„Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény."
Az idős,a harmadik emeleten lakott, azon főtéri, zsidó bérházak egyikében, melyeknek belső falai már omladoznak, és amelyeknek udvarain mindig ott áll a szőnyegporoló, a repedezett négyszögletű betonból öntött járda, melyekre rendszerint apró kezek varázsolnak számokat, hogy később, az iskolai órák után apró lábak szökdécseljék keresztül, nem vetve számot a repedéseken kikandikáló növényzettel. Ezen belső udvarokhoz tartoztak még, az egykor barna olajfestékkel lefestett , de mára már fölcserepdezett korlátrúdak, melyeket ha kicsit is elérint az ember, tenyere megtelik a száraz, szúrós festékkel.
A bérház lakásai szorosan tapadtak egymáshoz, nappal hangosak, éjszaka pedig csöndesek, olyannyira, hogy nyári éjszakákon, ha az ablakok nyitva maradnak, és ha nagyon figyel az ember, könnyen meghallhatja alsó szomszédja lélegzetvételét. Különböző emberek laknak itt, akik igen jól ismerik egymást, van hogy barátságosak, van hogy ellenségesek. Sohasem kapcsolják föl egyszerre a villanyt és sohasem oltják el egyszerre, hasonlítanak egymáshoz,ugyanazokat a lépcsőket tapodják nap mint napra, de amint becsukják maguk mögött saját ajtajukat már másak , teljesen különbözők. Itt lakok például, a Mici néni, az első emeleten, hajdanán igen nagy színésznő volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint a fényképei, amelyeket már az egész bérház ismer, aztán itt laknak még a Müller-nővérek, akik szabás-varrással foglalkoznak, a másodikon az ifjú hegedűtanár, ugyanitt van kiadó lakása a festékgyárosnak, a harmadikon pedig az idős. Egyedül lakik ezen az emeleten, nem szívesen vesznek ki itt szobát, mert ez lévén az utosó emelet, kicsit hűvősnek bizonyul. Az idősnek azonban megfelelt, egy kis szobája van, és egy konyha,nem szereti a fényűzést. A lakást két ajtó zárja, és a külsőn egy „kitekintő" ágaskodik, erre feltétlen szükség van ezekben az időkben.
Reggel pontosan hétkor kel, este pontosan tízkor fekszikt, nem ismeri ezt a szót, hogy felületes, és ha ismerné is bizonyára sosem gondol rá. Rendszerint teát iszik, abból a különös figyelmességgel díszitett, porcelán teáskészletből, melyet még az anyja hagyott rá, halála után. Naponta többször is kezet mos, pontban egykor ebédel, amit az idősebb Müller kisasszony készít el és egy óra előtt öt perccel visz fel a szobájába. Ekkor veszi el kimosni a fehér köppenyt is, amit előző nap az idős használt.
Az idős műhelye ugyanezen az udvaron van, a földszinten, kockajárda vezet ide is, egyik a másik után. A műhelyt két ajtó zárja, egy vastagabb, ablak nélküli, barna, meg egy ablakos, zöld, de ezeket mind nem tudhatja az ember, ha a nagy, szürke boltíves kapun, amit renszerint este zárnak, centiméter pontossággal elhelyezett, napota alaposan megtörölt táblán nem írja: Idős, ugyanazon karakterrel, mint amilyent a Slava típusú órákon lehet látni.
Az idős egyáltalán nem csúnya ember, magas, olyan hatvan körüli, haja szürkés, kissé félre fésült, szeme kéken derengő,szemüveget visel, ami az ő szakmájában teljesen természetes. Ujjai hosszúak , finomak és a szappan szagát árasztotják. Nem túl vídám, csak kevesen és ritkán látták mosolyogni, de akik látták azok tudták csak igazán, hogy az idős egyáltalán nem csúnya ember, csak egy kicsit mogorva, csak egy kicsit zsémbes.
Sokféle mende-monda járja a várost az idős személyét illetően, egyesek azt mondták, hogy azért nem nősült meg soha, mert igen furcsa természetű, olyan, mint a tavaszi idő, senki sem bírta volna ki mellette, a Müller kisasszonnyal is alig beszél, az leteszi elé az ebédet, de ő nem mondja azt, hogy köszönöm, hanem hónap végén pontosan fizeti ki.
Mások azt mondják, hogy igen fukar, szó ami szó az idős ha útnak indul a kis Warburggal, mindig megnézi a kilométerórát ha kiszáll. De persze nem feltétlen fukarságból, csak úgy...ha az ember egy kicsit másként él, és nem szórja úgy a pénzt mindjárt megszólják...merthát mindenki tudta, hogy tulajdonképpen az idős nem is olyan szegény, a nagyapja, az öreg Schwartz is idős volt, sőt annak az apja is, ebből meg az a mende-monda származik, hogy a műhelyben nincsenek pontos árak, az idős először megnézi azt, aki az ajtón bejön, aztán mondja meg mi mennyibe kerül.
Ősz volt, úgy október vége, nagy cseppekben esett a délelőtti, csendes eső.
A hatvan év körüli Schwartz pontban hétkor kelt,( nem véve figyelembe a téli és nyári időszámítást), kicsit hideg volt már a lakásban, így magára vette a melegítőjét, megmosta az arcát,megtisztította és föltette szemüvegét, félre fésülte a haját miután felöltözött, megfőzte és megitta a teát a különös figyelmességgel díszitett teáscsészéből, mellé egy kis kekszet evett. Levette a karfáról a kikeményített fehér köpenyt, amit azelőtt nap vitt fel az idősebb Müller kisasszony, magára öltötte, még egyszer megmosta a kezét és a fölszintre indult. Az ajtóban háromszor fordította el a kulcsot, aztán kétszer lenyomta a kilincset. Meg volt elégedve, ígyhát lement a műhelybe. A földszinten először a kaput nyitotta ki és tárta szélesre, elvette az ablakpárkányra kikészített rongyot, és megtörölte, majd megigazította a táblát. Aztán az ajtókat zárta ki, először a barnát, aztán a zöldet, felkapcsolta az erősebb fényű lámpát, föltürte a frissen mosott köppeny ujját, lecserélte az üvegszemét és dolgozott.
Olyan délelőtt kilenc körül lehetett, amikor egy nagy fekete ernyő alól egy halványbarna cipőcskét láttam, pont kilenc volt amikor lenyomta a kilincset. Schwartz nem ugrott fel, hanem a nagyító mögül mérte végig egy pillanatig. A cipőcske bement és csodálattal nézett körül: a különböző nagyságú, formájú, mutatókkal ellátott, tizenkét egyforma részre osztott szerkezetek egyszerre szólaltak meg: a fali órák, a zsebórák, a kakkukos órák, a zenélő órák , hivatásuknak eleget téve, jelezve a pontos időt, hogy azután tovább ketyegjenek, járjanak, lüktessenek, siessenek, késsenek vagy álljanak. Csak a homokóra őrizte meg nyugalmát, ugyanúgy folydogált, mint szokott.
Schwartz csak azután mozdult meg, miután kileste a cipőcske örömét, mosolygott, mert tudta, hogy már nem idegenek, hogy találkozhattak talán, valamikor...A cipőcske a kabátjához nyúlt, zsebéből egy kis kocka karórát vett elő, egészen közel hajolt Schwartzhoz:
̶ A nagyanyámé-mondta- ha járni fog, talán hasonlíthatok majd kicsit...érti...az ő idejéhez...ugye tudja mit akarok mondani?!
̶ Gondolom-mondta Schwartz, és elvette a karórát, de hirtelen kicsúszott a kezéből, a cipőcske
azonban utána nyúl és elkapta.
̶ Megtudom javítani
A cipőcske három nap múlva visszajött, boldog volt amikor elment, ott ütyködött a karóra szíjával a belső udvaron, de aztán nemsokára visszajött, ekkor mintha kicsit szomorkás lett volna. Szinte két hétig járt, aztán egyszer mosolyogva ment el és többé nem jött vissza, no nem azért mert Schwartz megjavította teljesen az óráját, hanem mert nem tudott haragudni rá, megértette, hogy mindenki próbálkozik: felhúzza, előretolja, hátra igazítja, de tulajdonképpen teljesen megjavítani senki sem tudja, még Schwartz sem, aki igen csak jó kis vagyonra tett szert és akinek már a nagyapja is idős volt, és miért?
Mert mindenkinek más és más ideje van, más ketyegője , más rugója.