Évszám
2010
Beküldő
kondrakati
Valahol Magyarország közepén élt egy ember, akit Karcsinak hívtak. Erényes, becsületes embernek ismerte mindenki. Nem is volt semmi baja egészen addig, mígnem egy napon, idegenföldről jött ember költözött a mellette lévő házba.
Ám a baj nem a háztól eredt, hiszen az évek óta gazdátlanul árválkodott. A teteje inkább áteresztette az esőt, mint kivédte, a kéménye pedig ráhajlott az alatta szomorkodó gesztenyefa ágára. Éppen ideje volt, hogy valaki gondjaiba vegye, csak kár, hogy éppen az idegenföldi látott benne fantáziát.
Karcsi tehát egyedül élt, nagyon szerényen, majdhogynem szegényen abból, amit saját maga termesztett a háza mögötti földön. A föld a házhoz viszonyítva hatalmas volt, gyümölcsfák és szépen gondozott vetemény volt rajta. Irigyelte is a szomszéd érte.
– Mondja Károly, mihez kezd maga ekkora földdel? – kérdezte egy alkalommal.
– Megművelem, aztán ha terem, gyönyörködök benne – válaszolta ő büszkén.
– Látom elég szűkösen él, nem kifizetődő manapság az efféle munka.
– Mi tagadás, nehéz az élete a magamfajta parasztnak.
– Úgy látszik, én vagyok a maga embere – húzta ki magát a szomszéd, mint aki kezdi otthon érezni magát.
– Ugyan már, mért lenne? – hökkent meg Karcsi.
– Van egy megfontolandó és igen előnyös ajánlatom.
– És pedig?
– Megvenném a földjét, jól megfizetem az árát.
– Na-na! – kapta fel erre a fejét Karcsi, – a föld nem eladó!
– Sok eurócskáért se? – pöffeszkedett a szomszéd.
– Semmi pénzért! – zárta le a dolgot Karcsi.
Hanem az élet nem ilyen egyszerű, nem minden úgy történik, ahogy szeretnénk. Karcsi évről évre nehezebben tudta kifizetni a földje után esedékes adót, meg aztán a jég és az aszály is megtette a magáét. Ami maradt, abból vámot vettek a madarak, így Karcsinak alig volt mit enni. A szomszéd pedig látva mindezt, újra előállt ajánlatával.
– A földet megveszem, de továbbra is maga műveli a termés harmadáért cserében – mondta.
– Nem bánom, legyen – egyezett bele Karcsi szomorúan.
Attól fogva úgy dolgozott a saját földjén, ahogy a jobbágyok szoktak az uraik birtokán.
Az évek teltek, szerencsére a világ is változott és a földadót eltörölték.
Karcsi kitartóan és becsülettel dolgozott, mígnem egy napon a szerencse melléje szegődött.
Volt már elégséges megtakarított pénze, így esténként a tűzhely mellett azon töprengett, hogy jó lenne visszavásárolni a földet.
Addig győzködte magát, míg végül egy nap oda állt a szomszéd elé.
– Mi járatban van Károly? – kérdezte az látva, hogy Karcsi erősen gyűrögeti ócska kalapját.
– Üzleti ügyben jöttem – válaszolta ő kissé elbizonytalanodva.
– Nocsak, tán nem akarja eladni a házat is? – kérdezte a szomszéd mohón.
– Nem azt, semmi pénzért! – vörösödött el Karcsi.
– Nemrég is ezt mondta, aztán mit ad isten, mégis meggondolta magát.
– Az akkor volt, most pedig azért jöttem, hogy helyreigazítsam a dolgot – mondta Karcsi egyenesen a szomszéd szemébe nézve.
– Azt már nem lehet – keményedett meg a szomszéd hangja.
– Mért nem?
– Mert a föld nem eladó!
– Euróért sem?
– Semmiért.
– Jó, akkor találkozunk a bíróságon – szólt Karcsi, majd sebesen sarkon fordult.
Az történt, hogy néhány nap múlva Karcsi és szomszédja, a bíróságon nézett farkasszemet egymással.
Mindketten előadták a panaszukat, a bíró fejcsóválva hallgatta.
– Nehéz ügy – dörmögte.
– Bíró úr. Ön mint becsületes földbirtokos, mondja meg igaz lelkére, kié a föld? Azé-e aki birtokolja, vagy azé, aki megműveli? – kérdezte Karcsi.
A bíró ezt hallván elmosolyodott és megvakarta kopaszodó fejét.
– Ezt magától a földtől kellene megkérdezni – válaszolta.
– De azzal egyet kell értsen, hogy a föld szavát csak parasztember érti – érvelt Karcsi.– Mert, ha igazságosak akarunk lenni, azé a föld s ez már dédnagyapáink idejében is így volt, akinek terem.
– Így van – vágta rá a bíró. – Tehát a kérdés már csak az, hogy kinek terem a föld?
– Annak, aki műveli! – vágta rá Karcsi.
A szomszéd elsápadt ennek hallatán, de nem tudott semmilyen ellenérvvel előállni.
– Hallották! Az ítélet megszületett – fordult a bíró a pereskedők felé. – Az igazság törvénye szerint tehát azé a föld, aki megműveli.
Csoda, ha az esetnek híre ment? Hiszen ehhez hasonló dolog nem történt Magyarországon Mátyás király óta.
Ám a baj nem a háztól eredt, hiszen az évek óta gazdátlanul árválkodott. A teteje inkább áteresztette az esőt, mint kivédte, a kéménye pedig ráhajlott az alatta szomorkodó gesztenyefa ágára. Éppen ideje volt, hogy valaki gondjaiba vegye, csak kár, hogy éppen az idegenföldi látott benne fantáziát.
Karcsi tehát egyedül élt, nagyon szerényen, majdhogynem szegényen abból, amit saját maga termesztett a háza mögötti földön. A föld a házhoz viszonyítva hatalmas volt, gyümölcsfák és szépen gondozott vetemény volt rajta. Irigyelte is a szomszéd érte.
– Mondja Károly, mihez kezd maga ekkora földdel? – kérdezte egy alkalommal.
– Megművelem, aztán ha terem, gyönyörködök benne – válaszolta ő büszkén.
– Látom elég szűkösen él, nem kifizetődő manapság az efféle munka.
– Mi tagadás, nehéz az élete a magamfajta parasztnak.
– Úgy látszik, én vagyok a maga embere – húzta ki magát a szomszéd, mint aki kezdi otthon érezni magát.
– Ugyan már, mért lenne? – hökkent meg Karcsi.
– Van egy megfontolandó és igen előnyös ajánlatom.
– És pedig?
– Megvenném a földjét, jól megfizetem az árát.
– Na-na! – kapta fel erre a fejét Karcsi, – a föld nem eladó!
– Sok eurócskáért se? – pöffeszkedett a szomszéd.
– Semmi pénzért! – zárta le a dolgot Karcsi.
Hanem az élet nem ilyen egyszerű, nem minden úgy történik, ahogy szeretnénk. Karcsi évről évre nehezebben tudta kifizetni a földje után esedékes adót, meg aztán a jég és az aszály is megtette a magáét. Ami maradt, abból vámot vettek a madarak, így Karcsinak alig volt mit enni. A szomszéd pedig látva mindezt, újra előállt ajánlatával.
– A földet megveszem, de továbbra is maga műveli a termés harmadáért cserében – mondta.
– Nem bánom, legyen – egyezett bele Karcsi szomorúan.
Attól fogva úgy dolgozott a saját földjén, ahogy a jobbágyok szoktak az uraik birtokán.
Az évek teltek, szerencsére a világ is változott és a földadót eltörölték.
Karcsi kitartóan és becsülettel dolgozott, mígnem egy napon a szerencse melléje szegődött.
Volt már elégséges megtakarított pénze, így esténként a tűzhely mellett azon töprengett, hogy jó lenne visszavásárolni a földet.
Addig győzködte magát, míg végül egy nap oda állt a szomszéd elé.
– Mi járatban van Károly? – kérdezte az látva, hogy Karcsi erősen gyűrögeti ócska kalapját.
– Üzleti ügyben jöttem – válaszolta ő kissé elbizonytalanodva.
– Nocsak, tán nem akarja eladni a házat is? – kérdezte a szomszéd mohón.
– Nem azt, semmi pénzért! – vörösödött el Karcsi.
– Nemrég is ezt mondta, aztán mit ad isten, mégis meggondolta magát.
– Az akkor volt, most pedig azért jöttem, hogy helyreigazítsam a dolgot – mondta Karcsi egyenesen a szomszéd szemébe nézve.
– Azt már nem lehet – keményedett meg a szomszéd hangja.
– Mért nem?
– Mert a föld nem eladó!
– Euróért sem?
– Semmiért.
– Jó, akkor találkozunk a bíróságon – szólt Karcsi, majd sebesen sarkon fordult.
Az történt, hogy néhány nap múlva Karcsi és szomszédja, a bíróságon nézett farkasszemet egymással.
Mindketten előadták a panaszukat, a bíró fejcsóválva hallgatta.
– Nehéz ügy – dörmögte.
– Bíró úr. Ön mint becsületes földbirtokos, mondja meg igaz lelkére, kié a föld? Azé-e aki birtokolja, vagy azé, aki megműveli? – kérdezte Karcsi.
A bíró ezt hallván elmosolyodott és megvakarta kopaszodó fejét.
– Ezt magától a földtől kellene megkérdezni – válaszolta.
– De azzal egyet kell értsen, hogy a föld szavát csak parasztember érti – érvelt Karcsi.– Mert, ha igazságosak akarunk lenni, azé a föld s ez már dédnagyapáink idejében is így volt, akinek terem.
– Így van – vágta rá a bíró. – Tehát a kérdés már csak az, hogy kinek terem a föld?
– Annak, aki műveli! – vágta rá Karcsi.
A szomszéd elsápadt ennek hallatán, de nem tudott semmilyen ellenérvvel előállni.
– Hallották! Az ítélet megszületett – fordult a bíró a pereskedők felé. – Az igazság törvénye szerint tehát azé a föld, aki megműveli.
Csoda, ha az esetnek híre ment? Hiszen ehhez hasonló dolog nem történt Magyarországon Mátyás király óta.