A Hold, az Unikornis és a Nyárfa meséje

Évszám
2010
Beküldő
szuszujka

A Hold

Hold kisasszony a nagy menekülés után sípolva fújta ki az elhasznált energiát, és hörögve töltekezett újra valami éltető elemmel, miközben szabályos pályára állt a Föld nevű bolygó kísérőjeként. Korábban a Szaturnusz körül forgott számtalan Hold húgával, öccsével, bátyjával és nővérével együtt. Hold kisasszonynak ugyanis a Szaturnusz volt az apja, és a Föld volt az anyja.

Hold kisasszony átlagos kislány-holdból csúnyácska, pattanásos kamasz holddá serdült. Ő volt a legcsúfabb a hold-leányok közül, ezért jéghideg szívű apja ki nem állhatta. Még nevet sem adott neki, egyszerűen Holdnak hívta, azon ritka esetekben, ha egyáltalán megszólította Őt. A szegény, sebhelyes arcú holdacskával nem beszélgettek a testvérei sem, csak fintorogva suhantak el mellette, és egymás közt pusmogtak, nevetgéltek a kárára. Apja egyre kijjebb és kijjebb taszította magától a sötét világűr felé, ahol csak por volt, kozmikus szemét, leszakadó meteorit szemcsék, mérhetetlen üres csönd, és semmi más.

- Látni sem bírlak, Te csúnya lány, takarodj a szemem elől, kizárt, hogy én legyek az apád! - mondta szegény kis Hold leánynak.

A leányzó számtalanszor könyörgött neki, hogy akkor engedje el magától, ha ennyire utálja őt, jobb lesz így mindkettőjüknek. Többször meg is próbált világgá menni, de haragos atyja visszarántotta, fogva tartotta, majd kitaszította engedetlensége és rútsága miatt a leges legkülső körére. Itt a metsző, borotvaéles semmi szélén szegény Hold kisasszony arca ráncossá vált, összerepedezett, krátereket lyukasztottak rá a becsapódó meteor szilánkok, és így már valóban Ő lett a legrútabb az összes testvére közül.

Érezte, hogy lassan egész teste megfagy, és tudta, hogyha az utolsó atomjának is szétesik a szerkezete, akkor vége. Ő is belekerül a végtelen világűrbe, és csak szálló por lesz belőle, ami céltalanul sodródik a kozmoszban, és akit senki sem vesz észre, csak akkor, ha a szemébe száll.

Hold kisasszony végső elkeseredésében úgy döntött, hogy amint a legkisebb lehetősége lesz rá, elszökik, és megkeresi az édesanyját. Annyira vágyott egy kis szeretetre, hogy azt sem bánta, ha belepusztul ebbe a kísérletbe. Kitapasztalta, hogy szabályos időközönként legnagyobb testvére, a Titán, pár percre eltakarja előle apja haragos ábrázatát, és remélte, hogy ilyenkor az apja sem látja őt. Hold kisasszony feszült figyelemmel várta hát a pillanatot és felkészült a szökésre. Az idő pedig elérkezett. Szegény csúnya holdacska megtöltötte a tüdejét, elrugaszkodott a legszélső pályájáról, és huss, kiugrott a világűrbe.

Arra indult, amerről egy nagyon fényes csillagot látott, vagyis a Nap felé. Hallotta, hogy Szaturnusz, az apja, őrjöng, dobálja magát, átkozódik, fenyegetőzik a szökése miatt. A kis rémült hold nem nézett hátra, pedig ha visszanéz, láthatta volna, hogy apja nagy dühében még a forgási irányát is megváltoztatja.

Egy szusszal kellett elérnie a célját. Tudta, hogyha száguldása alatt belélegzi a kozmoszt, akkor lelke megfagy, és élettelen sziklakent sodródik az idők végezetéig a végtelen űr sötétjében. Suhant hát a kicsiny Hold, és le nem vette a szemét arról az egyre nagyobbnak látszó, fénylő égitestről, aminek a közelében remélte megtalálni édesanyját, a Földet.

Gondosan kikerült két bolygót, látta, hogy azok körül is keringenek holdak, akik még integettek is Neki, de nem lassított. Ő csak az édesanyjára vágyott. Már fogytán volt a lendülete, majdnem szétrepedt az erőfeszítéstől, amikor meglátott egy csodaszép kék bolygót. Azonnal tudta, hogy ez az ő édesanyja, hiszen apja kékasszonyként emlegette, ha a testvéreinek beszelt róla.

De micsoda kék volt! Mélykék, csillogó fehér pászmákkal. Holdkisasszony egy utolsó erőfeszítéssel odaszökkent hát a Föld közelébe és szabályos pályára állt.

Látta, hogy Ő az egyetlen Hold, és ez végtelen megkönnyebbüléssel töltötte el. Úgy gondolta, akármilyen csúnya is Ő, legalább nincs a közelben nálánál szebb égi vándor, aki csúfolhatná emiatt.

A Föld fölnézett a kis szürke, ragyás arcú, mély ráncokkal szabdalt homlokú holdra, nézte, nézte, és amikor felismerte régen látott leányát, rámosolygott.

Ez a mosoly tele volt könnyes szeretettel, olyannal, amit a Hold sosem kapott eddigi élete során. Sóhajtozva belebújt ebbe a mosolyba és egyszeriben ezüstté változott. Orcája kikerekedett, teste muszlinba burkolódzott, a kis Hold kivirult, gyönyörűséges hajadon lett belőle.

Föld anyja sírva mesélte, hogy miként rabolta el közös otthonukból, gonosz férje, a Szaturnusz, valamennyi megszületett gyermeküket, és hogyan csinált belőlük holdakat a saját hideg, fagyos világa köré.

- Én sosem hagylak el többé, soha többé! Itt keringek körülötted és gyönyörködöm benned. Csodálatos vagy Anya! Te vagy a leggyönyörűbb bolygó! - csacsogta tele szájjal a boldog Hold kisasszony.

- Drága, szép gyermekem! - lehelte a Föld, és megpróbálta egyik mélykék óceán karjával megérinteni váratlanul megkerült leányát, azzal a kezével, amelyik a legközelebb volt hozzá. Nyújtózkodott, egyre messzebb és messzebb futottak ki hullám ujjai a parti homokra, tajték tenyere emeletnyi magasban csapkodta a szirteket, de Hold kisasszonyt nem érte el. Azóta van apály és dagály a földön. Föld anya megpróbálja megsimogatni a lánya arcát, de sosem éri el.





Az unikornis





Akkor még duokornisnak hívták, bölcs volt és szelíd. Harmatot ivott és selyem füvet evett. Okos szemében benne volt az összes titok, amit valaha eltemettek. Öregebb volt, mint az idő. Nem volt apja és nem volt anyja. Önmagáért létezett. A szépségért, a harmóniáért. Ő volt a szintézis, aki hiába kereste akár a tézist, akár az antitézist, nem találta, mert mindkettő feloldódott benne. Mindent megkapott a teremtőjétől, mindent, csak a szerelmet nem.

Egy illatos tisztáson állt, és fejedelmi fejét feltartva a csillagos eget nézte. Gyönyörű volt, tökéletes, és ezért mérhetetlenül magányos.

Hófehér, selymes szőre a legkisebb fuvallattól megremegett. Orrlyukai kitágultak, felette a bársonypuha bőr összeráncolódott. Fülei gyanakodva hegyesedtek ki, felváltva fordultak ide-oda, nemes sörényét felborzolta, hosszú, árvalányhaj puhaságú farka idegesen lobogott. Időnként jobb mellső lábával fekete sebet kapált a harmatos pázsitba.

Nézte az eget, és érzékeny idegei megsúgták, hogy valami váratlan fog történni.

Érezte, hogy közeledik egy idegen dolog az égen, és így szemtanúja volt a kis szürke Hold ezüst tányérrá változásának. Okos szemét nem tudta levenni erről a váratlanul megjelenő égi tüneményről, felsejlett szívében egy olyan érzés, amelyre már időtlen idők óta várt.

Megfeszítette szép ívű nyakát, szétnyitotta gyémántként ragyogó fogait, két hátsó, izmos lábára állt és felnyihogott.

A tisztás szélén egy sima törzsű, zöld levelű, dús lombú fa állt, gyönyörködve nézte a derengő csillagfényben ágaskodó paripát. Különösen a fején, egymás mögött felívelő, patyolatfehér, szikrázó szarvakat nézte.

Akkor fordította csak leveleit az ég felé, amikor váratlanul ezüstös fény öntötte el az addig csak sejtelmesen megvilágított tisztást.

Felnézett és megpillantotta Hold kisasszonyt.

A duokornis nem tudta levenni szemét a Holdról, a nyárfa pedig felváltva nézte, hol a holdsugárban fürdő királyi mént, hol a lassan horizont felé araszoló Holdat.

Másnap ugyanarra a tisztásra, percre pontosan ugyanakkor, mint amikor a Hold először feltűnt az égen, megérkezett a kétszarvú.

A nyárfa feszülten figyelt.

A tisztás egyik felén megjelent a Hold, és a paripa sosem hallott hangon felnyihogott.

Fejét felszegve mindaddig prüszkölt, horkantott, énekelt, míg a Hold a tisztás ellenkező oldalán lecsúszott a horizont alá.

Sok nap telt el így, a nyárfa nem is számolta mennyi. A duokornis minden éjjel ugrált, kapált, kitágult orrlyukakkal száguldott körbe, fújtatott és szerelmes dalokat énekelt a Holdnak.

A nyárfa pedig minden éjszaka csodálattól megkövülve nézte, álmélkodva figyelte ezt a táncot.

Egy fűszeres éjszakán a Hold váratlanul megtorpant az erdő fölött. Csak állt ott fenn az égen, lenézett a tisztásra. Ekkor nézte meg először a kétszarvút. Szemügyre vette, és a Föld összes teremtménye közül őt találta egyedül maradéktalanul szépnek és ugyanakkor ártalmatlannak. Hold kisasszony félős volt és bizalmatlan, de a duokornis ereje, felé szálló éteri hívása kíváncsivá tette, ezért legyőzve riadtságát, egy erős ezüst sugarát a paripa elé lövellte.

A kétszarvú messze hangzóan felnyerített, összes izma megfeszült, fejét diadalmasan felvetette, és lobogó sörénnyel belesétált a fénybe. Hold kisasszony először óvatosan végig simogatta, majd egyre bátrabban becézgette a szőrét, megcsiklandozta a fülét, beletúrt a hófehér sörénybe, tenyerébe vette a bársony orrot, és a kétszarvú megadóan nyalta meg fénylő tenyerét.

A paripa ezután hűségesen jött el minden este a tisztásra, a Hold remegve terítette be ezüstös sugarával, a nyárfa pedig szégyellősen nézte ezt a földöntúli, csodaszép szerelmet.





A nyárfa



Egyik éjszaka sötét felhők tornyosultak az égen, csillagokat sem lehetett látni.

Hold kisasszony összeszedte minden erejét, sugaraival egy helyen áttörte a fenyegető felhő óriásokat, és teljes erejéből sütött le a tisztásra.

Ott állt, mint mindig, féltett szerelme, a kétszarvú. Erősen, izmosan, vágyakozón. Ahogy megérintette a szarvait, a hátára feküdt. Lábai az eget rúgták, ficánkolt, tekergett a smaragd füvön, csapkodott szétterülő selyem farkával, és Holdkisasszony meglátta rászegezett szemében saját magát. Szépnek, titokzatosnak, izgatónak, szerelmesnek mutatta ez a rejtelmes, élő tükör.

Annyira elmerültek egymásban, hogy nem vették észre azt a gömbvillámot, ami a felhők mögött leselkedett. A mindent elpusztító gömböt Szaturnusz bocsátotta útjára gonosz küldetéssel. Amíg a közelében tudta, addig is gyűlölte ezt a lányát, de azóta, hogy a szökése utáni nagy őrjöngésében elkezdett a másik irányba forogni, az egész galaxisban nevetség tárgya lett, így tébolyult haragját már fokozni sem lehetett.

Az engesztelhetetlen apa mindenféle kóborló meteoroktól hallotta, hogy a csúnya lánya világszép kisasszonnyá változott, és ezt a szökevény lányt őszintén szereti egy kivételes földi lény. Arról is értesült, hogy ezek ketten milyen boldogok, és jégszívében megfogant a bosszú.

Felbérelt egy hazátlan gömbvillámot arra, hogy elveszejtse leánya szerelmét, más bosszút nem tudott kifundálni, hiszen köztudott volt, hogy a villám a holdakban nem képes kárt tenni.

A villám tehát lesben állt, és támadni készült.

A felhők között leselkedő végzetet csak a nyárfa vette észre, aki szemérmesen elfordította fejét a szerelmesekről, és zavarában az eget fürkészte. Figyelmeztetni már nem tudta a duokornist a sisteregve érkező veszélyre, de kirántva egyik gyökerét a földből a gömbvillám elé állt. Maga sem tudta, honnan veszi a merészséget és az erőt, de azt kívánta, hogy inkább ő pusztuljon el, mint ez a kétszarvú csoda, akit minden este messziről imádott.

A villám nekicsapódott az elé dőlő fa sima törzsének, feltépte, megszaggatta, megpattant rajta, majd nekivágódott a paripának, de már erejét vesztve csak az egyik szarvát találta el.

A mesteri ívű gyémántszarv idegtépő reccsenéssel  törött le, de a villám is elhalt annak mágikus erején.

A megégett törzsű nyárfa roggyantan állt, a többmillió voltnyi, zikázó fájdalom egyik ága elért a szívéig.

Holdkisasszonyt is váratlanul érte a villám pusztítása, rémületében szája elé kapta az addig simogató kezét, és szívhez szóló jajgatásba kezdett. A paripa lehajtott, vérző fejjel hátrált be a sűrűbe és eltűnt. 

Lánya sírdogálása felébresztette a már szendergő Föld anyát, aki hiába kereste az unikornist, az olyan helyre menekült, amit még a Föld sem ismert. Föld anya így a sérült nyárfa segítségére sietett.  Kitépett gyökerét visszatemette, langyos esővel megöntözte, körülötte a földet porhanyóssá varázsolta. Csak a megégett szíve gyógyítására nem volt hatalma.


Pár napig aztán nem történt semmi.

Hiába állt meg a Hold,- arca elé terített kendővel-, a tisztás felett, a paripa nem mutatkozott. Hiába pásztázta végig a környező erdőségeket, nem találta meg kedvesét. Hold kisasszony fogyni kezdett, és amikor már csak egy vékony sarló maradt belőle, egy meleg nyári éjszakán, váratlanul megjelent a szokott időben a tisztáson a ló. Betegnek látszott, szőre fénytelen volt, a sörénye fakó, a farka gubancos, lehajtott fején a tátongó seb fellett már csak egy szarv díszlett. Előbb odaporoszkált a nyárfához, óvatosan hozzádörzsölte nyakát a barázdált, heges törzshöz, majd elébe állt, ránézett, és a fa tudta, hogy búcsúzni jött. Amikor a Hold elérte a tisztást, kiléptetett a rét közepére, ott csüggedten, lemondóan megállt, felkészült arra, hogy a Hold elkerüli, kineveti, elzavarja.

Hold kisasszony először csak nézte, aztán siratta, majd óvatosan, féltő szeretettel simogatta végig. Ahol hozzáért lágy sugár-ujjaival, ott a paripa szőre ezüstté változott. Nemes homlokáról eltűnt a mély seb, helyére egy csillag formálódott, szikrázó lett a maradék egy szarva. Az unikornis megrázta magát, meghempergett a holdsugárban, felállt, és újra olyan volt, mint előtte. Szépséges és harmonikus, csak a szeme íriszének egyik pálcikája lett árnyékosabb az ártatlanok félelmével.

A nyárfa minden egyes levelével, illő hódolattal fordult az égitest felé. Hold kisasszony pedig hálásan végigcirógatta a fa összes levelének egyik, felé tekintő oldalát. Az üde zöld levelek az érintéstől halvány ezüstté változtak. A Hold már eltűnni készült a tisztás fái mögött, de utolsó sugaraival még csillogóra akarta festeni a levelek másik oldalát is. Ekkor azonban az ellenkező oldalon felkelt a nap, és aranyló nyilaival elhomályosította az éjszaka ezüstjét.



Így lett tehát a kétszarvúból egyszarvú, és így történt az, hogy a nyárfa levelének csak az egyik oldala ezüstös. A nyárfa törzsén pedig még mindig látszanak azok a sebek, forradások, amiket a gonosz gömbvillám okozott. A valamikor oly bátor fa félénk lett, aki a legkisebb szélfuvallatra is ijedten összerezzen, és az összes, félig ezüstös levelével remegni kezd.



2008.08.21.