Azt, hogy ki vagyok, és mennyit változtam eddigi lassan 18 évem folyamán, azt nehéz lenne megítélnem, de lehet, hogy éppen itt az ideje, elvégre semmi nem történik ok nélkül. Az embernek időnként számot kell vetnie önmagával ahhoz, hogy tovább tudjon haladni az éltben. Ehhez az addig történtekből egy kis esszenciát kell készítenie, amibe minden tanulságot belesűrít, a többit pedig lezárja önmagában, hogy többé ne tudja zavarni. Ha úgy tetszik, azért, hogy képesek legyünk kiélvezni a jelenünket.
Sokat nem tudok a korai éveimről, azaz sok tradicionális történet kavarog most a fejemben, amik közül nem tudnám megmondani, melyik a legfontosabb. Májusban születtem, így persze imádom a tavaszt, a megújulás és a szerelem évszakát. Jártam óvodába, született egy húgom, akit eleinte borzasztóan irigyeltem- hogy őszinte legyek, egészen olyan 12 éves koromig- és ehhez mérten utáltam is, de aztán változtam. Azt hittem nem voltak nagy pálfordulatok az életemben, de most kellett rádöbbennem, hogy igazából ezekre vagyok legbüszkébb, ha azért olyan sokan nincsenek is. Egy nap úgy határoztam, hogy nem mehet tovább az, amit addig a testvéremmel csináltam- mert tényleg nagyon nem voltam vele kedves- aznap este mesét olvastam neki, és a következő napokon is. És azóta soha egy percre sem vesztünk össze. Akármilyen elképzelhetetlen volt is, megtörtént, és én azóta hiszek a csodákban, mert ez igenis az volt.
Eközben elváltak a szüleim, ami azért nem volt ennyire váratlan. Nem nagyon emlékszem felhőtlen családi pillanatokra, így nem mondanám, hogy maga a válás volt rám nagy hatással, de az ezt követő időszak, az, hogy egy igazi mozaik-család része voltam az annál inkább. Persze fájt, rossz volt, de, ami ezután következett az rendkívül edukatív volt, hogy diplomatikusan fogalmazzak. Apánál maradtam anya betegsége miatt, az akkor még nemkívánatos húgom pedig a nagyszülőkhöz került, az ő betegsége miatt. Leszögezem, nem vagyunk beteges család, azaz nem abban az értelemben, ami a náthát és egyebeket jelenti. Anya depressziós, sajnos még most is. A húgomnak pedig veseproblémái voltak, melyek azóta megoldódtak, szóval mára egészen jók az arányaink.
Ahogy ez lenni szokott, mindenki próbálkozott. Mondanám, hogy valamelyik szülőm sikeresebb volt, de sajnos egyiküket sem tekintem követendő példának. Akármilyen régen is váltak el egymástól, ez óriási törést okozott mindkettejük életében és akárhogy nézzük is, egymással töltötték a fiatal éveiket, így elég sok tapasztalatuk kimaradt, melyeket esetlenül, de persze néha viccesen próbálták pótolni 40 körül. Volt itt minden, az egyik részről fitt-néni, őrmester, életunt boszi, megnemértett művész, természetgyógyász és ki tudja még mi, ami már hozzánk gyerekekhez nem jutott el a „remek szűrőrendszeren" át. De anya sem panaszkodhat. Szenvedélybeteggel indított, volt rokkantnyugdíjas-beszédhibás, nem gyengén túlkoros, egy igazi papucs és egy bigámista-vagy tri-, vagy a fene tudja...
Nyolcadikosan, tehát 13-14 évesen jött a nagy, de nem olyan szép fordulat, mikoris napközis tanárom közelebbi barátságba került velem, persze az iskolaév végéig szigorúan büntetőjogilag tiszta keretek között. Ami azonban egyértelműen az ő érdeme, az a középiskolai felvételim, melyet 97%-osan teljesítettem, ami valljuk meg, nem egy rossz eredmény. Valamikor ekkortájt zajlott a második nagy változás az életemben. Szorgalmas lettem, mégha külső behatásra is. Végre sikerült lefogynom, ami örök álmom volt. Persze túl nagy szükség nem volt rá, de azért mint minden lány, sosem voltam elégedett. Ez volt életem nagy felszálló-ága, hiszen jóformán minden középiskolába igen előkelő helyen vettek fel és végre egyszer jól éreztem magam a bőrömben. De itt jött a hopp után a kopp. Tanárom elég egyértelműen leszögezte, hogy eddig ő tett értem, most én jövök. El kellett, hogy teljen még néhány hónap, de végül eljött, amire várt, „együtt voltunk". Már, ha a titkos találkozókat és „minden mást, csak azt nem, amit tilt a törvény", azt kapcsolatnak lehet nevezni. De hát ő annak nevezte. Én pedig elfogadtam. Mindig különleges kapcsolatra vágytam, meg persze egyáltalán valakire, aki foglalkozik velem, hát megkaptam! Sokáig persze nem tartott a dolog. Három próbálkozást követően végül sikerült szabadulnom 5 hónap után tele önváddal és bűntudattal. Semmi nem maradt bennem, csak a fájdalom, hogy hibáztam, olyasmiben, ami helyrehozhatatlan.
Hivatalosan két évig voltam anorexiás, de persze, akinek valaha volt evészavara, az talán soha nem szabadul egészen. Azóta is rámjön időnként a fogyhatnék és bárhol járok, akaratlanul is összehasonlítom magam mindenkivel. Most például nem kifejezetten vagyok elégedett, hogy megint diplomatikus legyek.
A gimnazista éveim nem indultak a legrózsásabban, ezt pedig stabil hanyatlás követte. Na jó, nem, de mindigis szerettem volna elsütni ezt a szófordulatot. Annyi minden esetre igaz, hogy nem érzem magam túl jól a pénzeszsákok gyerekei között és várom már a jövő évi érettségit. Abban pedig bízom, hogy majd az egyetemen/főiskolán olyan emberekkel találkozom majd, akik egy kicsit közelebbi univerzumból jöttek. Hozzá kell tennem persze, hogy az általános iskolámban egy isten voltam, (elnézést azoktól, akik az egyistenhitet vallják) persze nem voltak túl nagy vetélytársaim, de mégis sokkal jobb eredményeket értem el, mint most, ez pedig nagyon hiányzik- ugyan már dolgozom rajta, hogy javítsak a helyzeten.
Sokat próbálkoztam a fent említett tanár előtt fiúkkal, azaz nagyon szerettem volna rátalálni a szerelemre, ezért mindig rossz helyen kopogtattam. Egyetlen nap volt az életemben, mikor ezt igazán feladtam, és persze ki ne jött volna rá, ekkor találtam meg az igazit, most már több, mint 2 éve. Ez az, amit életem második csodájaként tartok számon, hiszen soha nem gondoltam volna, hogy tényleg van az a zsák, aminek én vagyok a foltja. Még most se igen tudom elgondolni, hogy miért teljesíti valaki az én túlzó elvárásaimat, azokért a csekély erényekért, amelyeket én adni tudok. De lassan a tapasztalataim felülmúlnak minden kételyt, hiszen nincs az a kitartás, amivel engem el lehetne viselni, csak úgy. Ehhez szerelem kell, se több, se kevesebb.
És hogy ezek között a történetek között hol vagyok én, az ember, aki minden kapcsolattal formálódik és alakul, arra mindenki maga tudja csak megadni a választ, hogy ő milyennek gondol és hová helyez engem. Impulzust akartam kelteni, ami lehet, hogy egy túl negatív lett, de ezt kérlek tudjátok be annak, hogy most nem vagyok maximálisan elégedett azzal, ami vagyok, de tudom, hogy nem szabad elfeledkeznem azokról a csodákról, melyek végigkísérték az életem. Vannak szép napok, „azok a napok" és rusnya napok az életemben, de akármilyen elcsépelt is, hinnem kell a mondásban: meg kell adni az esélyt minden napnak,hogy egy hasonló csoda kezdődhessen el rajta, függetlenül a tegnaptól és attól, hogy elvileg mire van esély. Hinni kell és elengedni a nagy vágyainkat, hogy az élet azzal jutalmazzon, ami valóban a legjobb nekünk.