Hüllőszív

Gondolataimba merülve ültem kedvenc helyemen. Elmosolyodtam a víz alá bukó kiskacsákon, akik a víz alá bújtak, menekülve az esőtől. Baljós volt az idő. Az ég szürke, a part menti nád hajladozott, gyakran derékba törve sodorta odébb a viharos szél. A  fűzfaágakat is mesze lengette. Valami furcsa érzés tartott a fogságában. Nem tudtam volna meghatározni, hogy jó vagy rossz; egyszerűen csak egy érzés. Gyakran jártam oda. Szerettem ott ülné és csak csendben gondolkodni. A borús időben a sötét gomolyfelhők közül hirtelen egy kis napfény szűrődött át.  Lehunytam a szemem és élveztem a „napfürdőzést”,habár semmi ereje nem volt, mégis próbáltam azt az illúziót kelteni. Gyűlöltem, mai napig gyűlölöm a hideget. Lehangol, kihűt. Valójában azt teszi velünk, mint a téli álmot alvó állatokkal. Testünkben keringteti a vért, de lelkünk csak vegetál, hideg, jeges érzésekkel.
Hirtelen felriadtam, ahogy éreztem azt a fuvallatot, amit akkor lehet érezni, mikor valaki elviharzik melletted. Ez is történt. Mire kinyitottam a szemem, a lány már méterekkel odébb szaladt, majd hirtelen térdre rogyott, arcát a kezébe temette és zokogni kezdett. Azonnal odarohantam hozzá.
-Mi a baj? Mi történt?
-Mit törődsz vele?- Emelte fel fejét. Már akkor éreztem egyedi, különleges kisugárzását.
Egyszerű, rövid, fekete szoknyát és egy nagyon egyéni, kihívó, mégis ízléses rózsaszín inget viselt, melle alatt vastag fekete öv, nyakában pedig bohókás divatnyaklánc díszelgett. Megjelenése egyszerre volt nőies és elegáns. Meghökkentően hosszú-fenékig érő-,gyönyörű barna haja volt, ami szemébe omlott, eltakarva ezzel azokat az átható, jégkék, páratlan szemeket. Egyszerre voltak mandulavágásúak és vadmacska szemek. Akárcsak egy kígyóé. Ahogy felnézett rám ezekkel a kisírt kígyószemekkel, tekintetéből sütött a gyűlölet. Kissé ijesztő volt, de volt benne valami vonzó, igéző, ami nem hagyta, hogy csak úgy félvállról kezeljem a dolgot és sértődötten sarkon forduljak, mint ahogy ezt tenném más esetben ilyen sértő válasz esetén.
-Csak segíteni szeretnék... -mondtam lágy hangon.
-Segíteni? Ugyan miért akarnál... ? Az emberek még a saját barátjukon sem segítenek. Őket is cserben hagyják. Miért akarna akkor akárki egy idegennek segíteni?
-Miért állsz ilyen negatívan a dolgokhoz?
-Miért állnék pozitívan. Soha nem történt velem olyan dolog, ami miatt azt mondhatnám, hogy: „Igen, érdemes bízni az emberekben!” Mert nem. Nem érdemes. Senkiben.
-Őszintén... tudnék neked ártani azzal, ha most kiöntenéd a szívedet, megkönnyebbülnél?
-Ártani mindenki tud.
-Miért akarna?
-Mert mindenkit csak a saját jóléte érdekli. De miért győzködlek? Teljesen fölösleges még beszélni is akárkivel.
-Ezt te sem  mondod komolyan...
-De. Teljes mértékben. Fölösleges szavakat pazarolni. Most pedig hagyj békén!
Hiába mondta teljes komolysággal, felemelt hangon, nem tudott bennem haragot kelteni. Odébb mentem, visszaültem eredeti helyemre, de közben végig szemmel tartottam. Mikor elindult, lassan követni kezdtem. Meglepett a tény, hogy egyenesen az én házam felé tartunk. Majd egy sarokkal előbb lefordult. Öt percre lakott tőlem. Jól megjegyeztem azt a házat. De már eleve furcsán ismerősnek hatott, mintha már láttam volna valahol. Miután hazaértem órák hosszat töprengtem, hol láthattam a házat, de nem voltam képes felidézni. Csak lebegett előttem az apró, kissé omladozó kertes ház képe.
Másnap fal-fehérré dermedtem, ahogy megláttam az iskolában a teremajtón belépni a kígyószemű szépséget. Láttam az ő arcán is a meghökkenést, a meglepő azonban az volt, hogy az osztálytársaim mind összesúgtak. Mintha megbotránkozást keltett volna az érkezése. Erősen gondolkodtam mi állhat a dolgok háta mögött, majd végre a két előadás közti szünetben odaléptem egy ismerősömhöz és rákérdeztem. Erre ő nagy meglepődéssel a hangjában kérdezte: „Hát te nem láttad a riportot a hírekben pár napja?” Abban a pillanatban azonnal bevillant minden. A ház... a lány... minden. Szörnyű borzongás járta át a testem.
-Nem... Az nem lehet, hogy ő volt...
-Miért ne lehetne? Hiszen más nem volt otthon.
-Ugyan, honnan vehetik ezt ilyen biztosra? Egyedül ő tudhatja mi zajlott le aznap este a házban.
-Te tényleg ilyen naiv vagy Lindsay?
-Miért lennék naiv? Ti vagytok igazságtalanok. Gyilkossággal vádolni valakit, anélkül, hogy a körülményekről bármit is tudna akárki.
-De a tények...
-Miféle tények...?
-A tragédia előtt két órával a szomszédok szörnyű vitát hallanak, a lány lelép, a férfit és a babát lelövik, majd pár perc múlva hazaér... Nem gondolod, hogy ez gyanús?
-Szerinted, ha ő lett volna, képes lenne mai napig abban a házban élni?
-Kell a látszat. Nézz csak rá. Nem véletlen hívhatták ismerősei sem „Kígyónak”.
-Áhh, felesleges neked akármit mondani.
Elindultam Clio- mivel így hívták, már ha nem „becenevén, „Kígyó”-n szólították-felé. Beültem mellé a padba.
-Hát te mit keresel itt?-Hangzott a csöppet sem kedves kérdés.
-Valószínűleg azt, amit te. Itt tanulok.
-Tehát ügyvéd leszel? Az ész osztás már úgyis megy...
-Hiszen nem is ismersz... Te? Neked mi a célod?
-Mintha nem lenne mindegy...-mosolyodott el cinikusan.
-Ezt hogy érted?
-Jaj, ne játszd a tudatlant. Körülbelül egy-két hónap múlva bezárnak és ott élem le az életem.
-De ha egyszer ártatlan vagy...
-Kérlek ne játszd itt a hős védelmezőt, mikor ugyan úgy nem hiszel bennem, mint akárki más!
-Nem játszom... Tényleg szeretnék neked segíteni.
-Akkor maradj csöndben! Ez nagy segítség lenne.
-Nem én játszom. Inkább te... Játszod a gonosz, rosszindulatú, gyűlölni való lányt. Közben közel sem ilyen vagy.
-És ezt egy nap távlatából sikerült leszűrnöd?
-Látom rajtad.
-Ugyan...-legyintett, és jegyzetelni kezdte a tanár szavait.
Aznap már délben elindulhattam volna haza. Nem is ártott volna. A záróvizsga a nyakamon volt. Alig volt két hetem hátra. Rettentően felvillanyozott az érzés, hogy hogyha minden sikerül két hét múlva hivatalosan ügyvéd leszek. Aznap is tanulnom kellett volna, de úgy döntöttem megvárom Cliot. Természetesen ő nem vette jó néven.
-Nem mehetnénk együtt haza? -kérdeztem.
-Ha nincs jobb dolgod.-jött a nyers válasz. Én még ennek is örültem. Igaz nem sok dolgot tudtam meg, de legalább volt egy-kettő értékelhető szava hozzám. Csak úgy áradt belőle az értelem és a bölcsesség. Volt valami különleges bája is. Biztos voltam benne, hogy nem tehette azt, amivel vádolják.
Lassan eljutottunk odáig, hogy minden nap együtt mentünk haza, sőt, már odafelé is. Igaz Clio tartotta a „tisztes távolságot” mégis mintha felengedett volna, de csak velem szemben. Az iskolában mindenkivel bántó, sértő volt, már itt is csak Kígyónak hívták, ami persze engem mélyen felháborított, minden adandó alkalommal védtem őt.
Egy reggel, mikor vártam Cliot, nem jött. Becsöngettem. Ajtót nyitott. Szörnyű bőrben volt. Szemei táskásak, vérvörösek. Még pizsamában állt, kezében pedig zsebkendőt szorongatott.
-Sajnálom Lindsay, nem megyek ma.
-Mi történt? -átkaroltam a vállát. Meglepetésemre semmilyen ellenállást nem tanúsított.
-Tudod mit? Én már nem küzdök ellened. Mostantól mindenre válaszolok,amire kíváncsi vagy. Ha bezárnak úgy is mindegy, ha meg nem, akkor legalább egy valakiért értelme lesz továbbcsinálni. -behívott a lakásába.
Nagy, tágas ház volt. Először egy kis helyiségbe, előszobába léptünk be. Innen nyílt a nappali. Gyönyörű volt. Mahagóni, magasfényű parketta, rajta fekete szőnyegek és bőr kanapék, szemben a kandallóval. A kandalló mellett polcok, amiken ott álltak férje, kislánya képei, mellettük mécsesek égtek. Itt ülünk le. A fotel mellet egy modern tervezésű üveglapos dohányzóasztal állt. Rajta papírok hevertek szerte-széjjel. A kezembe nyomott egyet. Az idézés volt.
-Három hét...-szólalt meg elcsukló hangon, könnyeit nyelve.
-Ha ártatlan vagy nincs mit félned.
-Hogy ne lenne? Nincs más gyanúsított.
-De konkrét bizonyíték sincs.
-Az nem számít, te is tudod, hogy hogy működik ez. Akit el akarnak ítélni, azt elítélik. Viszont lenne egy hatalmas kérésem. -láttam, hogy nagyon fél feltenni a kérdést. Sokáig habozott, majd megkérdezte: Nem képviselnél te a tárgyaláson?
-Oh, Clio. Ne csináld ezt velem! Nem akarhatod, hogy én képviseljelek ott... Alig másfél hetes diplomával.
-Pedig ezt szeretném. Ha te nem tudsz kihozni, akkor más sem. Egy ismeretlen ügyvédet semmi nem érdekel, csak, hogy a pénzét megkapja.
-Clio... Nem tudom, hogy mit mondjak erre...
-Én igen. Igent. Nézett rám könnyes szemmel és őszinte mosollyal.
-Hát jó. Legyen. Akkor meséld most el, hogy mi történt.
Elmondott mindent, részletről-részletre. Elmondta a vitát, aztán, hogy elment otthonról, de visszafordult, mert rájött, hogy kislányuk mennyire félhet, és mire hazaért, már halottan találta mindkettejüket.
A következő napokat csak tanulással és az ügy tanulmányozásával töltöttem. Mikor eljött a vizsga napja, Clio volt az, aki fogta a kezem és tartotta bennem a lelket. Mérhetetlenül boldog voltam, mikor kiderült, hogy sikerült. E ünnepelni nem volt idő. Csak Clio képviselésére tudtam gondolni.
A  tárgyalás napjára már minden lehetőséget átnéztem, számba vettem. Teljesen felkészültnek éreztem magam. A bíró azonban sajnos hiába nem volt semmi ellenérv, első fokon házi őrizetre ítélte, valamint további tárgyalásokra. Ahogy kiléptünk, Clio teljesen kikelt magából. Annak ellenére, hogy az elmúlt időben mindent tudtunk egymásról, mindent elmondtunk, ugyanolyan sértően kezdett kiabálni velem, mint először:

-Miért nem mentettek fel? Miért nem oldottad meg?
-Clio, hiszen te is tudod, hogy ez nem az én hibám.
-Hát kié? Talán az enyém? Azért kértelek meg, hogy segíts. Te mondtad, hogy segíteni akarsz. Akkor miért nem tetted. -nagyon fájtak a szavai.
-Én felajánlottam a segítségem. Te könyörögtél, hogy képviseljelek, én mondtam, hogy nem lesz könnyű, de igazából mindegy lett volna, ha az ország legjobb ügyvédje képvisel. Elsőre ő sem hozott volna ki.
-Csak próbálkozni kellett volna.
-Tudod mit Clio. Igazuk van azoknak akik Kígyónak hívnak. -hátat fordítottam, elindultam az ellenkező irányba.
-Igen, és nem csak a szemem és a jellemem egy kígyóé. A szívem is hüllőszív. -hallottam elcsuklani a hangját.
-Tessék? -fordultam meg. Odaszaladtam és átöleltem. -Miről beszélsz?
-Voltam orvosnál... Baj van a szívemmel. Meg fognak műteni.
-Miét nem mondtad?
-Nem akartalak ezzel terhelni, és bocsáss meg az előbbiért, csak nem házi őrizetben vagy börtönben szeretném ezt átélni.
-Istenem... Ne aggódj, megoldjuk... -csókoltam meg homlokát.
Elmesélte nekem mit is jelent ez a „hüllőszív”. Szörnyen hangzott, Clio mégis végtelen nyugalommal beszélt róla. Én rettegtem. A műtét előtti éjszakát végignosztalgiáztuk az első találkozástól. Már azt is leterveztük miként fogjuk megünnepelni a felmentését.
Másnap elkísértem a kórházba. Szörnyű volt a látvány, ahogy áttolták a műtőbe. Látni ezt az erős, gyönyörű lányt ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Mielőtt begurították magához húzott és a fülembe súgta:
-Igen, érdemes bízni az emberekben! Köszönöm. -arcomon patakzani kezdtek a könnyek.
-Légy erős Kígyószemű!
Aztán betolták. Életem leghosszabb három órás várakozása, aztán pedig legszörnyűbb híre volt. Rosszul lettem fizikailag is, amikor az orvos bejelentette a halálhírt.
Aznap este végig a bíróhoz írtam a levelem, amit másnap reggel személyesen adtam le, leírva benne, hogy nem szeretném, ha felfüggesztenék az ügyet, szeretném, ha elkapnák az igazi tettest, és Cliot felmentenék. A bíró bár nem értette, beleegyezett. Egyúttal ő intézte Clio végrendeletét. Én voltam az egyetlen örökös. Mindenét rám hagyta.
Clio rám hagyott vagyona nagyon jól jött, ahhoz, hogy folytathassam az ügyét.
Öt év telt el. Meleg tavaszi nap volt. Feldobott, felmelegített. Élt a szívem, dolgozott a lelkem. Olyasmi öltözetet viseltem, mint Clio első találkozásunkkor.
-Csendet a tárgyalóteremben! Ezennel Thomas Smitht jogerősen életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélem, az 1994.évi, George, illetve Samantha Treas személye által elkövetett kettős gyilkosság ügyében. Clio Treast pedig hivatalosan felmentem. Életem legszebb mondata volt.
Még aznap elkezdtem szervezni az 1994-es évfolyam tanulóit. Szerencsére sikerült összehívni a nagy többséget. Kettőszázharminc egykori diák indult el virággal a kezében a temetőbe, hogy lerója tiszteletét Clio sírkövénél, amin ez állt: