Így változik a világ

Mályva, 2015, május 16 - 22:48

Pascal egy parasztcsalád ötödik gyermekeként született 1544-ben Franciaország északi részén. Már gyermekkorában kitűnt, hogy kevésbé virgonc természetű a testvéreinél, és ez nem a legkisebbet körül vevő óvásnak volt tulajdonítható, sokkal inkább Pascal sajátos természetének. Az egész család a földből élt, dolgos emberek voltak, állatot is tartottak, amikor lehetett. Pascalt körülvette a születés, az élet és a halál körforgása, akárcsak a többi vidéki embert.

Egyszerűen éltek, távol a nagyvárosoktól és a királyi udvartól. Az egyetlen magasztos része a mindennapjaiknak az istentisztelet volt. Míg Pascal testvérei könnyedén megtanulták az imákat és énekeket, majd bármelyik pillanatban elhadarták, ha kérték őket, Pascal makacsnak mutatkozott, kérdéseket tett fel és nem volt hajlandó olyan imát mormolni, ami mögött nem érti a tartalmat. Nem káromolta Istent, sőt jobban szerette őt, mint valamennyi testvére együttvéve. Ezért is akarta megérteni, hogy van ennek a jóságos atyának a helye a fekete föld, a sárga búzamező, a zöld dombok és a kék ég között; és hol van a helye a bűneikért kereszthalált halt Krisztusnak egy olyan ország emlékezetében, ahol nem meglepő hír, ha banditák kiraboltak egy utazó hintót, ha két hadsereg az utolsó emberig lekaszabolta egymást, és ha az erdőben pogányok ütöttek tanyát.

Pascal tudta, hogy van az Istennek egy kirendelt állama itt a Földön, ahol a pápa uralkodott, és a pápa szava olyan szent volt, mintha maga Isten mondta volna. De azért mégis csak lennie kellett valahol egy trónnak, ahonnan Isten belátta az egész világot, mert az anyukája minden este azt mondta Pascalnak:

- Remélem, jó kisfiú voltál. Ha nem, akkor az imádban gyónd meg Istennek... elhallgatni felesleges, hiszen úgyis látta.

Sokáig, ha Pascal valami komiszságra készült, mindig feltekintett az égre, hogy legalább egy fa vagy felhő takarja őt egy kicsit azok elől a mindent látó szemek elől.

Legkisebbként sokszor maradt ideje a gondolataiba merülni, merengeni a világ működésén. Ahogy lassan felcseperedett, kezdte érteni, hogy a világ nem egészen úgy van, ahogy lennie kéne. Attól fogva, hogy ezt megértette, már azon kellett törnie a fejét, hogy mit lehetne tenni ez ellen.

- De hogy változtathatnám meg a világot én, aki egy parasztfiú vagyok? Hol van tőlem a földesúr dorbézolása, vagy a zsiványok kegyetlenkedése? - kérdezte sokszor a libáktól, amiket éppen kihajtott a mezőre és egy fa alatt heverészve őrzött.

Tizenöt esztendős volt, amikor egy vasárnap délelőtt, a mise után odaállt az apja elé, kalapját a kezében szorongatva, és bejelentette, hogy ő nem kíván semmilyen inashoz elszegődni, sem a földeken dolgozni, hanem inkább papnak menne. Még nem késő, a helyi atya a szárnyai alá veszi és kiokítja, ahogy kell, ne fájjon emiatt az édesapja feje. Írni, olvasni már most is tud.
Öreg édesapja ezen már meg sem lepődött. Tudta, hogy Pascal más, mint a többi kora- és rangja béli gyermek.

- De egyet mondj meg nekem, fiam...  - kérte az apja, aki sosem volt vad természetű és most is nyugodt maradt. - Mi vonz téged annyira az ájtatoskodásban?
- Nem jó így a világ, édesapám. Nem akarom, hogy az éhség vagy a fázás irányítja az életem, mert aki csak magára gondol, az könnyen megfeledkezik Istenről. Annyian eltévelyedtek már, szeretnék közel maradni az Úrhoz - mondta szépen választékosan, ahogy a paptól tanulta.
- Rendben van - bólintott az apja. - De még annyit kérek, hogy holnap hajnalban gyere ki velem a határba és segíts felszántani azt a kemény földet, amíg a testvéreid itt a ház körül rendezik a vetést.

Pascalt még sohasem fogta be apja a szántásba, nehéz munka volt ez az edzetlen testének, főleg amikor egyetlen igavonó állata sem volt a családnak. Mégis beleegyezett, mert érezte, hogy tartozik az apjának.

Másnap már pirkadatkor megkezdték a munkát. Egyetlen szó nélkül végezték, amit kellett. Nehéz volt a szántás, de Pascal nem nyugodott, amíg be nem fejezték a teljes parcella feltörését. Esteledett, mire befejezték, a fiúnak minden izma fájt, de talpon maradt és végignézett a művén.

- Mit vet ide, édesapám? - kérdezte Pacal, amikor az apja mellé lépett.
- Semmit - felelte az öreg egyszerűen.

Pascalnak tágra nyíltak a szemei, letaglózta a hír, hogy az egész napi kemény munka hiábavaló volt.

- Akkor mégis mire volt ez jó? - kérdezte.
- Az emberek elfeledkeztek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás.

Az apa szavai súlyosak voltak, utánuk csend maradt. További beszéd nélkül szedték össze a szerszámokat és indultak haza. Pascal pár lépéssel lemaradva baktatott az édesapja után, úgy merengett a hallottakon. Már koránt sem volt olyan biztos benne, hogy papnak kell állnia. Érezte, hogy a mai nap lecke volt és hogy az iménti szavakban rejlett a tanulság. A hajlott hátú apját nézte, háttérben a fekete földdel és a sárga naplementével. Mintha kicsit más lett volna minden. Más lett ő maga is. Ekkor Pascal megértette, hogy nem a világgal van a baj, az olyan, amilyen, de addig semmin nem tudott volna változtatni, amíg ő maga csökönyösen kapaszkodott a gondolataiba.

- Hát így változik a világ... - sóhajtott, majd gyorsított fáradt léptein, hogy utolérje az apját.

Az írás hossza kb. 4 ezer karakter

nehéz munka

Ambivalens gondolataim támadtak a történet elolvasása után. Maga az írás szép, gördülékeny, a szókincs választékos. A tartalommal kapcsolatban viszont akadnak furcsaságok. A főszereplő gyermekkora óta különbözik a társaitól, kialakít magának egy célt (pap lesz), erre az apja feleslegesen felszántat vele egy parcellát, és hipp-hopp egycsapásra megváltozik, és szabványos átlagföldműves lesz belőle. Szerintem ez a változás túl gyorsan és túl könnyen ment végbe, de ez csak az én véleményem.