Az igazi egységet a különbözők alkotják

Évszám
2012
Beküldő
Nikózia
Légy önmagad! Mára már elcsépelt közhely lett. Mégsem értik és élik meg az emberek ennek a kis rövid egyszerű aforizmának a mélylélektani értelmét. Ha értenék nem így élnénk, legalábbis nem így rendeznénk az életünket.                                                                                                         

            A szocializáció első percétől, arra buzdítanak bennünket, hogy viselkedjünk a normák szerint. Már az óvoda sorozatgyártó szalagján meg kellett tanulnunk a sok-sok fenyegető sorozatgyártó nevelési intelmet, a kell, muszáj, illik kategóriákban. Akkor kellett ennünk, aludnunk, játszanunk, tanulnunk, amikor ideje volt a napirend szerint, nem akkor, amikor éhesek, álmosak, érdeklődők voltunk. Szinte egyszerre kellett felemelni a kanalunkat, becsukni a szemünket és álmodni önmagunkat, ugyanúgy. Mindezt vezényszóra, jókedvvel és vidáman. Korán meg akarják velünk tanítani, hogy mindenre úgy reagáljunk, ahogy azt illik, s ahogy azt elvárják.  Ne ellenkezzünk, ne legyen más alternatívánk, csak azt csináljuk, amit az éppen aktuális felettes szerepben lévő személy mond, s akkor minden rendben lesz. Az nem számít, mi hogyan és mit akarunk, vagy mit nem akarunk. Ha kimerjük mondani, máris veszélyesnek, beilleszkedni nem tudó egyedeknek titulálnak bennünket.

              Kérdem én, hova vezet ez, milyen ember-termékeket gyártanak ezzel? Hol vagyunk akkor mi a rendszerben, ha a rendszer határoz meg bennünket?

             Nem azt mondom, hogy mindig azt tegyük, amihez éppen kedvünk van, nem is tennénk, mert amúgy is belső késztetésünk, és természetes szükségletünk a rendszeresség, a szokások és a határok kialakítása. De engedjék már meg, hogy saját belső igényeinkhez alakítsuk ki ezeket, és ne mások szabályai szerint.

            Az iskola még mindig iskolapéldája ennek a sorozatgyártó hozzáállásnak. A pedagógusok többsége fél az egyéniségektől, mert nem tudják beépíteni az előre kiszámítható gépezetbe. A munkahelyeken még mindig a bólogató Jánosok, a hajbókoló kis csinovnyikok a jó munkaerők. Az újítóktól, az önmagukat minden körülmények között vállaló, öntudatos beosztottaktól tartanak, s jobb tőlük megszabadulniuk, mert nem férnek bele a fekete-fehér, igen-nem világképükbe. Mégis hogyan lehetünk valóban önmagunk és egyediek ebben a sorozatgyártó világban?

            Előbb-utóbb mindenki megtalálja az önmagához vezető utat, saját belső vívódásai, harcai, belső konfliktusai árán. Meg kell tanulnunk saját érdekünkben lavírozni vágyaink és az egyformaságot díjazó társadalmi rendszerünk között. Különben belerokkanunk a szerepeink megkövült álarcaiba, és a megfelelni akarás kényszeres börtönébe. A társadalom ugyanis szereti a gyors, egyszerű, olcsó megoldásokat, de ez csak konformista, mechanikus gépezeteket szül, nem pedig gondolkodni merő, saját akaratú individuumokat.

             Minden folyamatosan változik körülöttünk. Gyorsulnak az események, ingerek, melyekhez alkalmazkodnunk kell. A természet is folyton változásban van, mindig megújul, alkalmazkodik a külső behatásokhoz, s ha úgy hozza az élet más formát vesz fel, átalakul. Mert egy biztos van csak, a változás. Rohanó, feszített tempójú világunkban mégis a természet nyújt nekünk igazi biztonságot, megnyugvást, harmóniát. Pedig nincs két teljesen egyforma fa, virág, sőt maga a táj, a környezet is napról napra változik, mégis ugyanaz. „Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény.” Az emberi kitalációk mindig félelemből, hiányból vagy érdekből születnek, ezért eleve nem lehetnek harmonikusak. A természet csak van, létezik, nem akar magából hasznot húzni. Nem azért szép, hogy tetsszen, nem azért terem, hogy profitáljon belőle, egyszerűen csak ad, önmagából, öncélúan, elvárás, viszonzás nélkül. Ez a harmónia titka. A természet bölcs, érdemes róla példát vennünk. Az önmagát felvállaló, szabad lelkű, magával békében élő embert hasonlíthatjuk leginkább a természethez. Hisz olyan emberről mondjuk, hogy természetes, aki csak él, létezik, nem valamiért és valakiért, hanem magáért az Életért. Aki tudja, hogy ő is a természet része, és minden a javát szolgálja, ha összhangban él vele, és engedelmeskedik törvényeinek. Ha így kezdünk el élni, akkor azok a bizonyos „kellek”, „illikek”, „muszájok” belülről jönnek majd, s óvnak bennünket, nem pedig kívülről irányítanak vezényszavakkal programozva. Figyeljük meg a természeti elemek működését, s tanuljunk meg tőlük élni! Müller Péter is megfogalmazta, hogy nagy tanítónk lehet például a víz, miszerint nem legyőzni kell az akadályt, hanem túljutni rajta. Tovább kell menni! A folyó nem áll le vitatkozni az útját álló sziklával, hanem átfolyik rajta, s derűsen rohan a tenger felé. Tudnunk kell, mi a fontos magunkban, s az életünkben, és ezt kell őriznünk szüntelenül. A többit bármikor feladhatjuk. Ez a „víz” stratégiája. Ez vezessen bennünket, tartsunk ki magunk mellett, magunkért, hogy eljussunk saját „tengerünkig”.

            Ha mindig olyanok akarunk lenni, mint a többi, s úgy cselekszünk, ahogy a többség, sosem lesz életünk. A szabadsághoz bátorság kell, mert ha azt választjuk ki kell lépjünk a komfortzónánkból, a kényelmes, biztonságos önbörtönünkből. Kötöttségek, megfelelési kényszerek, béklyók nélkül kell éljünk. A szabadság nagy felelősséggel jár, és nagyon nagy tudatosságot követel. A szabadságot tanulni kell, mert arra nem adnak receptet, nem tanítják az iskolában, azt nem irányítja senki, nem akarja megmondani, milyen légy. Te magad vagy a saját főnököd, te felelsz döntéseidért, tetteid következményeidért. Te leszel a mindenség, a kezdet és a vég. Mindezekért cserébe megkapod saját önvalódat, önfeledtségedet, boldogságodat, egyedi gyártású darab leszel, még ha selejtes is, de legalább nem sorozatgyártmány. A belső szabadság, a bátor és tudatos emberek kiváltsága, akik meg mertek küzdeni magukkal, s nem másoktól várták önmaguk képletének megoldását. Saját magukon dolgoztak hosszú időn keresztül, a saját magukat megfejtő módszerekkel.

            Igen, elérkeztünk a lényeghez, a sorozatgyártás legfőbb akadályozó tényezőjéhez, mégpedig az önismerethez. Ez az, ami végső soron a belső szabadságunkhoz, harmóniánkhoz vezet el. Az önismeret útja nagyon rögös, és sok szörnyet kell legyőzni vagy inkább megszelídíteni út közben. Az út végén saját magunkkal találkozunk, akivel örökké együtt voltunk és leszünk is. Azonban egyáltalán  nem mindegy, hogy csak bújkálunk előle vagy szembe merünk vele nézni. Ha ismerjük magunkat, mindenre képesek vagyunk, még a szabad, boldog, egyedi életre is. Nem leszünk egyformák, hisz saját történetünkben, saját utunkon nincs két egyforma szörny, ugyanaz az „önmegoldó képlet”. Nem kell többé úgy élnünk, ahogy azt az elvárások szerint kell, hanem úgy, ahogy önvalónk engedi.

            Nincs két egyforma életút, két egyforma ember, azonos vágyakkal, félelmekkel, hibákkal, élményekkel. S ha mindenki venné a bátorságot és elindulna ezen a kissé félelmetesnek látszó szabadság-önismeret nevezetű úton, akkor alkothatnánk egy igazi egységet. Egy óriási puzzle-képet, ahol a más-más formájú puzzle-darabok hibátlanul illeszkednének egymáshoz. Így előbb-utóbb kivonnák a forgalomból az összeilleszthetetlen, azonos formájú, egyhangú sorozatgyártású darabokat, mert az új kirakó képe sokkal színesebb, szebb és maradandóbb lenne.