Lehet, hogy tényleg igaz?
A fahéjas csiga jólesett. Idácska kért még egyet, már a negyediket! Igaz, ezek pici csigák voltak, nem olyan óriásiak, mint amiket a boltban lehet kapni. Idácska érezte, hogy a felső ajkán összegyűlt a cukor, biztosan szép kis bajusza lett. Megpróbálta lenyalogatni, mert a pulóvere ujjába nem szabad törölni, de nem volt elég hosszú a nyelve. Ezért tudja nehezen pörgetni az r-t is. De most már egyre jobban megy, anya megmutatta, hogyan kell, a tükörben vicces arcokat vágnak és prüszkölnek, mint a lovak, úgy nem is olyan nehéz… Apa egyszer azt mondta neki: még mindig úgy beszél, mint egy négyéves, és ha anya eleget foglalkozott volna vele kiskorában, már régen megtanulta volna rendesen kiejteni a hangokat.
Csendben üldögéltek. Idácska fürkészte anya arcát. Meg akarta tudni az igazságot. Mert ma hazafelé, amikor egy piros lámpához értek, apa elmondott neki egy titkot. Azt, hogy anya nem szereti Idácskát.
Anya odanyújtotta Idácska elé az almát. Tényleg, eszmélt fel Idácska, az alma nagyon jó, finom a fahéjjal. Anya vékonyra szeletelte neki, mert ő csak így szereti. Egészben ki nem állhatja, a csónakokat sem szereti, csak a kerek, vékony szeleteket.
Mi az igazság?
Megtorpant a szeme a virágfüzéren. Anyával krepp-papírból rózsát csavartak, az alját cérnával összekötötték. Mert nemrég volt farsang, Idácska Szent Erzsébetnek öltözött, olyan gyönyörű volt! Anya ruháit húzta fel, köpönyege volt, csuklyás! Meg hosszú szoknyája, a fején korona. És a kötényében a rengeteg rózsa! Idácska sajnálta volna kidobni őket, anya azt kérdezte, mi lenne, ha felfűznék? Azóta itt lógnak az asztal fölött.
Amikor megjött ma este, szaladt anya karjaiba, a csuklóján hintáztak a szatyrok. Az egyikben játék volt, a másikban édesség, mindent megmutatott anyának, de anya nem nagyon örült. Miért nem? Idácska tűnődött. Apával délután játékboltba mentek, és Idácska elkölthette a pénzt, amit apától kapott. A tanulásért kapta. Idácska szeretett tanulni, és mindig megcsinálta a leckéjét, pénteken is, már azelőtt, hogy apa érte jött volna. De apa szerint az nem elég, mert az iskola, amit anya választott, egy nulla. Hogy lehet egy iskola nulla? Ezért minden reggel, mikor apánál ébredt, külön munkafüzetben gyakorolnia kellett az írást meg a számolást. Ők nem így tanulták az iskolában, de apa szerint így kell. Mikor apa végre azt mondta, na, ennyi elég lesz, leszámolt Idácskának az asztalra sok-sok pénzt. Mindig azt várta, hogy Idácska tegye el, de nem volt pénztárcája, nem tudta hova tenni. Inkább otthagyta az asztal sarkán.
Az utolsó pillanatban értek a játékboltba zárás előtt. Gyorsan vett magának egy csomag filctollat meg egy sellőbarbit. A maradék pénzből édességet vett; az ábécé tovább nyitva tartott, de ott meg azért kellett sietni, mert különben anya már megint cirkuszolni fog, apa azt mondta. Idácska szerint anya nem szokott hisztériázni, legföljebb megharagszik, ha elkésnek. De egyszer egy órával korábban jöttek és anya akkor is haragudott. Apa azt mondta: Látod, még ki sem akarja nyitni az ajtót. Idácska nem értette.
Igaza van apának?
Szombaton korcsolyázni mentek apával. Idácska kinőtte a tavalyi korcsolyáját, apa két hete vett neki újat. Most húzta föl másodszor, ebbe nagyon könnyű volt belebújni, nem fázott benne a lába, és nem is szorította sehol. Szép fehér volt, rózsaszín csatokkal, és egyre jobban ment a korcsolyázás. Nem lépkedett a jégen, mint tavaly; megtanult siklani. Ha elesik, az fáj, de már nem esik el olyan sokszor. Anya elküldte a térdvédőt meg a könyökvédőt, amit a vásárban találtak egyszer. Föl lehetne csatolni a térde köré meg a karjára, és az megvédené az ütéstől. De apa nem engedi, azt mondja, úgyis alacsonyról esel, meg azt, hogy ki vagy te eléggé párnázva a hacukádban. Az anorákot is anya hozta, szép ciklámenszínű volt. Idácska nem is akart arra gondolni, amt egyszer apa mondott: Bohócot csinál belőled az anyád, olyan színe van, mint a pávián fenekének — sőt, még csúnyábban mondta. Idácska akkor nevetett rajta, de belül úgy érezte, sír. Csak azt nem értette, miért nem hozhatta haza a korcsolyát. Apa azt mondta, az ottmarad nála. Pedig anyával is szeretett volna elmenni a jégpályára. De anya nem viszi el. Idácska gondolkodott: vajon anya csak korcsolyázni nem szeret… vagy őt nem szereti eléggé, azért nem mennek soha?
Azazhogy egyszer elmentek. Amikor még volt otthon korcsolyája, anyával meg a többiekkel kirándultak a Hárshegyi-tóhoz. Idácska először félt rámenni jégre, mert apa azt mondta, azt soha nem szabad, és meghal, ha beleesik a vízbe. Pedig sokan korcsolyáztak rajta. Anya hívta, nézd, engem is kibír! Pedig anya nem volt nehéz. De Idácska látta a többieket, a jég meg sem nyikkant, a pereméig be volt fagyva az egész nagy tó. Hát rámerészkedett ő is. A nagy korcsolyacipőn át is érezte a talpa, hogy ez a jég göröngyös volt, nem olyan sima, mint a korcsolyapálya. A tó jegén volt egy halom buborék, faág, levél a jégbe fagyva, néha megugrott rajtuk a korcsolyája. Aztán már megszokta és nem botlott meg. Közben a brátaik tüzet raktak a tisztáson. Idácska belebújt a csizmájába, és odafutott a tűzhöz. Mennyire más szaladni, mint csúszni! Idácska meg Hanni lesöpörték a havat a farönkökről, hogy mindenki leülhessen. Ültek a tűz körül. Nem fáztak. Pogácsát kaptak meg kalácsot, Idácska az öléből falatozott, Hannival, kuncogva, előbb a sósat, aztán az édeset. Milyen jó volt!
De most már elolvadt a hó. Idácska kinézett az ablakon, kint sötét volt és hideg. Apával sült krumplit ettek ebédre, apa hamburgert is rendelt mellé, pedig Idácska nem szereti, de muszáj volt megenni, mert különben nem mentek volna sehova.
A sült krumpli jó, csak mindig túl sós, utána olyan szomjas lesz, és a szódás üdítő kaparja a torkát. Most érezte csak, milyen szomjas, de eszébe jutott, amit apa mondott, hogy a tej ártalmas. Anya miért ad mégis neki? Elfogta a vágy a tej után, de ügyetlenül nyúlt érte, fellökte a poharat. A tej szétfutott a tiszta terítőn, Idácska riadtan anyára pillantott. Hoppá, szólt anya, és fölkapta a terítő szélét, hogy ne csöpögjön a földre. Majd a mosógép kimossa, mondta, és mosolygott.
Kimentek a fürdőszobába, hogy megeresszék a vizet. Nagyon szűk volt, a hely, alig fértek el ketten. Apának nagy háza van. Régen ott laktak mind. Miért kellett eljönnie onnan?! A szobájában annyi minden elfért, volt sok polca, szekrénye, babaház, kisasztal, még egy óriási babzsák is. Bár ezt mind nem bánta annyira, csak a korcsolyát szerette volna nagyon hazahozni. A régi szobájában az ablak fölött aranykarnis volt fodros függönnyel, és virágkehely formájú lámpák. A szőnyegre nagyon kellett vigyázni, mert azt apa keresztanyja küldte, fehér volt és prémes, nagyon jó puha, csak túl rövid, nem ért végig a szobán, pedig a járólap hideg volt.
Itthon padlószőnyeg volt a földön, nem túl szép, sötétzöld, de faltól falig ért, és Idácska lehetett zokniban egész nap, nem kellett papucsot húznia, azt amúgyis utálta. Le is hasalhatott a padlóra rajzolni, mesekönyvet nézegetni, sosem fázott. Itt is volt saját szobája, csak nagyon pici. De anyával emeletes ágyat választottak bele, mert amikor költöztek, Idácska megkérdezte, hogy ide meghívhatja-e az osztálytársait. Hát persze, mondta anya. De aludni is? — pislogott rá Idácska, és másnap megvették az emeletes ágyat, hogy ha vendég jön Idácskához, annak is legyen hol aludnia. Anya szereti azt, akit én szeretek, gondolta Idácska. Csak apát hagyta ott. Anyád vált el, nem én, mindig azt mondja apa. Miért csinálta ezt anya? Amikor elváltak, Idácska sokat sírt.
De legalább Hanni eljöhet hozzá! Minden héten egyszer itt alszik, mert a szülei szerdánként tanfolyamra járnak. Anya ilyenkor korábban megy értük az iskolába, hogy legyen idejük játszani. Hamar végeznek a leckével, az egész délután az övék, és este együtt fürdenek. Anya vacsorára tejberizst szokott főzni, azt mindketten imádják. Arra is lehet fahéjat szórni, de néha kakaót szoktak. Idácska úgy szereti Hannit, mintha a testvére lenne. Ha már nincs testvére, itt van neki Hanni, és mindig megengedi neki, hogy kiválassza, melyik ágyban szeretne aludni.
Rózsás illat kezdett szállni a fürdőszobában. Idácska nagyon szerette a virágokat, de télen nem lehetett kapni. Anya ezért virágillatokat szokott a fürdővizébe tenni, most rózsafát. Egyszer apának is addig könyörgött, amíg el nem mentek egy illatszerboltba, ahol apa levendulát vett, mert csak azt ismerte, és az is virág. Idácska nem ismerte a levendulát, de már nagyon várta, hogy este beleönthesse a vízbe, amikor megtöltik a sarokkádat. Zsíros cseppekben úszott a víz tetején az olaj, és a szaga sem volt jó. Idácska nem akart belemenni, apa mérges lett, hogy le kell eresztenie egy egész kád vizet, és Idácskának büntetésből zuhanyoznia kellett. Apa ráadásul kinyitotta az ablakot, hogy kimenjen a büdös. Idácska nagyon fázott és sírni szeretett volna, mert apa nem szólt hozzá és dühösen fogta meg.
Idácska most már tudja, mert megkérdezte anyától, hogy az olajat előbb el kell keverni valamiben, tejben, mézben vagy szappanban. Anya is ezt csinálta most: kavargatta a rózsafaolajat az ujjával. Beledugta a könyökét a vízbe, így jó lesz, mondta, Idácska haját két kis kontyba tűzte, és segített neki belépni a kádba. Idácska hasra feküdt a vízben, és hullámokat csinált. Akkor meglátta a törölközőt meg az új pizsamát a radiátoron. Anya odakészítette, hogy jó meleg legyen, amikor kijön a kádból és belebújik.
Idácska szeretett mese előtt, amíg anya mosogatott, játszani egy kicsit. Fogta a babáját, a legkedvesebbet, az igazit. Bepelenkázta és tiszta ruhát adott rá.
— Jól van, ne félj — suttogta neki. — Nem kell sírni, nincsen semmi baj. Sss... — és bebugyolálta a takarójába. — Nem kell félned! Nagyon szeretlek, kicsikém! Mindig veled maradok — duruzsolta neki, miközben ringatta. — És vigyázok rád.