A Holdon élő lány

Nazomi, 2015, április 2 - 19:52

- Létezik egy mítosz a gyönyörű fiatal lányról, kinek neve Aysel. A Holdon élt és mindig csak nevetett. Azt mondják, napsütésből volt a ruhája és holdfényből a palástja. Mindenki csodálta őt és segített neki, s egy napon elküldték a Földre, hogy másoknak megtanítsa, hogyan kell boldognak lenni. Ez a te feladatod is, Aysel lányom. Ezért neveztelek el így – nézett az anya komolyan gyermekére. A 6 éves kislány ezt az emléket örökre a szívébe véste.

Még a középiskolába kerülésekkor is elevenen égett benne a gondolat az óta is: hogyan kezdjen hozzá? Már elegendő élettapasztalatot gyűjtött össze, talán meg kéne osztania másokkal is. Először azzal kell, akinek a legtöbb szüksége van rá. Ezt döntötte el magában, majd a kilincsre helyezte a kezét.
Remegő lélekkel nyitott be a terembe, majd alaposan körülnézett. Kinek kell az ő segítsége? Annak a 10-12 fős csoportnak, akik jól szórakoznak? Nem. Annak a fiúnak vagy a vele szemben lévő lánynak? Talán. Aysel ezzel a lendülettel közelebb is ment hozzájuk. Még nem vették észre őt, kettesben beszélgettek.
- Hát… szép időnk van, nem? – pillantott ki a lány az ablakon. Látszólag zavarban volt. Aysel meglepetten hallotta ezt. Az elpirult arcból arra következtetett, hogy a leányzó szerelmes az előtte álló legénybe. Elmosolyodott. Most már tisztában volt vele, mit tanít és kinek. Félrehúzta a személyt, akinek a füzetéről leolvasta az Ében nevet. Aztán óvatosan a füléhez hajolt:
- Tudok valamit, amit te nem. Kövess és megmutatom – indult meg rögtön.
Ében egy ideig tanácstalanul állt. Lábai nem akartak mozdulni csak mikor Aysel már majdnem teljesen eltűnt a szeme elől. Az utolsó pillanatban, mint mindig. Ő már csak ilyen. Lihegve fékezett le, mielőtt összeütköztek volna. Az iskola udvarán találta magát. Az idegen pedig barátságos vigyorral köszöntötte.
- Kezdjük az elején: Aysel vagyok, örülök a találkozásnak.
- Ében vagyok – bólintott, majd ajka elkezdett formálni egy H betűt, ám látszólag meggondolta magát. – Én is örvendek.
- Oh, remek – csapta össze kezeit. – Akkor készen állsz egy fontos leckére? – ment előre ismét.
- Nem az osztályban kéne órát tartani? – ezúttal egyből követte.
- Én nem tanár vagyok. Nem is valami tanmenetet követő dologra gondoltam.
- Akkor?
- Majd meglátod. De előbb: jó embernek érzed magad?
- Hát… azt hiszem.
- Ez olyan, mintha válaszoltál volna, de mégsem. Mintha adnál nekem egy sütit, de nem ehetném meg.
- Értem – valószínűleg ezzel ő is egyetértett. Ezután mindketten elcsendesedtek. Figyelték a körülöttük lévő tájat, ahogy egyre közelebb értek a célhoz. A semmi közepén azonban mégiscsak megálltak.
- Nos, mit teszel akkor, amikor látsz egy sérült embert? – fordult felé Aysel.
- Segítek neki, amiben tudok és hívom a mentőt.
- Helyes. Akkor, hajrá – mutatott a rejtélyes lány egy járdán fekvő nőre. Erősen vérzett és a környezetből úgy tűnt, hogy egy vadkutya támadta meg. Egyre csak közeledtek, majd Ében megtorpant. Nem bírta nézni a sebesültet. Teljesen ledermedt. Aysel sóhajtott, majd nyugalmat árasztva közelített a hölgy felé. Nem akarta felizgatni. Gyöngéden támogatta, amíg felült, aztán elővette a telefonját és hívott neki segítséget, később a szirénázó autó feltűnése, majd eltűnése után társához fordult.
- Hát ez nem sikerült. Pedig tudtad, mit tegyél.
- Nem voltam rá képes – mondta Ében, könnyező szemekkel.
- Nincs lehetetlen, főleg ha ismered a célod.
- Féltem.
- Én is. De mit kezdenénk, ha senki se tenne meg semmit, amitől fél? Mit kezdenénk, ha az orvosok nem mernék a kezükbe venni a szikét? Mit kezdenénk, ha a feltalálók nem merték volna bemutatni a nagyközönségnek a találmányaikat, mert féltek a tömeg kritikájától? Mert ők is félnek, mégsem használhatják kifogásnak.
- De…
- Nem. Itt és most ennek a szónak nincs helye. Megértetted, amit mondani szerettem volna?
- Azt hiszem.
- Én nem – húzta el szája szélét Aysel. – De tegyünk egy próbát.
- Te tudod… - mondta Ében. Válaszul csak egy sóhajt kapott.
- Lépjünk vissza egy kicsit. Mit kell tenned, mikor belépsz a boltba?
- Vásárolni?
- Igen… Ez a legfontosabb dolog. Viszont nem erre céloztam. Mit teszel legelőször?
- Köszönök?
- Tökéletes! Na, kicsit megszomjaztam, menjünk be ebbe az üzletbe. Te kérsz valamit? – nyitotta ki az ajtót.
- Nem – rázta meg a fejét, utána az öreg eladóra nézett. Köszönni próbált, de csak halk nyöszörgés jött torka mélyéből.
- Csókolom – kiáltotta viszonylag hangosan Aysel és lekapott a polcról valami fél literes gyümölcslevet és fizetett.
- Köszönjük a vásárlást, viszont látásra – mosolygott az idős asszony a pult mögül.
- Én köszönöm, viszlát – intett Aysel, majd megragadta Ében kezét és kivezette a közértből. – Úgy néz ki ez sem jött össze. Mit szólsz valami drasztikusabbhoz? – figyelme egy közeledő járműre terelődött miközben kortyolt egyet italából.
- Nem hangzik valami jól.
- Késő, már elhatároztam. Biztos vagyok benne, hogy ez segíteni fog – csillant fel a szeme. – Mit teszel, ha valaki kilép a kocsi elé?
- Megállítom vagy valahogy máshogy megakadályozom, hogy megsérüljön.
- Bizony ám. Ezt tartsd észben.
- Állj, most nincs sehol egy ilyen ember.
- Nincs. De mindjárt lesz… - feltűnően figyelte az úton jövő kocsit, majd lépéseket tett felé.
- N…nem tennéd meg, ugye?
- Bízom benne, hogy megmentesz – pillantott hátra elszántan, utána már csak a közeledő fényszóróra koncentrált. Ében ismét ledermedt a félelemtől. Aztán megrázta a fejét és vészjósló gondolatait elraktározta agya legtávolabbi zugába. Egy hatalmas ugrással Aysel mellett termet, akit még lendületével képes volt ellökni az útból. Ezután egy kezet érzett csuklóján, ami őt is biztonságos zónába rántotta. Természetesen Aysel volt az. Mindketten reszkettek a félelemtől és a szívük hevesen dobogott. Ében meglepődötten nézett a lányra.
- Te is megijedtél?
- Természetesen – legyintett. – Ám ez most nem fontos. Hogy sikerült megmentened?
- Azt hiszem, elzártam a gondolataimat.
- Igen. Emlékezz rá, hogyan csináltad. Alkalmazd máskor is.
- Ezt akartad tanítani?
- Még koránt sem tanultad meg – mondta sejtelmesen. Az egész délutánt erre szánták, egészen sötétesésig „edzettek” ketten. Ez alatt az idő alatt barátokká lettek.  Végül haza indultak.
- Várj egy kicsit, Ében. El tudnád mondani, mit szerettem volna tanítani?
- Megértettem, de a megfogalmazása egy kissé nehezemre esik.
- Rendben, hadd segítsek: „Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.” – hagyott egy kis időt, hogy Ében ezt feldolgozza, majd elindult háza felé. – Hát akkor… Szia! Holnap még folytatjuk!
- Szia! Mindenképpen! – integetett neki mosolyogva.

Másnap mikor találkoztak kellemes társalgásba kezdtek. Később jött a kérdés:
- Mit teszel, ha szerelmes vagy valakibe?
- Tudtára adom az érzelmeimet.
- A lehető legegyenesebb úton. Mi ez?
- Elmondom neki.
- Pontosan! Rengeteget haladtál, képes vagy rá? – bökött Aysel a közeledő fiú felé.
- Honnan tudtad?!
- Nem volt nehéz kitalálni. Na, menj.
- De hát…
- Itt leszek hátul és támogatlak. Mindent bele – lökte meg egy kicsit. Ében lassan visszanyerte az egyensúlyát, majd hátranézett barátnőjére, aki feltehetőleg furcsa mozdulataival erőt akart küldeni felé. Majdnem elnevette magát, aztán szerelmére nézett.
- J..jó reggelt.
- Neked is – nézett rá meglepetten.
- Van egy kis időd?
- Becsengetésig itt tudok maradni.
- Akkor mondhatok valamit?
- Nyugodtan.
- Tudod, azóta csodállak, mióta egy osztályba kerültünk általános iskolában. Mindig is tiszteltelek és kedvesnek tartottalak – kiadta magából a felhalmozódott érzéseit, majd ideje volt kimondani azt a szót, ami egyértelművé teszi az egészet. Itt nyelt egyet, szíve majd kiugrott a helyéről. Az sem segített, hogy tekintetük találkozott. De félretette minden aggodalmát és vett egy mély levegőt.
- Én… szeretlek téged – megkönnyebbülten sóhajtott, mikor sikerült neki. Igaz, elég halk volt, de a tőle alig fél méterre álló csak hallotta.
- É….én is – mosolyodott el lágyan a fiú. Egymás nyakába borultak, majd a csengő szétugrasztotta őket. Szótlanul keresztülsétáltak a folyosón és leültek a helyükre. Aysel elégedetten nézte őket. Sikerült egyszerre két embert is boldoggá tennie. Ez neki egyelőre elég volt, hisz nem szabad telhetetlennek lenni. De valami furcsa érzés fogta el. Honvágy? De nincs olyan messze otthonától. Mégis távolinak érezte. A nap végéig nem törődött vele, majd a Holdra nézett. Az szólította. Tudta, hogy el kell mennie. El is indult takarójába burkolva, mely ezüstös árnyalatú holdfénypalástnak tűnt. Felmászott a kerítésre és ugrani készült. Ekkor valami visszatartotta.
- Mit teszel, ha a barátod el szeretne menni messzire tőled? – kérdezte játékosan Ében.
- Mit keresel itt?
- Itt a helyem, nem? Szóval, mit teszel?
- Megpróbálom visszatartani, ha még a célját sem ismerem.
- Pontosan. Én is ezt teszem.
- Sajnálom… De mit teszel, ha mindenképpen menned kell?
- Megyek – engedte el Aysel kezét.
- Ahogy mondod. Még egyszer sajnálom – gyűltek könnyek a szemébe.
- Semmi baj. Gondolom nem te tehetsz róla.
- Ahogy mondod. Egyébként, mikor először találkoztunk tegnap… Mit akartál mondani? Tudod, az a H betű, amit elharaptál.
- Hallottam már valahol a neved. Ezt akartam elmondani. De már rájöttem, hogy hol. Van egy történet, amiben Aysel a főszereplő. De nem tudom, hogy fejeződik be.
- Igen, ismerem. A végét én sem hallottam sosem.
- Sajna nem tudjuk együtt kideríteni.
- Dehogynem –rázta meg a fejét a lány. - Kérlek, őrizd meg, amit tanítottam neked és ismertesd meg másokkal is.
- Úgy lesz – bólintott Ében, majd végignézte, ahogy barátnője elrugaszkodott és felszállt. A távolodó alakját körbeölelő könnyek lassan egybeolvadtak a csillagokkal, ő maga pedig a Holddal.
- Hát így végződik a Holdon élő gyönyörű, fiatal lány története – mondta remélve, hogy Aysel ezt még meghallhatja.

Az írás hossza kb. 8 ezer karakter