A virradat hűvös, szürkés fényében halk léptekkel érkezett a kastély csarnokába Smaragd Mester. Megállt középen s kőrisfabotjával hármat koppantott a márványkövezeten. A palota megremegett, összeütődtek az arany és ezüst serlegek, s Topáz Herceg ágya mellett a székre vetett palást a földre csusszant.
A Herceg felébredt, erős nyomást érzett fejében a tegnap éji tivornya miatt. Mióta atyja, a király távoli tartományokat látogatott, mulatozástól volt hangos a kastély. A tanácsnokok mással sem foglalkoztak, csak az ópiumszívással, evéssel és ivással, s a birodalom népe egésznap henyélt. Elgondolkozott életén az ifjú s úgy érezte, ez nem mehet így tovább. Elhatározta, hogy elhagyja a palotát, és addig nem tér vissza, míg méltó nem lesz a trónra.
Topáz Herceg az erdő felé vette útját, komoran gondolkodva lépdelt, mígnem egy kis tisztásra ért, melyet lassú sodrú patak szelt át. Leült egy mohos kőre és a patakba bámult, látta saját elmosódott tükörképét, gyűrött arcát, zilált haját, s lehúnyta a szemét. Mikor újra kinyitotta, a sajátja mellett egy ráncokkal mélyen barázdált, ám mosolygó arcot pillantott meg. Felpattant és megilletődve szembefordult az érkezettel:
– Smaragd Mester! Nem hallottam, hogy jössz!
– Pedig én hívtalak, s lám, nem késlekedtél! – felelte ravaszkásan hunyorogva a Mester. A Herceg zavartan tekintett a bölcsre. Smaragd Mester jól tudta, mi jár a fejében.
– Mit szólsz, milyen gyönyörű a birodalmad? – kérdezte körbemutatva az erdőn.
– Méghogy gyönyörű?! A tanácsadóim csak a mulatozással törődnek és ópiumot szívnak, a jobbágyaim lusták és züllöttek – kiáltott felháborodottan Topáz Herceg, majd csendesen tette hozzá – s magam is miféle trónörökös vagyok!
Smaragd Mester megkocogtatta a Herceg fájó fejét kőrisfabotjával:
– A fej vét, és a láb adja meg a kárát!
– Mester, segíts, hogy méltó király lehessek! – kiáltott fel kétségbeesetten a Herceg. Smaragd Mester pedig azonmód tanítványául fogadta.
Topáz Herceg három esztendeig maradt a Mester mellett, s szelleme felragyogott, mint a nap, elméje csiszolt lett, mint egy drágakő, jelleme szilárd, mint a gyémánt. Ekkor, három év után, így szólt tanítójához:
– Smaragd Mester, felkészítettél az uralkodásra, ám sok nép tekint majd rám tanácsért, sokan fordulnak majd hozzám, hogy döntsek ügyeikben. Én jól tudom, hogy mély víz az ember lelke, hogyan tegyek hát igazságot, honnan tudhatom ki igaz, ki hamis?
– Ennek is megvan a módja, Herceg. Ismerek valakit, aki tévedhetetlenül látja az igazságot.
Smaragd Mester a patakhoz vezette a Herceget, varázserszényéből egy fényesen csillogó Holdkövet vett elő, s a vízbe helyezte. Abban a pillanatban zavarossá vált a patak, s mire kitisztult, a víz fölé hajló Herceg tükörképe helyén csodálatos szépségű lány arca nevetett a meglepett ifjúra.
– Mester, ki Ő? Sosem láttam hozzá hasonló szépséget!
– Szépségénél vonzóbb tulajdonsága az igazlátása. Ő az, akiről beszéltem neked, a Kristályleány. – felelte mosolyogva a bölcs.
– Ő, csakis Ő lesz a feleségem, senki más! – kiáltotta elragadtatottan a Herceg.
– Az Igazlátó Kristályleányt nem könnyű megtalálni, nehéz próbákon keresztül nyerheted csak el a kezét!
– Bármilyen próbát kiállok érte! Merre induljak, Mester?
– Az utat senki sem tudja, kezd el bolyongásod, s ha méltó vagy rá, hogy megtaláld az Igazlátó Kristályleányt, a helyes út a lábad elé szalad, s ahova igyekszel, odaérsz. Összekészítettem neked az úti csomagod, s odaadom atyád gyémánttal kirakott kardját, melyet eddig én őriztem számodra, s hogy legyen, ami a Kristályleányra emlékeztet, fogd, tiéd a Holdkő is. Végül mondok egy varázsmondókát, jól vésd eszedbe, talán segít, ha ügyesen értelmezed szavait.
Haragot csak irgalommal
Szánalmat csak józanul
Hasonlót a hasonlóval
Egy hős csak így boldogul
A Herceg megköszönte Smaragd Mester segítségét, a versikét pedig elméjébe vésve útnak indult. Keresztülvágott az erdőn, s az északi hegyeknek vette útját. Estére meg-megállt pihenni egy-egy öreg fa lábánál. Nemsokára észrevette, hogy valami dézsmálja az elemózsiás tarisznyáját. Egyik éjjel, alvás helyett lesbe helyezkedett egy bodzabokor alá. Ekkor kisvártatva azt látta, hogy egy tűzvörös róka érkezik, hogy csenjen tőle. Mindjárt előugrott a bokorból és üldözőbe vette, de bárhogy igyekezett elkapni, sehogy sem boldogult vele. Így aztán élelme egyre fogyott, holott éppen most járt a hegygerinc legkopárabb ívén, sehol sem talált bogyót termő bokrot vagy ehető gyökeret. Egyszer alkonyatkor megpihent, egy sziklának döntve hátát, s éppen étele utolsó maradékát akarta elfogyasztani, mikor előugrott a róka, s azt is elragadta előle. Éktelen haragra gerjedt a Herceg, s átkozódva kiabált a róka után. Éhesen kellet tovább állnia reggel. S másnap, harmadnap sem lelt semmi ehetőre, végül egészen legyengülve botorkált a sziklák között. Egy hasadékban aztán valami vöröset pillantott meg, s mikor közelebb ment, látta, a róka fekszik ott. Szegény jószág már alig lélegzett, tűzvörös bundája megkopott, látszott, hogy az éhezés őt is meggyötörte. Topáz Herceg dühödten kapta elő kardját. Itt volt a lehetőség, hogy végre bosszút álljon kifosztóján, a róka azonban megszólította:
– Én a Rubint Róka vagyok, s természetem, hogy ravaszsággal szerzem meg eleségem, ítéld meg tehát, halált érdemlek-e. Elkísértelek idáig, s a te elemózsiádon éltem, most pedig éhen kell pusztuljak.
A Herceg elbizonytalanodott: a róka csak rókaként viselkedhet – s a Herceg vajon mikor viselkedik Hercegként? Tanácstalanságában eszébe jutottak bölcs Mesterének varázsszavai:
Haragot csak irgalommal
Szánalmat csak józanul
Hasonlót a hasonlóval
Egy hős csak így boldogul
– Haragot csak irgalommal – szólalt meg végül, majd felemelte a rókát, hátára vette, s együtt indultak tovább. Nemsokára lefelé vitt az útjuk a hegyről, s egy dús fenyvesbe értek, ahol Topáz Hercegnek végre sikerült elejtenie egy nyulat. Egy magas fenyő alatt letáboroztak, a Herceg tüzet rakott, evett és megetette a legyengült rókát is. Reggelre mindketten erőre kaptak, s a Rubint Róka így szólt a Herceghez:
– Bölcs döntést hoztál, hogy rókaként ítélted meg a rókát, fogadd el most hálám jelét. Végigsimította tűzvörös farkát, s abból egy ragyogó Rubint gurult ki a Herceg elé, majd hálálkodását sem várva, egy szempillantás alatt eltűnt. A Herceg csodálkozott egy ideig a furcsa jeleneten, majd felvette a tüzesen fénylő drágakövet, és tovább indult.
Szép volt a fenyves, és az ifjúnak mindig akadt mit ennie, de végül ritkulni kezdtek a fák és Topáz Herceg elért egy kiszáradt tó medréhez. Úgy döntött, átvág rajta. Nehéz volt a járás a repedezett talajon, s amerre nézett, mindenhol csak a síkot látta, nem törte meg az egyhangúságot sem egy fa, de még egy csenevész bokor sem. A hegytetőn az éhezéssel kellett szembenéznie, itt pedig a szomjúság gyötörte. Többnapi bolyongás után, majdnem kiszáradva eljutott a tó közepéhez. Itt egy mocsaras vízfoltocskát pillantott meg, s nagy szomjúságában, ahogy rávetette magát, meglátott benne egy ezüstösen fénylő halat.
– Ha megiszom ezt a kevés vizet – tűnődött fennhangon – a pontyocska kiszárad és elpusztul. Nem vehetem el védtelen életét. De ha nem iszom meg, nemsokára én jutok a halacska sorsára. Mit tegyek?
Ismét csak a varázsmondókát kezdte mondogatni, hátha akad benne tanács.
Haragot csak irgalommal
Szánalmat csak józanul
Hasonlót a hasonlóval
Egy hős csak így boldogul
– Szánalmat csak józanul? Nem áldozhatom fel magam egy halacskáért, de megpróbálhatom megmenteni. Hiszen a kis ponty vize előbb-utóbb úgyis elpárologna. – gondolta. Így aztán elővett egy kendőt, megnedvesítette, óvatosan belecsavarta a halacskát, majd kiitta a pocsolya vizét, és tovább indult. Kis idő múlva kiért a tó kiszáradt medréből, s egy frissen zöldellő rétre jutott. Nemsokára egy folyócskára is rábukkant, gyorsan a vízbe bocsátotta a kis halat, s az rögtön erőre kapott, vidáman fröcskölve a vizet. Topáz Herceg éppen el akarta rakni a kendőjét, mikor valami keményet érzett meg benne. Szétnyitotta, s egy halpikkelyt talált. Ahogy azonban közelebbről megnézte, meglátta, hogy egy gyönyörű, zöldes fényű Opálkő az. Álmélkodva tette el a halacska hálájának jelét, ivott a friss vízből és tovább indult.
Amint egy domb tetejére ért, egy szikár hegy lábánál fekvő kicsiny falucskát pillantott meg a völgyben. Arra vette útját, majd az első takaros ház ajtaján bekopogtatott. Egy bájos leány sietett elő, s kitárta az ajtót. Haja hosszú selyemfekete, szeme fénye, mint az Ónix mély tündöklése, s nem is járt, inkább lebbent a föld felett. Kérdés nélkül betessékelte a Herceget, s elmondta, hogy Hollólánynak hívják, s hogy mostanáig fivéreivel élt, de azok egytől-egyig mind elpusztultak a hegy szellemeivel vívott harcban. Topáz Herceg részvéttel érdeklődött, miféle szellemekről van szó.
– Rettenetes lények azok, bár még senki sem látta őket, de minden éjjel hallani, amint kínozzák áldozataikat a hegyen. Többen próbálták már elpusztítani őket, de aki felmerészkedett a hegyre, az többé sosem tért vissza. – felelte a Hollólány. Nemsokára leszállt az éj, s alig kongatta el az éjfelet a falu harangja, rémes hangok ütötték meg a Herceg fülét. Olyasfélék, mint amikor valaki szólni sem tud fájdalmában, csak nyöszörög, és fel-felsikolt. A Herceg tüstént elhatározta, hogy maga próbál szerencsét: elpusztítja a hegy szellemeit. Talán akkor mosolyt varázsolhat a Hollólány arcára is. Mikor előadta szándékát, összeverődött a falu színe-java, próbálták lebeszélni, s legszívhezszólóbban éppen a Hollólány kérlelte. De Topáz Herceg megingathatatlan volt. Reggel vágott neki a komor hegynek, de éjszaka lett mire a csúcs közelébe ért, s a baljós sötétben össze kellett szednie minden bátorságát, hogy fel merjen hágni a hegytetőre. Ekkor lehetett éjfél, mert éppen ebben a pillanatban szólaltak meg a kísérteties hangok, oly erősen, hogy majdnem széthasadt a feje. Azonban sem eleven, sem holt lelket nem látott. Szorosan megmarkolta gyémántos kardját s egyre közelebb ment a helyhez, ahonnan a hangokat hallani vélte. Erős szél tombolt odafenn, tépve ruháit, csaknem feltaszította őt magát is. Egy szikla kiszögellésénél hallotta legerősebben a hangokat. Biztos volt benne, hogy a szellemek már körülvették, s bár nem látott semmit, magát halálra szánva kezdett el vagdalkozni a sötétben. Kardja azonban nem ért eleven testet, csak a környező sziklákat ütötte-vágta vele, pattogtak is a kőszilánkok szerteszét. Egész virradatig küzdött, s mikor érezte, hogy ereje végéhez ér, utolsó csapásra lendült karja, s hatalmasat ütött. A kard mélyen belevágódott egy sziklapárkányba, ütése nyomán szerteszét röppent ezer apró kavics. A Herceg kimerülten összerogyott, de azt még hallotta, hogy a szörnyű jajgatás elnémult. Késő délután lett, mire magához tért. A szél elállt, s verőfényesen sütött a nap. Körültekintetett. Így, nappal már nem volt olyan félelmetes a vidék. A hegytetőn itt is, ott is feltűnt néhány növény, sőt még kisebb bokor is akadt. Körülötte mindenfelé széthasított sziklaszilánkok, kövecskék, kavicsok hevertek. Köztük egy kis kék madár keresgélt. A madárka rápillantott a Hercegre és így szólt:
– Magadhoz tértél, Herceg? Kitartó bátorságodnak köszönheted az életed és a falut is megszabadítottad a szörnyű hangtól.
– Hogyan lehetséges ez? – csodálkozott az ifjú.
– Nem nagy dolog, de sokakat megtévesztett, sőt a gyávák halálát is ez okozta. Az erős hegyi szelek vájtak egy kicsiny lyukat ebbe a sziklapárkányba, s ahogy azon keresztül fújtak, nyögésnek és jajgatásnak hangzott. Sok bátorságát vesztett legény próbált meg elmenekülni innen, és óvatlanságukban a szakadékba zuhantak. Te azonban elszánt küzdelmed közben szétzúztad a félelmek csalfa okát. Fogj egy kövecskét a szikla darabjaiból, s vidd magaddal emlékül!
A Herceg kezébe vett egy kövecskét és lefelé ment a hegyről. Ahogy forgatta az ujjai közt a kavicsot, akkor ismerte fel, hogy nem is kavics az, hanem nemes fényű Zafírkő!
A faluban nagy örömmel fogadták, hiszen már azt hitték, ő is odaveszett. Topáz Herceg elmesélte nekik a hegy titkát, s hogy soha többé nem kell félniük a hangtól. A legjobban Hollólány örült, bevezette házába, s minden földi jóval kényeztette. A Herceg is örült a nagy dicsőségnek, s örömmel látta Hollólány arcán a boldog mosolyt. A lány marasztalta egy napra, kettőre, s végül már hetek is elmúltak, a Herceg azonban nem indult tovább. A Hollólány leste miden kívánságát, és elhalmozta kedvességével, újra és újra elmeséltette a herceggel útja történetét, s álmélkodva hallgatta tetteit. Telt-múlt az idő, és Topáz Herceg kezdte azt érezni, hogy jó helyen van ő itt, minek is tovább mennie még nehezebb, még szörnyűbb próbák elé. Itt mindene meg van, mindenki becsüli, a Hollólány pedig szereti. Hanem egyik este valahogy a kezébe akadt úti erszénye, melybe a drágaköveket tette. Gyönyörködve vette egyenként kezébe őket, s legvégül a Holdkő került elő. Amint megérintette, rögtön eszébe jutott a csodaszép Kristályleány, meg az is, hogy őt hazavárja a népe, hogy igazságban uralkodjon felettük.
Attól a naptól nem volt maradása. Hiába próbálta a Hollólány minden gyengédséggel maradásra bírni, könyörgött, vádolt, kétségbeesett, és ígért boldogságot, nyugalmat, az ifjú Herceg most már tántoríthatatlan volt. Végül is a Hollólánynak el kellett engednie őt.
– Ha kitartasz fájó szándékod mellett, én is adok neked útravalóul valamit: legyen veled a szívem és vigyázzon rád! – s e szavakkal a Hollólány keblébe nyúlt, kikapta a szívét, a Herceg kezébe adta, s maga tizenhárom hollóvá vált és elrepült. Topáz Herceg kezében pedig nem maradt más, mint egy mély fényű Ónixkő, mely úgy csillogott, mint a Hollólány szeme.
Elindult hát a Herceg, újabb bolyongásra szánva magát. De alig ment egy-két napot, már érezte, hogy jó úton jár, mert egy csodásan csengő-bongó erdőben találta magát. Nekiindult, hogy keresztülvágjon rajta, de az erdő közepén hirtelen tűz lobbant előtte, s ahogy hátraugrott, hogy kikerülje, észrevette, hogy körös-körül ég az erdő. Kétségbeesetten kereste a menekülés útját, de úgy tűnt, minden eddigi erőfeszítése és reménye ellenére a tűzben kell elpusztulnia. Hirtelen eszébe jutott a varázsmondóka:
Haragot csak irgalommal
Szánalmat csak józanul
Hasonlót a hasonlóval
Egy hős csak így boldogul
– Hasonlót a hasonlóval? De mi hasonlítható a tűzhöz, mi is izzik olyan vörösen, mint itt körben a fák törzse? – kiáltott a Herceg, s ahogy kimondta, már meg is találta a megoldást. Előkapta erszényéből a rókától kapott Rubintot, és a tűzbe vetette. Hatalmasat lobbant a tűz, majd egy szempillantás alatt kialudt.
A Herceg immár véglegesen meggyőződve a mondókába rejtett bölcsesség valódi erejéről, tovább indulhatott. Alig ment azonban néhány napot, egy fekete sziklafalhoz ért, azon egy barlang még sötétebb bejárata tátongott, s a falon márványtáblára vésett felirat állt: „Csupa meredély jobbra is, balra is, ha középen mégy, átérhetsz magad is.” A Herceg bátran elindult befelé, de pár lépés után olyan vaksötétség vette körül, hogy nem tudta, mitévő legyen. A tábla figyelmeztetése nem töltötte el bizalommal. Hogyan juthat át biztosan élve? Megint csak a mondóka segített.
– Hasonlót a hasonlóval. De mi hasonlítható e föld alatti sötétséghez? Mi is volna olyan kikutathatatlanul mély, mint itt a homály? – és már nyúlt is a Hollólánytól kapott Ónixkőért. És az, lám, úgy világította meg előtte az utat, mintha a Hollólány ragyogva óvó szeme volna. Így jutott át, sok küszködéssel a barlang sziklalejtőjén. S ahogy a világosság beszűrődött végül az alagútba, az Ónix fénye fokozatosan kihúnyt. A Herceg jobban megnézte, nem is volt már az drágakő, csak egy közönséges kavics.
A barlang szájánál azonban újabb próba várta, mert viharos tenger hullámzott a szikla lábazata és a legközelebbi sziklapárkány között. Vissza már nem fordulhatott Topáz Herceg, összeszedte hát minden erejét és belevetette magát a vízbe. Abban a pillanatban elkapta az örvény és húzta lefelé, egyre mélyebbre és mélyebbre, hiába próbált úszni, magába vonzotta a mélység. Jól ismerte már a mondóka e varázssorát:
– Hasonlót a hasonlóval. De mi hasonlítható a víz mély vonzásához, s az alig átszűrődő fények sejtelmes kavargásához? – küzdve az örvényléssel elővette a pontytól kapott Opált. A hullám rögtön kitépte kezéből, s ekkor a Herceg mintha mázsás súlytól szabadult volna, könnyedén úszott a víz színére, és elérte a túlsó sziklapárkányt.
A párkány körbefutott a hegy oldalán, keskeny, felfelé ívelő ösvényként. Ezen az úton ment tovább óvatosan Topáz Herceg feljebb, egyre feljebb. Eltűnt mellőle a tenger, el a föld is, nem látott mást maga körül, mint a felhőtlen égboltot, és lába alatt a sziklautat. Hirtelen az út is elfogyott, nem tudott már sem felfele, sem lefelé kapaszkodni. Ott állt a párkányon, haját meg-megcirógatta a hegyi szellő. Merre tovább?
– Hasonlót a hasonlóval. De mi hasonlítható az áttetsző égbolthoz, s a lengedező szél könnyűségéhez? – alig fejezte be a mondatot, már elő is vette a Zafírkövet, jól markába szorította és szemét behúnyva levetette magát a sziklapárkányról. De akárcsak egy tollpihe, lassan lengedezve ereszkedett lefelé. Végül földet ért egy kies tisztáson. S a tisztáson kristálypalota állt, s a napsugár úgy tört meg rajta, hogy Topáz Hercegnek káprázott a szeme. De még jobban káprázott, mikor egy tündöklő leány jött elő a fogadására. Nem volt az más, mint az Igazlátó Kristályleány.
– Már régen vártalak! Bár eléd küldtem szolgáimat, hogy álljanak utadba, a Rubint Rókát, az Opál Pontyot, a Hollólányt, és még a csalafinta Zafír Madarat is, de te mindig jól döntöttél, s így legyőzhetted a próbákat. Bevallom, Smaragd Mesterrel alig vártuk, hogy megérkezz.
Ekkor előlépett a Mester is, és hódolattal hajolt meg Topáz Herceg előtt.
– Uram, Te szellemedben máris koronás uralkodó vagy! – azzal az Igazlátó Kristályleány kezét Topáz Hercegébe helyezte, s megáldotta frigyüket.
Így lett párja a bátor kitartásnak az igazság. Uralkodtak népeik fölött bölcsen és békében, s aki csak a birodalmukba tévedt, mind egy kissé maga is jobb ember lett. Én is oda tartok, eljössz-e velem?