Ferenc a dolgozószobájában ült, előtte a tölgyfa íróasztalon hevert a nyitott laptop. Mögötte, az ablakon keresztül, csak nagyon kevés zaj szűrődött be, nem is bánta, nem szerette az embereket, csak az üzlet érdekelte. Nézte a számokat. Nem ezt várta, a megrendelések lassan érkeztek, túl lassan. Azt gondolta mostanra már minden darabon túlad, de az utóbbi időben nem úgy alakultak a dolgai, ahogy szerette volna. Kissé csalódott volt, de nem idegesítette magát túlzottan, ő ezt már egyszer végigcsinálta, néhány éve még több tízmilliós adóssága volt, onnan is talpra állt, és felépítette virágzó kis birodalmát. Mindene megvolt, pénz, hatalmas, pompás ház, jó kocsik, és gyönyörű nők; amit csak egy férfi kívánhat magának.
Most egy kissé rosszul mentek a dolgok az üzleti világban, de ő ebből is profitálni fog. Volt már olyan neve a szakmában, hogy mindent eladhatott, amit akart. Tudta.
Nem igazán érdekelte, ki fog bukni. Egy valami számított, ne ő legyen az. Ja, kérem, farkastörvények uralkodnak, csak a legerősebb maradhat életben.
Megszólalt a telefonja. Felvette. A titkárnője volt, azt mondta megérkeztek az adóellenőrök. Nem fognak találni semmit, mosolyodott el, most sem, csak úgy, mint öt éve; hiába ugrált egy-két hitelezője, nem érhették el, megvoltak a kapcsolatai. A laptopra nézett. Még egy megrendelés, elhúzta a száját, csak egy, két óra alatt. Holnapra ki kell találnom valamit, gondolta, és ki is fogok. A pénze jó része külföldi számlákon volt, ha valami történne, akkor sem lenne bajban, mást nem egy kis időre eltűnne az országból.
A karjához érő függöny riasztotta fel gondolataiból, a monitorra pillantott, semmi. Frissítette az adatokat. Semmi.
A huzat felemelt néhány papírlapot és a billentyűzetre sodorta. Ahogy a felsőre nézett, elakadt a lélegzete. ANNAK a szerződésnek volt a másolata. Ez lehetetlen, az egyetlen példányt elégette, a férfi pedig, miután nem fizette vissza neki a kölcsönt, öngyilkos lett, a felesége később eladta a házat, és elköltözött, legalábbis úgy tudta. Ha lett volna másolata, biztosan bepereli. Nem értette, hogy került oda. Előkapta az öngyújtóját a zsebéből, és meggyújtotta a papírt, nézte, ahogy a tűz végignyalja a lapot. Ahol elhaladtak a kis lángnyelvek, ott mindent megsemmisítettek, csak fekete pernye maradt utánuk. Megbabonázva figyelte, ahogy eltüntetik a bizonyítékot. Megkönnyebbült, bár nem valószínű, hogy még bárkit is érdekelt volna ez az irat. A múlt halott darabjai füstölve hullottak az asztalra, beborítva a többi lapot. Megmerevedett. A halom tetején heverő lap, ugyanazt tartalmazta, mint, amit elégetett.
Felszisszent a fájdalomtól. Annyira lekötötte a figyelmét, amit látott, hogy észre sem vette, mikor a lángok elérték a kezét. Elejtette a papírt, az lassan hullott le. Belemarkolt az iratkupacba, végigpörgette. Mind ugyanaz volt. Az elégett darabok némán peregtek alá a lapok felszínéről.
A laptop sípolására riadt, a kijelzőre nézett, a számláló pörögni kezdett.
– Mi történik itt? – Nézte a számokat. Pár perce még örömmel töltötte volna el, amit lát, most viszont csak megmagyarázhatatlan félelmet érzett.
Közelebb hajolt a géphez, abban a percben a huzat az arcába vágta a lebegő pernyét. De mitől van itt egyáltalán huzat, villant bele a kérdés. Felnézett. A szoba ajtaja nyitva volt, és egy nő állt ott. Fekete ruhájánál, csak szeme volt sötétebb, bőre szürke, haja éjszínű. Valami megmagyarázhatatlan derengés vette körül. Odament a férfihoz, kezébe nyomott egy újságpapírba burkolt csomagot, majd megfordult, és kisétált. Az egész annyira valószerűtlennek tűnt, hogy Ferenc meg sem tudott szólalni. Talán egy perc is eltelt, mire észbe kapott. Ledobta a csomagot, és kirohant a szobából. A bejárati ajtó nyitva állt. Kiszaladt az udvarra, körülnézett, de nem látott senkit, futott tovább, ki az utcára, de az is kihalt volt. Egy vízcsepp hullott a kezére, felnézett, de felhőt nem látott az égen, csak a késő délutáni napsugarak égették a bőrét. Viszont valami feltűnt neki, nem hallott egyetlen kutyát sem, egyetlen madarat sem, minden néma volt. Megrázkódott, talán csak képzelődött. Visszament a házba. Ahogy belépett a dolgozószobába, első pillantása az íróasztalra esett. Csak a laptop volt rajta, nyoma sem látszott az elégett papírnak. Úgy látszik kissé kimerült az utóbbi időben, gondolta, talán pihennie kellene.
Az asztal mögé sétált, a monitor fekete volt, megnyomott egy gombot. A képernyő kivilágosodott, majd bevillant egy arc. A férfi hátratántorodott a rémülettől. A következő pillanatban megjelent a táblázat, az eladási adatok nem változtak, a számláló visszaállt a korábbi értékre. Ez érdekelte most a legkevésbé, kihúzta a széket, hogy leüljön. Jeges rettegés vágott bele, ahogy lepillantott. A széken ott hevert a csomag, amit a nő adott.
Felkapta, és szinte őrültként tépte le róla az újságpapírt. Tudta, hogy mit fog látni. A szerződés másolata volt, sok-sok példányban összefűzve, mint egy könyv. Ahogy végigpörgette a lapokat, észrevette, hogy középen néhány ki van vágva. Szétnyitotta a paksamétát, és egy zsebórát pillantott meg a kialakított üregben. Kivette, régi darab volt, nem ismerte.
Leült az asztalhoz, és nézegetni kezdte. Kinyitotta. Egy felirat volt a belsejébe vésve: Szerelmemnek.
A füléhez tartotta, de nem hallott semmit, nem járt; mechanikus szerkezetű volt, megpróbálta felhúzni, de nem sikerült. Becsukta, kissé felemelte a láncánál fogva, és hagyta a szeme előtt himbálózni. Nem tudta, mennyi idő telt így el, mindenesetre mire észbe kapott, kinn már sötétedett. A laptop képernyőjére nézett, az adatok semmit sem változtak. Megvonta a vállát, az órát letette az asztalra, kikapcsolta a gépet, majd felállt, hogy menjen lefeküdni. Az ajtóhoz érve rossz érzése támadt, visszafordult a furcsa ajándékért, zsebre vágta, és elindult a hálószoba felé.
Másnap verítékben úszva ébredt, nem emlékezett rá, hogy mit álmodott, csak arra, hogy nem volt éppen kellemes álom. Az ébresztőórára pillantott, dél felé járt az idő. Furcsa, nem szokott elaludni. Éles fájdalom hasított a jobb kezébe, kihúzta a takaró alól, már teljesen lila volt a kézfeje. Éjjel valószínűleg az zsebórával aludt el, és a lánc rátekeredett a csuklójára, annyira elszorította azt, hogy a szemek mélyen belevágtak a húsba. Rémülten szedte le, majd dörzsölni kezdte a helyét; ez most egy darabig biztos megmarad, gondolta.
Felöltözött, majd lesétált a dolgozószobába. A takarítónő már végzett, mert az asztalon gondosan elrendezve ott volt az iratköteg, és az azt borító újságpapír, összehajtogatva. Felemelte. Akkor vette csak észre, hogy két különböző dátumú újságról van szó, mindkettő gyászhíreket tartalmazott, és mindkettőn be volt karikázva egy-egy értesítés. Az egyik a régi hitelezőjéé volt, a másik a feleségéjé, a kettő között mindössze három hónap telt el. Megakadt a szeme az aláíráson, szerető lányuk. Nem is emlékezett rá, hogy a férfinak volt lánya, igaz nem is érdekelte.
Amikor az az eset történt, még nagyon fiatal volt, a férfi pedig úgy tekintett rá, mint a fiára, és rábízta minden megtakarított pénzét. A vállalkozása, sajnos csődbe ment, akkor még nem értett annyira az üzlethez, mint később. Nem akart mindent elveszíteni, ezért a pénz egy részét külföldi bankokba vitte. Azt gondolta a férfinak úgyis van elég, az a pár tíz millió nem fog hiányozni neki. Csak egy jelképes szerződésük volt az ügyletről, és ő azt megsemmisítette, ezért nem értette, hogy került mégis ide. Aztán mikor a férfi öngyilkos lett, néhány hétig nem tudott aludni, végül meggyőzte magát, hogy biztos más oka volt rá, nem számíthatott az a pénz annyit. A többi hitelezőjének csak kisebb összegekkel tartozott, és kapcsolatainak hála, sikerült megúsznia az egészet. Mikor minden elcsendesedett, a pénz egy részét visszahozta, és új céget alapított, ami ezúttal sikeres is lett, nagyon hamar meggazdagodott, sőt az utóbbi egy-két hónapot leszámítva, amihez csak nyúlt, sikerrel zárult.
Néhány hónapja viszont megváltoztak a dolgok, mintha elkerülte volna legendás szerencséje. Valamikor márciusban kezdődött. Igen, március másodikán lett volna egy fontos tárgyalása az egyik beszállítójával, de az váratlanul lemondta, hiába kérte, nem indokolta a döntést. Aztán több üzletfele is hasonló lépéseket tett, és ez már némi aggodalommal töltötte el. Az elmúlt heteket egy új stratégia kidolgozásával töltötte, nagy reményeket fűzött hozzá, de nem hozta a várt eredményeket. Előző este meg ez a csomag. Valahogy érezte, hogy ezek a dolgok összefüggenek, de nem találta a kapcsolatot.
Megszólalt a telefonja. A titkárnője hívta, elmondta, hogy az ellenőrök nem találtak semmit, és a délutáni klubtalálkozóra emlékeztette. Erről el is feledkezett, pedig egyik kedvenc elfoglaltsága volt, ott kötötte a legjobb üzleteket. Az elmúlt napok eseményei után azonban nem fűzött nagy reményeket hozzá. Mint később kiderült, igaza is lett, egyetlen üzletet sem sikerült kötnie. Este átnézte a havi eredményeket. Az eladások még elfogadható szinten voltak, de jóval kevesebb, mint várta.
Elővette a szerződés egy másolatát a páncélszekrényből, ahova előzőleg zárta. Már meg sem próbálta megsemmisíteni, tudta, hogy hiábavaló próbálkozás lenne. Kirakta maga elé, aztán a két gyászjelentést is. Sokáig nézegette, végül bekapcsolta a számítógépet, és megnyitott egy telefonkönyvet, rákeresett a férfi lányára, szerencsére ritka neve volt, rögtön megtalálta. Egy kis üzletet üzemeltetett, ismerte is, és tudta, hogy nem igazán megy neki.
Lecsapta a laptop tetejét. Különben meg nem mindegy? Mindenki törődjön csak a maga dolgával, gondolta, azzal elment lefeküdni.
Nem emlékezett rá, hogy magával vitte volna az órát, reggel mégis ugyanúgy ébredt, mint egy nappal korábban, a lánc a csuklóján, mint egy bilincs. Ahogy felült az ágyban, néhány papírdarab hullott a földre, már meg sem nézte, csak felvette, és letette az éjjeliszekrényre, a szerződés másolatai voltak.
Kiment a fürdőszobába, megnyitotta a csapot, a felszálló gőztől egy dátum vált láthatóvá a tükrön, egy pontosan öt évvel korábbi dátum. Rossz érzés fogta el, lement a dolgozószobába és kezébe vette az újságot. Igen, azon a napon halt meg a férfi felesége. Megnézte a másik gyászhírt is. A férfi halálának dátumát kereste. Március másodika. Akkor fordultak rosszra a dolgai.
Dühösen vágta le az asztalra a gyűrött papírt.
– Mit akarsz? Mi a francot akarsz? – üvöltötte bele a szoba csendjébe.
– Mondott valamit? – lépett be a szobába a takarítónő. Arcán csodálkozás futott át. Sok mindent látott már ebben a házban, de munkaadóját még nem hallotta kiabálni.
– Semmi, semmi. Nem önnek szóltam, csak… – Ferenc elhallgatott. Mit mondhatott volna? Hogy kezd megőrülni, és épp egy szellemmel társalog? – Menjen csak, folytassa a munkáját – tette hozzá halkabban, és leült az íróasztalhoz, nézte a számítógépet, de semmit nem fogott fel abból, ami előtte volt. Vagy egy órát is eltöltött már így, néha érezte a karjain végigsimító szellőt. Megrázta magát. Marhaság, biztos csak képzelődök, gondolta. Ja, persze, képzelődtem magamnak egy könyvnyi szerződést, meg egy órát.
Úgy döntött nem foglalkozik tovább a dologgal, a kéretlen ajándékokat betette a páncélszekrénybe, és elindult megnézni, mi van az irodában.
Ahogy beért, titkárnője riadtan pattant fel a székről.
– Valami gond van? – kérdezte Ferenc köszönés helyett. – Azt mondta, az ellenőrök nem találtak semmit.
– Azok nem is, de… – Nézett rá a nő, ám nem fejezte be a mondatot.
– De mi? Mi történt?
A titkárnő válasz helyett, csak a kezébe nyomott egy köteg kimutatást. Az előző két nap mérlege volt.
Ferenc bement az irodába, és elkezdte átnézni. Siralmas volt, ha ez így folytatódik, néhány hónap alatt lehúzhatja a rolót. Nem hitte el, hogy ez vele megtörténhet.
Megpróbált nem venni tudomást a furcsa eseményekről, de hiába zárta be a páncélszekrénybe az órát esténként, reggel mindig ugyanúgy ébredt, a lánc a csukóján volt, bilincsként. Megváltoztatta a széf kódját, nem aludt otthon, de bármit is tett, az eredmény nem változott. A lánc nyoma már el sem tűnt a csuklójáról. A titkárnője is észrevette, egy darabig furcsán nézett rá, de nem mondott semmit. Az eladások pedig folyamatosan estek. Előzetes terveivel ellentétben hozzányúlt a külföldi betéteihez, mert egyszerűen képtelen volt beismerni üzleti kudarcait.
Néhány hét múlva ismét elővette a szerződést és a gyászhíreket. Úgy döntött, megkeresi a nőt. Egy virágüzlete volt nem messze az irodájától. Nagyon kedvesen fogadta, nem tudta, ki ő. Mikor a szüleiről kérdezte, kiderült, hogy apja öngyilkosságának okáról sem tud semmit, azt gondolta, az adósságai miatt tette. A házukat el kellett adniuk, anyja valószínűleg ebbe halt bele. Ő azóta már visszafizette apja tartozásait, tisztára mosta a nevét, viszont az üzlet nem ment valami jól, már azon gondolkodott megválik tőle. Ferenc felajánlotta, hogy megveszi a felét. Azt persze nem mondta, hogy ezzel csak a lelkiismeretén akar segíteni. A nő először csodálkozott, aztán megbeszélte a férjével, végül megkötötték az üzletet.
Mikor jöttek ki az ügyvédi irodából, Ferenc úgy érezte, jóvátette, amit vétett. Aztán ahogy átnézett az utca túloldalára, elakadt a szava, elsápadt a rémülettől. Ott állt a cigányasszony, aki néhány héttel korábban a csomagot hozta. Ferenc otthagyta csodálkozó üzlettársát, és rohant át a csikorogva fékező autók között. A cigányasszony nem mozdult, rá várt. A férfi felemelte a kezét, hogy megragadja a nő vállát, de ahogy a szemébe nézett, meggondolta magát.
– Vége van? – kérdezte a nőt minden átmenet nélkül. De az csak megrázta a fejét válaszul. Ferenc elsápadt. – De hát mit tegyek még? Visszaadtam a pénzt.
– Csak azért, mert féltél – felelte a nő. – Nem tudom, mit tettél, de ez a szellem nagyon dühös rád, iszonyú energiái vannak, ilyennel még soha nem találkoztam. Olyan, mint mikor valaki azt árulja el, aki szereti. Nem lennék a helyedben – mondta a nő, és elfordult, hogy elmenjen.
– Valamit csak lehet tenni – kapta el a csuklóját Ferenc.
A nő rémülten rántotta el a kezét.
– Ne érj hozzám, átkozott vagy, rontást hozhatsz rám is.
– Honnan szerezted azokat az iratokat? Ki adta? És az órát?
– Egyszer csak ott voltak, aztán megjelent ő is. Barna hajú, szakállas, őszülő férfi. A jobb szeme felett egy sebhely van. Ismered?
Ferenc kis híján összecsuklott.
- Igen – suttogta –, ő az.
– Azt mondta, vigyem el hozzád a csomagot. Én már sok mindennel találkoztam, de ez még nekem is sok volt. Muszáj volt megtennem, addig nem hagyott békét. Isten oltalmazzon neked!
– Nem lehet tenni valamit? – kérdezte Ferenc még egyszer. Arca halálsápadt volt.– Csak van valami rontáslevétel. – Miket beszélek? – gondolta rémülten.
A nő megrázta a fejét.
– Erre nincs – mondta, és elment.
Ferenc csak állt ott némán, az emberek kerülgették, a nap égette, belülről rázta a hideg, és a rettegés.
Nem mert egyedül aludni a házban, ezért szállodába költözött, de bárhová is ment, a szellem követte. Egyszer behajította az órát a folyóba, de mire visszaért a hotelba, már ott várta az éjjeliszekrényen. Próbálta elajándékozni, de senki nem akarta elfogadni, végül feladta. Rengeteg jósnőnél, „boszorkánynál” járt, de csak a pénze lett kevesebb, vagy szóba sem álltak vele. Úgy érezte, kezd beleőrülni.
Aztán egyszer csak meghallotta, először nagyon halknak, nagyon távolinak tűnt, de aztán a szavak kezdtek érthetővé válni. Nem neki szóltak, pontosabban nem társalogni akart vele a szellem, egyszerűen csak a szerződés szövegét mondta el, tízszer, százszor, ezerszer is talán. Néha meg a gyászhírekét.
Nem tudta, mit tehetne. Már ki sem mozdult a szobájából, csak ült a behúzott függönyök mögött a félhomályban. Enni sem sokat evett, a barátaival sem akart beszélni. Senkivel.
A szellem pedig nem tágított. Most már csak egy valamit mondott: Miért?
Aztán egy nap Ferenc úgy érezte, megtalálta a megoldást. Leült a számítógép elé, és elkezdte begépelni azt a régi szerződést, és mellé még valamit, a vallomását. Mikor készen lett, beírta a címzett mezőbe az összes ismerőse címét, a rendőrségét, és mindent, ami csak eszébe jutott. Rá akart kattintani a küldés ikonra, meg akart végre szabadulni a titkától… De akkor egy erős kéz elrántotta géptől. Mint egy tehetetlen rongybaba vágódott a szemközti falhoz. Mielőtt elvesztette az eszméletét még látta, hogy egy láthatatlan valaki törli az üzenetet, még a nevetését is hallotta.
Arra ébredt, hogy valakik dörömbölnek az ajtón. Nem akart felállni. A kintiek azonban nem adták fel, valami motoszkált a zárban, aztán már ott is voltak. Az egyiküket ismerte, egy barátja volt. Megálltak a szoba közepén, és nézték a szétdobált papírokat, és őt, ahogy ott kuporog a szoba sarkában, mint egy rémült kisgyerek.
– Ferenc! Mi van Veled? Jól vagy? – lépett oda hozzá a férfi.
Ferenc védekezően rántotta maga elé a kezét.
– Ne! Hagyjatok! Ne érjetek hozzám. Átkozott vagyok. Megmondta a cigány nő is. Meg a szellem. Én miattam lett öngyilkos. Én öltem meg.
– De hát, miről beszélsz?
– Ott van a gépben. Kitörölte az emailt, de én elmentettem. Hahaha. Azt nem tudta… – mondta Ferenc, szeme vadul cikázott egyik emberről a másikra, győzedelmes pillantással.
– Gyere velem, elmegyünk az orvosodhoz, néhány hetet pihensz és minden rendben lesz.
– Nem lesz semmi sem rendben. Én öltem meg. Ott van a vallomásom a gépben. Nézd meg!
– Rendben, majd megnézem. Gyere, menjünk!
– Nézd meg! Most! – üvöltött rá Ferenc.
A férfi tétován nézett a többiekre, az egyikük bólintott. Odalépett a géphez, és bekapcsolta.
– Itt nincs semmi – mondta halkan.
– De ott van. A dokumentumok között.
– Az üres, és az egész meghajtó az.
– Ott kell lennie! – Ferenc úgy pattant fel, mint egy sebzett vad. Félrelökte a másikat a számítógéptől, és vadul keresni kezdett. – Nem lehet. Eltüntette. Ezt is eltüntette. – Kétségbeesetten körülnézett, aztán egyszer csak felderült az arca. – Otthon van a páncélszekrényemben a szerződés másolata, meg az óra. Nem, az itt van. – Keresni kezdett a zsebében. – Eltűnt. Itt kell lennie valahol, mindig itt van. Ha eldobom, akkor is visszajön.
Barátja tanácstalanul nézett körül, nem tudta mit tegyen. Szerencsére, épp akkor érkezett meg az orvos. Ferenc dühöngött.
– Nem vagyok őrült. Gyertek el a házamba, ott van a páncélszekrényben.
– Rendben, de előbb menjünk be a kórházba!
– Nem, előbb hozzám megyünk! – felelte ellentmondást nem tűrő hangon Ferenc.
– Kérlek… – próbálkozott a férfi.
Ferenc meg sem hallotta, megindult az ajtó felé, és mindenkit félrelökött az útjából. Már majdnem kijutott, mikor az orvos utolérte, megragadta a karját, és belenyomott egy injekciót. Néhány pillanattal később Ferenc összecsuklott.
Egy hófehér szobában tért magához. Nem emlékezett rá, hány nap telt el azóta, hogy elhozták a szállodából. Csak távolról hallotta a hangokat. Két férfi beszélgetett.
– Hogy van? – kérdezte egyikük.
– Nem jól. Ha magához is tér rövid időre, mindig ugyanazt hajtogatja. Jelentettük a rendőrségnek is.
– Igen, engem is megkerestek már. Voltunk kint a lakásán, megnéztük a széfet is, csak egy halom üres papír volt benne. Óra sem volt sehol.
– De ott van! – üvöltött bele szoba csendjébe Ferenc, legalábbis ő üvöltésnek érezte, valójában csak egy elhaló nyöszörgés volt.
Egyszerre néztek rá.
– Csak kimerültél, Ferenc, próbálj meg pihenni. Csak képzelted.
Ferenc tétován nézett maga elé. Már épp meg akart szólalni, mikor egy láthatatlan kéz végigsimított a karján. Tudod, hogy itt vagyok, és itt is maradok, súgta a fülébe, a kéz tulajdonosa. Aztán halvány derengés töltötte meg a szobát, és megjelent ő is, szemei vörösen izzottak. Ferenc elsápadt, megpróbált távol kerülni tőle, az ágy végébe húzódott, kezeivel védekezően karolta át lábait.
– Vigyétek innen!
– Kit? –kérdezte az orvos.
– Őt – mutatott a szoba közepére Ferenc.
– Nincs itt senki.
– De ott van.
– Nyugodjon meg! – mondta az orvos, majd valamit állított a férfi karjába kötött infúzión.
Ferencet ólmos fáradtság lepte el, de még mielőtt magával ragadta volna az álom, hallotta, amint örök társául szegődött, elárult barátja a fülébe súgta: Örökre veled maradok.
***
A nő csodálkozva emelte fel a csillogó tárgyat. Nem tudta, hogy kerülhetett elő, hiszen olyan sokáig kereste apja halála után, végül már le is mondott róla, most meg egyszerre csak itt van. Felemelte. Pont úgy nézett ki, mint ahogy mindig is emlékezett rá. Kinyitotta. A belsejében ott volt a felirat: Szerelmemnek. Még az anyja vette, azt mondta ez fog szerencsét hozni a családnak, mire apja megkérdezte, hogy mi lesz akkor, ha máshoz kerül. Emlékezett anyja szemére, hogy elszürkült. Azt felelte, idegenre átkot hoz, aztán elnevette magát, persze csak a saját lelkiismerete átkát, elég az, tette hozzá. Valami furcsa volt az órán. A füléhez tartotta. Járt. Ezt nem értette. Mikor apja meghalt, az óra is megállt, aztán anyja halála után el is tűnt. Neki pedig rosszabbra fordultak a dolgai, persze nem gondolta, hogy az óra miatt, de azért örült neki, hogy előkerült.
Eszébe jutott a férfi, az üzlettársa. Nem hitte el, hogy köze lehet apja halálához, nem is hallotta soha a nevét azelőtt, hogy belépett az üzletébe. Sajnálta. Zárt osztályra került, megőrült. A vállalkozásai is csődbe mentek, egyedül az a vagyona maradt, amit a közös üzletbe fektetett. Ez viszont működött. Elég jól. A nyereségből fizette a férfi kezelését is. Kis része volt ez a valódi nyereségnek. A férfinak nem volt családja, így beszámíthatatlanná nyilvánítása után, ő vállalta a gyámságot felette. Mást nem tehetett érte, az egyik legjobb szanatóriumban helyeztette el. Valahányszor meglátogatta, furcsa érzése volt. Mintha egy láthatatlan erő megpróbálná távol tartani tőle.