madarat, és őt kidobatta a palotából.Na most se madár, se muzsika, mit tehetne? Azt se tudta, hová legyen el, merre vegye az utat. Úgy elszomorodott, hogy az orra szinte a köldökét érte. Hogy történt, hogy nem, találkozott egy országos tolvajjal ott a városban, és elmondta neki, hogyan járt a Veres királlyal.

– Mi sem könnyebb, egyet se búsulj – mondta neki a tolvaj –, visszaszerzem én neked, amit elvettek tőled, még a szépen szóló muzsikát is elhozom! Te csak menj délnek, és félnapi járóföldre találsz egy csereerdőt, ott várj rám. De hogyha három nap múlva nem vagyok ott, akkor nekem is bajom esett, elbúcsúzhatsz az aranyat éneklő madaradtól, és a szépen szóló muzsika sem lesz a tied. A legény úgy is tett. Megkereste a csereerdőt, és ott várakozott.
Eltelt egy nap, kettő, semmi se történt, még mintha a levél se rezzent volna. A harmadik nap pedig olyan hosszú volt, mintha soha nem akarna vége lenni. Valahogy eltelt mégis, de a tolvaj nem érkezett. Hej, gondolta magában a legény, minek is mondtam én el, és minek is jöttem ide? Így most még az aranyat éneklő madaramat sem fogom soha meglátni, nemhogy a szép királykisasszonyt!Várt még egy nap, kettőt, aztán gondolta, bemegy a városba, hadd hallja, mi újság ott. Úgy is tett. Hát mit is hallott? Hogy ellopták a Veres király legféltettebb kincsét, a szépen szóló muzsikát, amilyen nincsen több széles e világon. A király zsák aranyat, szekér ezüstöt ígért annak, aki visszaszerzi.
A fél város útra készen, hogy a király kívánságát teljesítse, és megkaphassa a gazdag jutalmat. No, ha így, hát nekem sem ártana az az arany meg ezüst, mondta magában a legény, ráadásul azt is megtudnám, merre van az aranyat éneklő madár. Mert hát rajta kívül senkinek aranyat énekelni nem fog, mert nem engedik szabadon. Újból útnak indult, bár azt sem tudta, merre, a világ melyik sarkában kellene keresnie azt az országos tolvajt. Ment, bolyongott hét kerek esztendeig, hogy már azt hitte, soha se jut oda, ahonnan útnak indult.Történt aztán, hogy egy nap, amint az út szélén, a fák árnyékában megpihent, a messzeségben egy kastélyt pillantott meg. Ha már itt járok, megnézem, gondolta, és megkérdezem, hallottak-e a szépen szóló muzsikáról, vagy legalább az aranyat éneklő madárról?

El is indult arra. Hát amikor közel ér, uramfia, mit lát? Nem mást, mint az aranyat éneklő madarat egy kalitkában, a torony ablakában. Nagyobb öröme talán sosem volt. Odament, bekérezett a kapun, hogy szolgálatot keres. Éppen jókor jöttél – mondták neki, kellene egy udvari szolga. Attól a naptól kezdve ott lakott a kastélyban. Teltek a napok, az aranyat éneklő madarat minden nap ott látta kalitkájában az ablakban, de bizony meg nem szólalt az, csak búslakodott. Egyik szobából éjfél felé olyan szomorú éneket hallott, hogy még elszorult a szíve tőle. Ki lehet ott, hogy soha nem látja? Másnap is hallotta bús éneklését, harmadnap hajnalban bedobott a nyitott ablakon egy rózsát, és leste, mi fog történni. Hát az ablakban ki más jelent meg, mint a gyönyörű királykisasszony, akinek kedvéért a szépen szóló muzsika keresésére indult. A királykisasszony rögtön megismerte őt, és elmondta, hogy egy nagy bajuszú férfi hozta el a szépen szóló muzsikát, és királyapja hozzá is ígérte feleségül. Őt pedig ide hozták, és bezárva tartják azóta is.

– Menjél le a pincébe, ott találsz egy nagy követ a sarokban – mondta a királykisasszony.
– Tedd a küszöbre, és üssed a fejsze fokával, addig, amíg meg nem mondja, hol van a szépen szóló muzsika. Akkor menj és vedd el, de ne sokat gondolkodj, kezdd is húzni rögtön, mert ahogy kezedbe veszed, olyan égzengés támad, hogy majd megsüketülsz tőle. Aztán akkor kiszabadulhatunk innen mindketten. A legény úgy is tett. Lement a pincébe, ott megtalálta a követ, és egy fejsze fokával ütni kezdte. Könyörgött a kő, hogy hagyja békén, mert annyi aranyat ad neki, amennyit csak elbír.

De a legény nem hallgatott rá, hanem tovább ütötte, amíg meg nem mondta, hogy a kastély melyik szobájában tartják a szépen szóló muzsikát. Csak ez kellett neki, a legény nyomban odament, elvette a muzsikát. Igen ám, de abban a pillanatban olyan csengés-bongás támadt, mintha az összes harangot meghúzták volna. Kezébe vette, és húzni kezdte a muzsikát. Arra odaértek a strázsák is, de ahelyett, hogy rárontottak volna, mindannyian táncolni kezdtek. Jött a hopmester, a szakács, a kukták, mindegyik táncra perdült, még az udvari bolond is úgy járta, úgy ugrándozott, mint egy pünkösdi bárány. A legény kiszabadította a királykisasszonyt, elvette kalitkástól az aranyat éneklő madarat, és elindult ki a kastélyból. Utána mentek sorban a strázsák, a szakács és a kíváncsi kukták, a sort az udvari bolond zárta, de ahogy mentek, aki meglátta őket és hallotta a muzsikaszót, mindenki táncolni kezdett. Alig mentek egy keveset, mint a szélvész, úgy közeledett valami feléjük. Nem volt az más, mint az országos tolvaj, aki észrevette, hogy eltűnt a királykisasszony, és vele együtt a szépen szóló muzsika meg az aranyat tojó madár. Amint odaért, még le sem szállott a lováról, kardot rántott, de a karddal együtt, lovastól ő is táncolni kezdett, pedig nem jókedvéből tette.

De amíg a muzsika szólt, mindannyiuknak táncolni kellett. Érkezett utána a többi tolvaj is, azok is beálltak a sor végére figurázni. Így értek aztán a királyhoz, zeneszóval, tánccal. Útközben találkoztak egy csapat lovas huszárral, azok is elkezdtek táncolni, majd egy tehéncsordával, azok is táncoltak, meg egy harangozóval és a pappal, a harmadik faluban egy mészárossal, aztán egy rezesbandával, így vonultak be a királyi udvarba, de még ott is táncoltak addig, amíg már éppen össze nem estek, úgy elfáradnak. A király amikor meglátta a királykisasszonyt, azt se tudta, hová legyen örömében, pattogtatott széles jókedvében, csapkodta a csizmája szárát, és azt mondja, hogy még táncolhatnéka van, úgyhogy húzni kellett egészen estélig. Velük együtt járta az egész királyi udvar, a lovásztól a fővadászig, az udvarseprőtől a miniszterekig mindenki. Akkor aztán mindenkinek enni adtak, de a sok táncolástól ültő helyükben el is aludtak. A király a pásztorlegénynek adta a lányát, az aranyat tojó madarat pedig elengedték, hogy szabadon énekelhessen.
Egész éjjel jól aludtak, reggel pedig elszökött a szakács, a kukták a strázsákkal együtt, utánuk a tolvaj a csapatával, a lovas huszárok, a pap, a harangozó és a mészáros, aztán a rezesbanda is, nehogy ismét táncolniuk kelljen napszámban. Csupán a csorda tehén maradt ott, de azoknak mindegy volt, mert a pásztorlegény többet nem táncoltatta őket a szépen szóló muzsikával, hanem feleségül vette a királykisasszonyt, és attól kezdve ha valakinek elment a jókedve, csak elővették a szépen szóló muzsikát és húzni kezdték, egyszeriben táncra perdült mindenki, még a sánta kecske is figurázni kezdett az udvar sarkában.
Aki nem hiszi, nőjön nagyot az orra!