Barlanghasonlat ma
- Tudod, fiam, mi a nagy büdös igazság? – ücsörgött meg-meg nyikkanó hintaszékében egy öregember, mellette egy fiúcska kis sámlin próbálta eligazgatni igencsak termetes hátsóját, de úgy alakult, hogy sehogyan sem fért el, feladta hát.
Belemarkolt egy papírzacskóba, egy jó adag medvecukrot húzott elő belőle, és megkérdezte:
- Mi, nagyapa?
- Az, fiam, hogy az élet egy nagy…
- Mi, nagyapa? – vágott közbe a kisfiú, nem szerette, ha pont az izgalmas rész marad utoljára, főleg ilyen aljas módon el-elhallgatva.
- Egy nagy szopás, Zsombikám! – kiáltotta felszabadultan.
A gyereknek kiröpült a torkából minden, amit éppen majszolgatott, de az öreg mit sem törődött ezzel, csak kacarászott tovább. Nem tudni, hogy az imént említett kifejezést érezte ilyen mértékben mulatságosnak, vagy azon szórakozott, hogy most bizony elkerülhetetlenül végig kell hallgatnia mindent, ami csak ősz fejéből kipattan.
- Neked, fiacskám, mit jelent az élet? Mi tenne végtelenül boldoggá? – hallatszott újra a kissé karcos hang, ezúttal mindennemű mulatságot mellőzve.
- Ez mit jelent, nagyapa?
- Minek örülnél, süsd meg! Mit tanultok ti az oskolában? Beszélni nem?
A méltatlankodást a továbbiakban mindketten figyelmen kívül hagyták; az öreg nem is gondolta igazán komolyan, az unoka pedig igen jól ismerte őt, így tulajdonképpen szórakoztatta a dolog.
- Ha annyi chipset ehetnék, amennyi csak belém fér, nagyapa. Sőt, ha egy egész szoba teljesen tele lenne vele, az volna a legjobb.
- És ha kiderülne, hogy ez a csemege valójában nem is létezik? Hogy valójában csak egy átverés?! – fokozta a hangerőt, de nem méregből, csak így kívánt ráijeszteni kövérkés barátjára – Mit tennél, ha valójában halszagú spenót lenne fokhagymával?
- Akkor hánynék, nagyapa! Biztos, hogy soha többet nem ennék belőle.
- És ha a medvecukor sütőtökből van? – és kacsintott, amennyire fáradt, ráncos szemizmai engedték.
Több se kellett Zsombornak, röpültek is a fekete morzsák a szájából, s a köpet egyenesen a szőnyegre érkezett, pontosan a másik adag mellé. Ekkor már a nagymama sem állhatta tovább, bement a nagy, padlóhoz való kefével és sikálni kezdett. A férfiak némán, arisztokratikusan végignézték, hogyan lesz újra makulátlan az anyag. A nagyi még kutakodott egy darabig a fiókban, majd két kötőtű társaságában meghunyászkodva távozott.
Az urak pedig folytatták a beszélgetést:
- Fiam, tudod, az élet olyan, mint az édességek. Megennéd az összeset, de amikor már ott van a szádban, érzed az ízét, és tudod azt is, hogy valójában miből készült már nem is kell. Mikor ott van előtted a világ összes chipse már inkább csokiskekszre vágysz és sósmogyoróra. Érted?
- Nem igazán, nagyapa. Nem szeretem a csokiskekszet, a mogyorótól meg kiütéses leszek, és anyu csípős kenőcsöt ad olyankor.
- És ha inkább pizzát mondanék? – forgatta a szemét az öreg, mintha hóbortos tinédzser lenne. Láthatóan megint felbosszantotta egy kissé az unoka, amiért nem folytathatja nyugodtan a mondanivalóját. Még az is megfordult a fejében, hogy ezen túl nem kéri ki a kölyök véleményét, elmondja, azután vagy süket fülekre talál, vagy nem.
A kissrác is érezte a közömbösséget, egyszerűen csak megrántotta a vállát, és arcocskájáról a feszes mosoly lejjebb lohadt.
- Majd egyszer még hálás leszel nekem, ha majd tudod, mit jelentenek a szavaim… - sóhajtott. Zsombor szeme pedig egy pillanatra, de tényleg csak egy pillanatra felcsillant.
- Az emberek természetüknél fogva mindig vágyakoznak valami után… - sóhajtott. – Ezt jól jegyezd meg, fiacskám. Tulajdonképpen ez az, ami hajt bennünket; ez ad értelmet az életünknek, és ez tölti meg élettel az értelmünket – a papa szünetet tartott, aztán tompa öröm gyűlt a szemébe. – Mikor megkaptad az első számítógépes játékodat, örültél, igaz?
- Igaz, nagyapa.
- Helyes-helyes… Mégis újat kértél? – emelte fel mutatóujját figyelmeztetően.
- Mert kijátszottam, nagyapa. Szülinapra megkaptam a második részt, abban nagyon nehéz volt szintet lépni, le kellett győzni a sárkányt és utána át kellett változni láthatatlanná – magyarázta olyan beleéléssel, mintha atomfizikai elméleteket osztana meg a nagyérdemű hallgatósággal.
- Tudod, így van ez amióta világ a világ… Először még szereted, aztán unalom lesz belőle. Ez az élet rendje. Fogyasztói társadalomban élünk, Zsombor, még akkor is, ha te nem tudod, mit jelent – levitte a hangját, de csak éppen annyira, hogy egy közbeszólást engedélyezzen. Annak híján rögtön folytatta: - Vannak vezetők, ők megmutatják az élet értelmét, a helyes irányba terelnek minket, hogy küzdjünk az életben. Én egyet értek velük, és remélem te is. Ez egy körforgás, végeláthatatlan, de újra és újra örömöt okoz majd a vásárlás, hogy meglegyen mindened, amire csak szükséged van… És még több is… Te is szeretnéd, hogy mindened meg legyen?
- Igen, nagyapa, de… - csendre intette az ifjoncot, hogy hallgassa tovább. Noha nem mindent fogott fel ebből a beszédből, számára a nagyszülők szava szent volt.
- De mindig vannak, akik lázadoznak és törvényt szegnek – temette arcába a tenyerét az öreg úr, és amolyan mélységes elfásultsággal folytatta. – Akadnak, akik gyermeteg módon óriási badarságokat találnak ki. Süsd meg, hogy lehet kitalálni istenek meg huhogó szellemek létezését?! – Kacarászott zavartan, miközben a gyerek furcsa pillantásokkal méregette. – Ne akarj hozzájuk tartozni, eszedbe ne jusson! Ezek az emberek elzárkóznak a világtól, az autók és chipses zacskók civilizációjától, bokrok mögé költöznek, hogy naphosszat imádkozzanak… Úgy vélik, hogy az igazi bölcs lemond vágyairól, céljairól meg az élvezetekről. De akkor minek is élnek?! Már nem keresnek ezek kenyeret sem, nem vesznek új játékot a gyermeküknek, ehelyett dalolásznak, transzban, döngicsélve dicsőítik az ő hatalmas urukat, sőt – vett egy hatalmas, erőteljes hatást keltő lélegzetet – olykor átkokat is szórnak. Tudod mit jelent, megátkozni valakit?
- Azt, hogy valakinek a halálát kívánod – felelte tudálékosan a gyermek, az idős ember pedig elmosolyodott. – Nagyapa, te ezt nem is tudtad?
- De-de. Csak rád voltam kíváncsi, süsd meg… Szerinted ők jó emberek?
- Nem, nagyapa. Hogy juthat ilyen az eszedbe? – kirázta a hideg a kis Zsombikát, és amolyan utálkozó gyermekiséggel megborzongott. – Nagyon-nagyon gonoszok – lassan, gondosan formált ajka minden egyes szót.
- Ismersz te ilyen embert?
- Nem, nagyapa.
- És mit szólnál, ha elárulnék neked egy titkot? – súgta, motyogta az ősz bajusz.
- Juppí! – fordult körbe a gyerek saját tengelye körül, és minden háj megrengett rajta. – Nem adom tovább senkinek, ígérem nagyapa.
- Rendben – bólintotta keserédesen, kicsit meggyötörten, de ebből a fiú semmit nem vett észre. – Most jól figyelj, fiacskám! Komoly dologról fogok beszélni neked.
Zsombor újra elhelyezkedett a sámlin, most azonban nem törődött a kényelemmel, vigyázzülésbe vágta magát.
- Na most már ne diszpergálj nekem, mert egy akkorát lebaszok… - háborodott fel, de közben gondoskodó mosollyal figyelte unokáját. - Tudod, van egy férfi, aki arra próbálja kényszeríteni a feleségét, hogy költözzön el vele a természetbe, hogy vegyék ki az iskolából a kisfiukat és éljenek két hegy közé zsúfolva temérdek másik szektataggal, hogy igazán odaadóan imádhassák a szépen faragott totemoszlopot, valamint egyre inkább közel kerülhessenek a nagy Istenhez. Te szívesen lennél ennek a kiskrapeknek a helyében? – sóhajtotta az öreg egyre inkább gondterhelten.
- Minek elköltözni, nagyapa? Én nem mennék el, elbújnék, utána pedig játszanék egyedül! – csattant fel nyűgösen és karba tett kézzel elfordult. – Megmondom annak a kisfiúnak is, hogy ezt tegye!
- Nem találkozhatsz vele, ez sajnos lehetetlen – az öreg megsimogatta a duzzogó tincseket, de ennyi nem volt elég nekik. - Zsombika, nyugodj meg, kérlek, az isten szerelmére már! – csitította tovább. – Anyukád hamarosan itt lesz érted.
- Nem apuci jön? – kérdezte ijedten a kisfiú. Talán már sejtette, kiről szólt a történet.
- Nincs többé apád, elköltözött! – üvöltött rá az öreg, torkaszakadtából, ahogyan csak bírt.
Zsombor már nyolc éves volt, de sírva fakadt. Zsombor még csak nyolc éves volt, de már megtanulta, hogy az ő élete hazugság.