Évszám
2011
Beküldő
Borika
Ikarosz
- Apa, emlékszel, amikor kicsi voltam, azt szerettem volna, hogy úszni taníts? Te meg szárnyakat eszkábáltál nekem kagylókból, a tengerbe dobtad őket, és azt mondtad, repülnek, csak a víz alatt. Milyen a világ odalenn? Sosem láttam a korallokat, nem hallottam a bálnák beszédét. Mindig csak ígérted, hogy egyszer lemerülünk, aztán soha nem lett belőle semmi. Igaz, hogy a tenger némely hulláma nem is sós, hanem édes?
- Fiam, hagyd ezt most! Nem is értem, hogy jutott eszedbe ez a régi dolog! Most a repülésre figyelj! Kicsit ereszkedj lejjebb, túl magasan vagy! A jobb oldali szárnyat döntsd jobbra! Így, most jó. Soha ne téveszd szem elől a célt!
- Csak azon gondolkodtam, milyen lett volna ott belül élni. Abban az üvegburában, amelyet ha felráztam, mindig hullámozni kezdett a benne lévő pici tenger, és ide-oda úsztak a halak. Emlékszel, apa? Tőled kaptam a tizenkettedik születésnapomra. Sokáig nem szerettem azt a játékot, mert nem volt igazán az enyém, leginkább neked tetszett. Aztán megértettem, hogy én vagyok a hal, te pedig az üveg.
- Figyelj rám! Erre most nincs idő! Hát nem látod, hogy vesztettél a magasságból? Szedd össze magad, koncentrálj a helyes dőlésszögre! Majd mindent megbeszélünk a földet érés után, jó? De most az ég szerelmére kérlek, fordulj a hátadra, és tartsd ki ezt a pozíciót legalább két percig!
- Sosem bírtam a háton repülést, tudtad, hogy szédülök tőle? Ó, ez téged nem érdekel, sajnálom, hogy egyáltalán felemlítettem! De nézd, hogy tartom, büszke vagy most rám? Apa, ugye büszke vagy rám?
- Igen, igen jól csináltad, most még egy egyszerű bukfencet, vigyázz, ne billegjen a szárnyad, csak mereven, feszesen, így most jó, nagyon jó, kicsit gyere feljebb, tartsd, most dobd ki belőle az orsót! Ez az, remek, már nincs sok hátra, kitartás!
- Apa, apa, fölöttem a tenger, alattam az ég! Csodálatos ez a látvány, egészen beborít valami aranyló fény! Csak úgy zuhog rám minden irányból! Mi van még hátra? Ja igen, a dugóhúzó, ezt is megcsinálom, de ez lesz az utolsó. Befejeztem. Érted, apa? Befejeztem. Örökre.
- Mit művelsz? Emelkedj! Emelkedj! Az Isten szerelmére, teljesen megőrültél?
- Szerettem, mikor néha engedted, hogy verset írjak, vagy egy szelet tortát egyek. Tudom, vigyázni kellett az alakomra, hogy könnyű maradjak, azért nem ehettem sosem édességet. Korábban fel akartam lázadni, de valamiért nem mertem. De most már mindegy. Csak azt akarom, hogy tudd, nem haragszom rád! Te imádsz repülni, én nem. Mindig arra vágytam, hogy megismerjem a lebegés, a súlytalanság érzését, ahogy a halak a tengerben. Ugye milyen furcsa az élet? Te nem látod, amit én: meleg van, záporoznak ezek a vörös és fehér szikrák, itt táncolnak az orrom előtt. Csak ki kell nyújtanom a kezemet, hogy megfogjam őket. Istenem, milyen forró minden! Ez a sok tűz mind belőlem jön. Már mindent értek! Én vagyok saját magam hajtóereje, szívem a motor, karjaim szárnyak. Most, most repülök igazán! Most először élvezem! Látod, apa? Büszke vagy rám? Mondd, hogy büszke vagy...
Az irányítótorony üvegfalán véres táncot jár a robbanás ezernyi vörös szikrája. Tüzes szökőkút szalad az ég felé, a gép tengerbe csapódásának nyomán. A hangszórókból már csak halk recsegés szűrődik. Sziréna kezd vijjogni, a műrepülőket visszahívják, a versenyt megállítják. A vezérlőben pedig ott áll az ősz hajú ember, eszelősen, eltorzult arccal, görcsbe ránduló kézzel, és nézi a pokol első felvonását.
Orfeusz
Dr. Szeredai Balázs repülőmérnök és visszavonult versenypilóta remegve lép be fiának, Péternek, egykori szobájába. Tétován megáll az ágy mellett. Behúzza a sötétítőket, mert tökéletesen ki akar zárni minden fényt. Egyetlen kósza napsugárnak sem szabad befurakodnia az ajtó vagy az ablak hasadékain. Leteríti az ágyat egy fekete pokróccal, majd elégedetten szemléli művét. A szoba most olyan, mint egy igazi koporsó. Izgatott, sietős mozdulatokkal tesz-vesz. Tekintete, miután megszokta a félhomályt, megáll az asztalon heverő magazinokon, majd körbenéz, és felfedez egy repedést a falon, amely hirtelen tátongó szakadékká növekszik. Leveszi a cipőjét, és sokáig marad mezítláb.
Az elmúlt napok mély sebként fájnak benne. Elfogja a félelem: mi lesz most? Hogy fog ezután élni? Ez más, mint egyszerű gyász, annál sokkal fájdalmasabb. Akárhová fordul, Péter arca ugrik a szeme elé. Ott az érintésének nyoma mindenen. Elfekszik az ágyon, és elgondolja, hogy egy nappal ezelőtt még ő pihent rajta. A polcon szépen, rendezetten sorakoznak a könyvek, amiket legutóbb olvasott, a kupák, amelyeket nemrég nyert. Még a falra is fáj ránézni, mert eszébe jut, hogy ott, annak támaszkodott, és ő rászólt, hogy vigyázzon, mert megfázik a háta. Talán azért nem vette észre korábban a repedést, mert Péter mindig előtte állt. Lehet, hogy valamiért rejtegette?
Gyertyát gyújt. Imádkozni akar, de már elfelejtette, hogyan kell. Furcsán, idegesen lapozza fel a magazinokat. Megretten saját mozdulataitól, mert olyan, mintha Péter gesztusait ismételné. Ő is épp így nyúlt az órája után, így gyűrte a párnát a feje alá. Péter, itt vagy? Szinte megbabonázva, kábultan figyeli önmagát. Befelé hallgatózik. Ott csillog a kicsi üvegbúra az asztalon, mozdulatlanul lebegnek benne a halak. Hirtelen úgy érzi, valahogy benne van az egész, kemény gömb, szorítja a gyomrát, nem engedi lélegezni. Elfordítja róla a tekintetét.
Csak úgy próbaképpen, magára veszi Péter kedvenc kabátját. Kissé nagy rá, mert időközben megöregedett, összetöpörödött, míg fia megemberesedett, kitelt. Felteszi a szemüvegét is. A nyaka köré csavart sálon még ott van a fiú illata. Valami furcsa szorongást érez. Ketten vagyunk most, tisztán, erősen, teljes éberséggel tudja. Gyors ütemben zihál, és tűzforró a homloka, miközben a végtagjai hideggé válnak. Idegennek érzi magát a szobában, szívébe beférkőzik egy nagy üresség. Egyszerre tudatosodik benne saját fáradtsága, fásultsága. Iszonyodni kezd saját magától. Szédül, és arra gondol, aludni kellene. Pillanatok alatt öntudatlanságba zuhan, és álmodni kezd.
Egy kiásott sírgödör szélén áll, és valamiképp tudja, hogy le kell mennie. Megteszi, és egy szűk, földalatti folyosó nyílása előtt találja magát. Négykézlábra ereszkedik, hogy beférjen, és mikor bejut, konokul törtet, kúszik előre. Olyan szoros járatban kell tépnie, gyűrnie magát, hogy tudja, innen többé nem fordulhat meg. Annyira meggörnyeszti testét, hogy valósággal összezsugorodik. Nagy erővel folytatja a kapaszkodást, apránként csúszva előre, és már csak egyetlen makacs gondolat uralkodik benne: élni, és továbbmenni. Nem létezik semmi, csak saját maga a szűk járat gyötrelmeiben, és testének finom rezdülései, lélegzetének szaggatott ritmusa. Vakon törtet előre. Azután már nincs többé semerre. Se előre, se hátra. Halálos vergődésének hirtelen pillanatnyi szünete akad, mert megérezi, hogy eljutott valahová. Tapogatózik, és rájön, hogy egy emberi test fekszik előtte, Egész testét kiveri a veríték, a feje zúg és zsong, arca izzadt lucsokban ázik. Fulladozik. Idegesíti, hogy nem látja a másik arcát, és ellenállhatatlanul vágyik rá, hogy megnézze, pedig tudja, hogy nem szabad. Belső ösztöne figyelmezteti, menjen tovább, ne álljon meg! De ő reszket, fél, és sejti, hogy Péter az, és muszáj meggyőződnie arról, hogy él-e, vagy meghalt már. Ujjait meggörbíti, belemélyeszti a testbe, és rémülten tapasztalja, hogy szétmállik a kezében, mint valami kocsonya. Jó lenne egy kis fény, egy szikra, csak valami kis bizonyosság! Őrjöngve gyömöszölni kezdi a járat tetejét, hányja a földet, kaparja magát ki a világosságra. Beárad a fény, lepillant a lábai alatt roncsolódó holttestre. Péter néz vissza rá, üveges szemekkel, hófehér arccal, örök merevségben. Ahogy nézi, az arc lassan átváltozik, néhány ránc elmélyül, és hirtelen azon kapja magát, hogy saját magát nézi. Ő fekszik ott, saját magát gyászolja. Nem képes már semmire, a félelem megbénítja az agyát, csak halkan nyöszörög, majd fojtottan hörög, és végül felébred.
Talpra ugrik, megbotlik az asztalban. Meztelen lába jéghideg, keze görcsösen szorítja az üvegburát. Észreveszi, hogy egy kicsiny fénysugár utat tört a sötétítő és az ablak széle közötti hézagon. Odaugrik, hogy elfedje, de akkor érzi, hogy valami megmozdul mögötte a falon. Péter, te vagy az?! Megfordul, hogy rajtakapja, de már csak egy tovasuhanó árnyat lát. Abban a pillanatban egy lobbanással kialszik a gyertya lángja. Elzsibbad az egész teste, megtántorodik, és nekidől a falnak, pont a repedésre. Nem jönnek a könnyek, csak hatalmas fájdalom szorítja legbelül. Ha ez a repedés megnőne, szakadékká válna, elnyelne engem, és akkor újra együtt lehetnék vele. Bocsáss meg, fiam!
Odüsszeusz
- Megöltem! Én öltem meg! Mert tudtam a dolgokról, mégsem szóltam senkinek!
- Nyugodj meg, Miki. Nem a te hibád. - Klára próbálja elvenni előle a poharat, de Miki egész testével a kocsma pultjára tapad. A Sziget különben is olyan hely, ahol mindennapos vendégnek számít, és már bármit megengedhet magának. A kocsma éves jövedelmének a fele Miki zsebéből kerül ki, hála az általa leszervezett rengeteg üzleti vacsorának, kisebb összejöveteleknek. A kék neonok rebbenő fényében, a cigarettafüst pamacsokon keresztül egy pillanatig megbűvölten bámulja a lányt, de azután újra feltör benne a fájdalom és az önmarcangolás.
- Hát nem érted? Én adtam neki a drogot! Ott rejtegettük, abban a résben, a szobájának a falában. Apa sosem jött rá, vagy nem is tudom, lehet csak nem akarta észrevenni. Engem sosem szeretett, Péter volt a szeme fénye! Igen, azt akartam, hogy tönkremenjen, közben játszottam előtte a jó testvért! Péter felejteni, lebegni akart, hát megadtam neki, amire szüksége volt. Mindig azt mondtam, a zsarnok apánk tehet róla, de ez hazugság. Egyedül én vagyok a felelős! Mert bosszút akartam állni, látni a bukását, ahogy apa megutálja, és végre észrevegyen engem is!
- Nem kéne annyit innod. Csak összevissza beszélsz. Nézz magadra! Mocskos disznó vagy, hol jártál?
- Elestem, kicsit sáros lett az öltönyöm, na és? Lassan megőrülök, érzem! Nem így akartam, nem ezt akartam, de az öcskös engem is meglepett. Volt mersze ahhoz, amiről én mindig csak álmodoztam. Hogy tehette ezt velem? Éppen velem?
- Menj haza, pihend ki magad. Holnap fontos tárgyalásod lesz. Te szoktad mindig mondani, hogy üzletet csak tiszta fejjel köthet az ember.
Nézi Klárát, és azon gondolkodik, miért is nem vette észre hamarabb? De nem engedheti meg magának a komolyabb kapcsolatot vele, mit szólna a világ, ha Szeredai Miki, a milliárdos üzleteket bonyolító zseniális cégvezető megjelenne ezzel a közönséges pincérlánnyal az oldalán? Pedig megérdemelné, annyira jó hozzá. Most is jó tanácsot ad:
- Sétálj egyet a folyóparton, attól mindig megnyugszol.
Otthagyja a füstös Szigetet, a varázslatosan szép Klárát, és elindul a bizonytalan éjszakába. Kábán, elgyötörten utcáról utcára vándorol, betér még három kocsmába ahonnan kidobják, vásott kölyök módjára, kövekkel betör néhány utcai lámpát, megbotlik egy szemeteskukában, legvégül pedig, maga sem tudja hogyan, a folyó partjára jut. Áll és nézi a sebesen rohanó, sötét vizet. Hogyan tehette ezt velem? Éppen velem? - dobol benne a kérdés szakadatlanul. Ebben a pillanatban gyűlölte Pétert, mert ilyen felelőtlenül elment, és befejezetlen dolgokat hagyott maga után. Sosem fog tudni neki megbocsátani, nem is akar többé emlékezni rá. Már-már alig tudja felidézni az arcát, és rettenetesen elszégyelli magát miatta. Mardossa a felejtés miatt érzett bűntudat. Belebámul a holdfénybe, teleszívja tüdejét levegővel, megmozgatja tagjait, és elfogja a zokogás. Péter ezt már soha többé nem érezheti, élvezheti. Neki kellett volna meghalnia, nem pedig az ostoba, de ártatlanságában ellenállhatatlan Péternek, akit mindig ki kellett húzni valami csávából, akinek a gondjait furfangos leleményességgel meg kellett oldani. Miki az őrület és a kétségbeesés határán küszködik. Mert ő, az árnyék-testvér, így nem tudja folytatni tovább. Életében először nem tudja, hogy hogyan legyen ezután. Eddig mindig határozott, gyors döntéseket hozott. De most valami megpattant benne, és elbizonytalanodott. Mert odalett minden eddigi küzdelmének a célja és értelme. Ha beleugranék, apa észre se venné, hogy hiányzom. Talán csak három nap múlva, mikor a vezetőségi ülésen bejelentenék, hogy távollétemben esett a részvények árfolyama. Csak akkor ébredne rá, hogy hiányzik a pénzkereső, mikor csökkenne a bevétel. Igen, jobb lesz így! Úgysem hiányoznék senkinek.
Töprengéséből egy hajókürt búgó hangja zökkenti ki. A csípős esti szél teljesen kijózanítja. Szél, folyó, hajó, örök mozgásban, csakúgy, mint ő. Talán még sincs vége mindennek. Eszébe jut az otthon - ami neki nincs, és talán nem is lesz soha -, és az otthonról egy asszony és egy gyermek. Nadrágja zsebéből előhalássza mobiltelefonját, felébreszti titkárát, és foglaltat egy jegyet a legközelebbi repülőgépre. Igen, egyre biztosabban érzi: haza kell térnie. Pénelopéhoz.
Pénelopé
Van úgy, hogy az embernek jobb a magány. Olyanfajta magány, amikor szükség van a csendre, a gondolkodásra, a hallgatózásra, arra, hogy ne zavarjon senki. Aztán van úgy, hogy az ember nem tud meglenni egymagában. És van úgy, hogy az a másik, aki eddig zavart, néha rossz időben jött, aki elől menekültünk egyszer csak eltávozik tőlünk. Pontosan ez a hiány lesz a legfájdalmasabb magány. Olyasmi, aminek a létezéséről eddig fogalmunk sem volt.
Abbahagyja az írást, félreteszi a naplót, és folytatja a munkát, de az esze még mindig máshol jár. Már nem tud sírni, csak a miérteken őrlődik. Bökdösi a tűvel az anyagot, de megszúrja az ujját. Apró cseppekben hullik a vére a gobelin képre, megfesti az üres szövetkockákat, elcsúfítja a már kész részeket. Egy tengerészt ábrázol a kép, ahogy dacol a viharral, és erősen tartja hajójának kormányát. Megkönnyezi a veszteséget, ebből sem lesz kiállítási anyag többé. Mostanában folyton elrontja az öltéseket, nem tud koncentrálni. Valaki hátulról megérinti, átöleli. Ijedten összerezzen, és megfordul. Miki áll vele szemben.
- Ne haragudj, Pelle - kezdi -, de nem volt hová mennem.
- Hogy jöttél be? Nem is hallottalak...
- Nálam maradt Péter kulcsa.
Hallgatnak, reszketnek. Miki köszörüli a torkát elsőnek, aztán kiböki:
- Bocsáss meg nekem! Én tehetek róla! Tőlem kapta a drogot! És a gyermek most apa nélkül maradt.
- Nem a te hibád, hanem az apátoké. Mindketten tudjuk, mi állt a háttérben. Ha nem tőled, megszerezte volna máshonnan, csak hogy el tudja viselni a zsarnokoskodást. Szenvedett, és már nem volt önmaga. Ha ezért jöttél, megnyugtatlak: nem teszlek felelőssé semmiért.
- Nem csak ezért jöttem.
- Felejtsd el, Miki. Nem hagyom magam többé kihasználni.
- És hogy akarod Péter gyermekét egyedül felnevelni? Engedd, hogy segítsek!
- Mit akarsz tőlem? Velünk akarod tisztára mosni a lelkiismeretedet? Azok után, hogy apáddal együtt mindent megtettettek, hogy szétválasszatok bennünket, hogy Péter többé ránk se nézzen, hogy ne ismerje el a fiát? Nem kellettünk nektek!
- Nem apám miatt tettem, hanem mert dühös voltam. Amiért nem engem választottál. Képtelen vagy megbocsátani?
Rájuk szakad egy fájdalmas csönd. A lány elfordul, remegő kézzel nyúl a vászon felé. Abban a pillanatban felhangzik a gyermeksírás. Egyszerre ugranak, és rontanak be a másik szobába. Miki megbabonázva nézi a kis vasgyúrót, ahogy mohón szívja a tejet, majd lassanként megnyugszik anyja karjaiban. Miki még mindig rezzenéstelenül áll a szoba közepén, elmerül Pelle mozdulatainak figyelésében. A lány feléje fordul, mély lélegzetet vesz, és közli:
- Rendben van, Miki. De vannak feltételeim: pénz nem kell, sem tőled, sem az öregtől. A fiamat csak akkor láthatjátok, ha én is úgy akarom. És ne próbáld meg átvenni Péter helyét, megértetted? Ha ezt képes vagy elfogadni, akkor bármikor szívesen látlak.
Miki bólint, és széles mosolyra húzódik a szája. Leül, és tüzetesen vizsgálni kezdi a gobelin képeket, míg Pelle hozzálát az ebédhez. Az otthonosság, a meleg családi fészek ismeretlen, új élménye egészen megrészegíti. Az egyik képen felfedezi Pétert, ahogy felszálláshoz készülődik.
- Vajon miért repült mindig mezítláb? - kérdezi a lányt.
- Azt hiszem, érezni akarta a bőrén a levegőt. Egyszer mondott valamit a lebegésről...
Hosszas tipródás után, Miki halkan, félénken megszólal:
- Pelle, gyertek velem! Kicsi ez a lakás.
A lány megrázza a fejét, erősen a szemébe néz, és úgy mondja:
- Van úgy, hogy jobb a magány...
- Apa, emlékszel, amikor kicsi voltam, azt szerettem volna, hogy úszni taníts? Te meg szárnyakat eszkábáltál nekem kagylókból, a tengerbe dobtad őket, és azt mondtad, repülnek, csak a víz alatt. Milyen a világ odalenn? Sosem láttam a korallokat, nem hallottam a bálnák beszédét. Mindig csak ígérted, hogy egyszer lemerülünk, aztán soha nem lett belőle semmi. Igaz, hogy a tenger némely hulláma nem is sós, hanem édes?
- Fiam, hagyd ezt most! Nem is értem, hogy jutott eszedbe ez a régi dolog! Most a repülésre figyelj! Kicsit ereszkedj lejjebb, túl magasan vagy! A jobb oldali szárnyat döntsd jobbra! Így, most jó. Soha ne téveszd szem elől a célt!
- Csak azon gondolkodtam, milyen lett volna ott belül élni. Abban az üvegburában, amelyet ha felráztam, mindig hullámozni kezdett a benne lévő pici tenger, és ide-oda úsztak a halak. Emlékszel, apa? Tőled kaptam a tizenkettedik születésnapomra. Sokáig nem szerettem azt a játékot, mert nem volt igazán az enyém, leginkább neked tetszett. Aztán megértettem, hogy én vagyok a hal, te pedig az üveg.
- Figyelj rám! Erre most nincs idő! Hát nem látod, hogy vesztettél a magasságból? Szedd össze magad, koncentrálj a helyes dőlésszögre! Majd mindent megbeszélünk a földet érés után, jó? De most az ég szerelmére kérlek, fordulj a hátadra, és tartsd ki ezt a pozíciót legalább két percig!
- Sosem bírtam a háton repülést, tudtad, hogy szédülök tőle? Ó, ez téged nem érdekel, sajnálom, hogy egyáltalán felemlítettem! De nézd, hogy tartom, büszke vagy most rám? Apa, ugye büszke vagy rám?
- Igen, igen jól csináltad, most még egy egyszerű bukfencet, vigyázz, ne billegjen a szárnyad, csak mereven, feszesen, így most jó, nagyon jó, kicsit gyere feljebb, tartsd, most dobd ki belőle az orsót! Ez az, remek, már nincs sok hátra, kitartás!
- Apa, apa, fölöttem a tenger, alattam az ég! Csodálatos ez a látvány, egészen beborít valami aranyló fény! Csak úgy zuhog rám minden irányból! Mi van még hátra? Ja igen, a dugóhúzó, ezt is megcsinálom, de ez lesz az utolsó. Befejeztem. Érted, apa? Befejeztem. Örökre.
- Mit művelsz? Emelkedj! Emelkedj! Az Isten szerelmére, teljesen megőrültél?
- Szerettem, mikor néha engedted, hogy verset írjak, vagy egy szelet tortát egyek. Tudom, vigyázni kellett az alakomra, hogy könnyű maradjak, azért nem ehettem sosem édességet. Korábban fel akartam lázadni, de valamiért nem mertem. De most már mindegy. Csak azt akarom, hogy tudd, nem haragszom rád! Te imádsz repülni, én nem. Mindig arra vágytam, hogy megismerjem a lebegés, a súlytalanság érzését, ahogy a halak a tengerben. Ugye milyen furcsa az élet? Te nem látod, amit én: meleg van, záporoznak ezek a vörös és fehér szikrák, itt táncolnak az orrom előtt. Csak ki kell nyújtanom a kezemet, hogy megfogjam őket. Istenem, milyen forró minden! Ez a sok tűz mind belőlem jön. Már mindent értek! Én vagyok saját magam hajtóereje, szívem a motor, karjaim szárnyak. Most, most repülök igazán! Most először élvezem! Látod, apa? Büszke vagy rám? Mondd, hogy büszke vagy...
Az irányítótorony üvegfalán véres táncot jár a robbanás ezernyi vörös szikrája. Tüzes szökőkút szalad az ég felé, a gép tengerbe csapódásának nyomán. A hangszórókból már csak halk recsegés szűrődik. Sziréna kezd vijjogni, a műrepülőket visszahívják, a versenyt megállítják. A vezérlőben pedig ott áll az ősz hajú ember, eszelősen, eltorzult arccal, görcsbe ránduló kézzel, és nézi a pokol első felvonását.
Orfeusz
Dr. Szeredai Balázs repülőmérnök és visszavonult versenypilóta remegve lép be fiának, Péternek, egykori szobájába. Tétován megáll az ágy mellett. Behúzza a sötétítőket, mert tökéletesen ki akar zárni minden fényt. Egyetlen kósza napsugárnak sem szabad befurakodnia az ajtó vagy az ablak hasadékain. Leteríti az ágyat egy fekete pokróccal, majd elégedetten szemléli művét. A szoba most olyan, mint egy igazi koporsó. Izgatott, sietős mozdulatokkal tesz-vesz. Tekintete, miután megszokta a félhomályt, megáll az asztalon heverő magazinokon, majd körbenéz, és felfedez egy repedést a falon, amely hirtelen tátongó szakadékká növekszik. Leveszi a cipőjét, és sokáig marad mezítláb.
Az elmúlt napok mély sebként fájnak benne. Elfogja a félelem: mi lesz most? Hogy fog ezután élni? Ez más, mint egyszerű gyász, annál sokkal fájdalmasabb. Akárhová fordul, Péter arca ugrik a szeme elé. Ott az érintésének nyoma mindenen. Elfekszik az ágyon, és elgondolja, hogy egy nappal ezelőtt még ő pihent rajta. A polcon szépen, rendezetten sorakoznak a könyvek, amiket legutóbb olvasott, a kupák, amelyeket nemrég nyert. Még a falra is fáj ránézni, mert eszébe jut, hogy ott, annak támaszkodott, és ő rászólt, hogy vigyázzon, mert megfázik a háta. Talán azért nem vette észre korábban a repedést, mert Péter mindig előtte állt. Lehet, hogy valamiért rejtegette?
Gyertyát gyújt. Imádkozni akar, de már elfelejtette, hogyan kell. Furcsán, idegesen lapozza fel a magazinokat. Megretten saját mozdulataitól, mert olyan, mintha Péter gesztusait ismételné. Ő is épp így nyúlt az órája után, így gyűrte a párnát a feje alá. Péter, itt vagy? Szinte megbabonázva, kábultan figyeli önmagát. Befelé hallgatózik. Ott csillog a kicsi üvegbúra az asztalon, mozdulatlanul lebegnek benne a halak. Hirtelen úgy érzi, valahogy benne van az egész, kemény gömb, szorítja a gyomrát, nem engedi lélegezni. Elfordítja róla a tekintetét.
Csak úgy próbaképpen, magára veszi Péter kedvenc kabátját. Kissé nagy rá, mert időközben megöregedett, összetöpörödött, míg fia megemberesedett, kitelt. Felteszi a szemüvegét is. A nyaka köré csavart sálon még ott van a fiú illata. Valami furcsa szorongást érez. Ketten vagyunk most, tisztán, erősen, teljes éberséggel tudja. Gyors ütemben zihál, és tűzforró a homloka, miközben a végtagjai hideggé válnak. Idegennek érzi magát a szobában, szívébe beférkőzik egy nagy üresség. Egyszerre tudatosodik benne saját fáradtsága, fásultsága. Iszonyodni kezd saját magától. Szédül, és arra gondol, aludni kellene. Pillanatok alatt öntudatlanságba zuhan, és álmodni kezd.
Egy kiásott sírgödör szélén áll, és valamiképp tudja, hogy le kell mennie. Megteszi, és egy szűk, földalatti folyosó nyílása előtt találja magát. Négykézlábra ereszkedik, hogy beférjen, és mikor bejut, konokul törtet, kúszik előre. Olyan szoros járatban kell tépnie, gyűrnie magát, hogy tudja, innen többé nem fordulhat meg. Annyira meggörnyeszti testét, hogy valósággal összezsugorodik. Nagy erővel folytatja a kapaszkodást, apránként csúszva előre, és már csak egyetlen makacs gondolat uralkodik benne: élni, és továbbmenni. Nem létezik semmi, csak saját maga a szűk járat gyötrelmeiben, és testének finom rezdülései, lélegzetének szaggatott ritmusa. Vakon törtet előre. Azután már nincs többé semerre. Se előre, se hátra. Halálos vergődésének hirtelen pillanatnyi szünete akad, mert megérezi, hogy eljutott valahová. Tapogatózik, és rájön, hogy egy emberi test fekszik előtte, Egész testét kiveri a veríték, a feje zúg és zsong, arca izzadt lucsokban ázik. Fulladozik. Idegesíti, hogy nem látja a másik arcát, és ellenállhatatlanul vágyik rá, hogy megnézze, pedig tudja, hogy nem szabad. Belső ösztöne figyelmezteti, menjen tovább, ne álljon meg! De ő reszket, fél, és sejti, hogy Péter az, és muszáj meggyőződnie arról, hogy él-e, vagy meghalt már. Ujjait meggörbíti, belemélyeszti a testbe, és rémülten tapasztalja, hogy szétmállik a kezében, mint valami kocsonya. Jó lenne egy kis fény, egy szikra, csak valami kis bizonyosság! Őrjöngve gyömöszölni kezdi a járat tetejét, hányja a földet, kaparja magát ki a világosságra. Beárad a fény, lepillant a lábai alatt roncsolódó holttestre. Péter néz vissza rá, üveges szemekkel, hófehér arccal, örök merevségben. Ahogy nézi, az arc lassan átváltozik, néhány ránc elmélyül, és hirtelen azon kapja magát, hogy saját magát nézi. Ő fekszik ott, saját magát gyászolja. Nem képes már semmire, a félelem megbénítja az agyát, csak halkan nyöszörög, majd fojtottan hörög, és végül felébred.
Talpra ugrik, megbotlik az asztalban. Meztelen lába jéghideg, keze görcsösen szorítja az üvegburát. Észreveszi, hogy egy kicsiny fénysugár utat tört a sötétítő és az ablak széle közötti hézagon. Odaugrik, hogy elfedje, de akkor érzi, hogy valami megmozdul mögötte a falon. Péter, te vagy az?! Megfordul, hogy rajtakapja, de már csak egy tovasuhanó árnyat lát. Abban a pillanatban egy lobbanással kialszik a gyertya lángja. Elzsibbad az egész teste, megtántorodik, és nekidől a falnak, pont a repedésre. Nem jönnek a könnyek, csak hatalmas fájdalom szorítja legbelül. Ha ez a repedés megnőne, szakadékká válna, elnyelne engem, és akkor újra együtt lehetnék vele. Bocsáss meg, fiam!
Odüsszeusz
- Megöltem! Én öltem meg! Mert tudtam a dolgokról, mégsem szóltam senkinek!
- Nyugodj meg, Miki. Nem a te hibád. - Klára próbálja elvenni előle a poharat, de Miki egész testével a kocsma pultjára tapad. A Sziget különben is olyan hely, ahol mindennapos vendégnek számít, és már bármit megengedhet magának. A kocsma éves jövedelmének a fele Miki zsebéből kerül ki, hála az általa leszervezett rengeteg üzleti vacsorának, kisebb összejöveteleknek. A kék neonok rebbenő fényében, a cigarettafüst pamacsokon keresztül egy pillanatig megbűvölten bámulja a lányt, de azután újra feltör benne a fájdalom és az önmarcangolás.
- Hát nem érted? Én adtam neki a drogot! Ott rejtegettük, abban a résben, a szobájának a falában. Apa sosem jött rá, vagy nem is tudom, lehet csak nem akarta észrevenni. Engem sosem szeretett, Péter volt a szeme fénye! Igen, azt akartam, hogy tönkremenjen, közben játszottam előtte a jó testvért! Péter felejteni, lebegni akart, hát megadtam neki, amire szüksége volt. Mindig azt mondtam, a zsarnok apánk tehet róla, de ez hazugság. Egyedül én vagyok a felelős! Mert bosszút akartam állni, látni a bukását, ahogy apa megutálja, és végre észrevegyen engem is!
- Nem kéne annyit innod. Csak összevissza beszélsz. Nézz magadra! Mocskos disznó vagy, hol jártál?
- Elestem, kicsit sáros lett az öltönyöm, na és? Lassan megőrülök, érzem! Nem így akartam, nem ezt akartam, de az öcskös engem is meglepett. Volt mersze ahhoz, amiről én mindig csak álmodoztam. Hogy tehette ezt velem? Éppen velem?
- Menj haza, pihend ki magad. Holnap fontos tárgyalásod lesz. Te szoktad mindig mondani, hogy üzletet csak tiszta fejjel köthet az ember.
Nézi Klárát, és azon gondolkodik, miért is nem vette észre hamarabb? De nem engedheti meg magának a komolyabb kapcsolatot vele, mit szólna a világ, ha Szeredai Miki, a milliárdos üzleteket bonyolító zseniális cégvezető megjelenne ezzel a közönséges pincérlánnyal az oldalán? Pedig megérdemelné, annyira jó hozzá. Most is jó tanácsot ad:
- Sétálj egyet a folyóparton, attól mindig megnyugszol.
Otthagyja a füstös Szigetet, a varázslatosan szép Klárát, és elindul a bizonytalan éjszakába. Kábán, elgyötörten utcáról utcára vándorol, betér még három kocsmába ahonnan kidobják, vásott kölyök módjára, kövekkel betör néhány utcai lámpát, megbotlik egy szemeteskukában, legvégül pedig, maga sem tudja hogyan, a folyó partjára jut. Áll és nézi a sebesen rohanó, sötét vizet. Hogyan tehette ezt velem? Éppen velem? - dobol benne a kérdés szakadatlanul. Ebben a pillanatban gyűlölte Pétert, mert ilyen felelőtlenül elment, és befejezetlen dolgokat hagyott maga után. Sosem fog tudni neki megbocsátani, nem is akar többé emlékezni rá. Már-már alig tudja felidézni az arcát, és rettenetesen elszégyelli magát miatta. Mardossa a felejtés miatt érzett bűntudat. Belebámul a holdfénybe, teleszívja tüdejét levegővel, megmozgatja tagjait, és elfogja a zokogás. Péter ezt már soha többé nem érezheti, élvezheti. Neki kellett volna meghalnia, nem pedig az ostoba, de ártatlanságában ellenállhatatlan Péternek, akit mindig ki kellett húzni valami csávából, akinek a gondjait furfangos leleményességgel meg kellett oldani. Miki az őrület és a kétségbeesés határán küszködik. Mert ő, az árnyék-testvér, így nem tudja folytatni tovább. Életében először nem tudja, hogy hogyan legyen ezután. Eddig mindig határozott, gyors döntéseket hozott. De most valami megpattant benne, és elbizonytalanodott. Mert odalett minden eddigi küzdelmének a célja és értelme. Ha beleugranék, apa észre se venné, hogy hiányzom. Talán csak három nap múlva, mikor a vezetőségi ülésen bejelentenék, hogy távollétemben esett a részvények árfolyama. Csak akkor ébredne rá, hogy hiányzik a pénzkereső, mikor csökkenne a bevétel. Igen, jobb lesz így! Úgysem hiányoznék senkinek.
Töprengéséből egy hajókürt búgó hangja zökkenti ki. A csípős esti szél teljesen kijózanítja. Szél, folyó, hajó, örök mozgásban, csakúgy, mint ő. Talán még sincs vége mindennek. Eszébe jut az otthon - ami neki nincs, és talán nem is lesz soha -, és az otthonról egy asszony és egy gyermek. Nadrágja zsebéből előhalássza mobiltelefonját, felébreszti titkárát, és foglaltat egy jegyet a legközelebbi repülőgépre. Igen, egyre biztosabban érzi: haza kell térnie. Pénelopéhoz.
Pénelopé
Van úgy, hogy az embernek jobb a magány. Olyanfajta magány, amikor szükség van a csendre, a gondolkodásra, a hallgatózásra, arra, hogy ne zavarjon senki. Aztán van úgy, hogy az ember nem tud meglenni egymagában. És van úgy, hogy az a másik, aki eddig zavart, néha rossz időben jött, aki elől menekültünk egyszer csak eltávozik tőlünk. Pontosan ez a hiány lesz a legfájdalmasabb magány. Olyasmi, aminek a létezéséről eddig fogalmunk sem volt.
Abbahagyja az írást, félreteszi a naplót, és folytatja a munkát, de az esze még mindig máshol jár. Már nem tud sírni, csak a miérteken őrlődik. Bökdösi a tűvel az anyagot, de megszúrja az ujját. Apró cseppekben hullik a vére a gobelin képre, megfesti az üres szövetkockákat, elcsúfítja a már kész részeket. Egy tengerészt ábrázol a kép, ahogy dacol a viharral, és erősen tartja hajójának kormányát. Megkönnyezi a veszteséget, ebből sem lesz kiállítási anyag többé. Mostanában folyton elrontja az öltéseket, nem tud koncentrálni. Valaki hátulról megérinti, átöleli. Ijedten összerezzen, és megfordul. Miki áll vele szemben.
- Ne haragudj, Pelle - kezdi -, de nem volt hová mennem.
- Hogy jöttél be? Nem is hallottalak...
- Nálam maradt Péter kulcsa.
Hallgatnak, reszketnek. Miki köszörüli a torkát elsőnek, aztán kiböki:
- Bocsáss meg nekem! Én tehetek róla! Tőlem kapta a drogot! És a gyermek most apa nélkül maradt.
- Nem a te hibád, hanem az apátoké. Mindketten tudjuk, mi állt a háttérben. Ha nem tőled, megszerezte volna máshonnan, csak hogy el tudja viselni a zsarnokoskodást. Szenvedett, és már nem volt önmaga. Ha ezért jöttél, megnyugtatlak: nem teszlek felelőssé semmiért.
- Nem csak ezért jöttem.
- Felejtsd el, Miki. Nem hagyom magam többé kihasználni.
- És hogy akarod Péter gyermekét egyedül felnevelni? Engedd, hogy segítsek!
- Mit akarsz tőlem? Velünk akarod tisztára mosni a lelkiismeretedet? Azok után, hogy apáddal együtt mindent megtettettek, hogy szétválasszatok bennünket, hogy Péter többé ránk se nézzen, hogy ne ismerje el a fiát? Nem kellettünk nektek!
- Nem apám miatt tettem, hanem mert dühös voltam. Amiért nem engem választottál. Képtelen vagy megbocsátani?
Rájuk szakad egy fájdalmas csönd. A lány elfordul, remegő kézzel nyúl a vászon felé. Abban a pillanatban felhangzik a gyermeksírás. Egyszerre ugranak, és rontanak be a másik szobába. Miki megbabonázva nézi a kis vasgyúrót, ahogy mohón szívja a tejet, majd lassanként megnyugszik anyja karjaiban. Miki még mindig rezzenéstelenül áll a szoba közepén, elmerül Pelle mozdulatainak figyelésében. A lány feléje fordul, mély lélegzetet vesz, és közli:
- Rendben van, Miki. De vannak feltételeim: pénz nem kell, sem tőled, sem az öregtől. A fiamat csak akkor láthatjátok, ha én is úgy akarom. És ne próbáld meg átvenni Péter helyét, megértetted? Ha ezt képes vagy elfogadni, akkor bármikor szívesen látlak.
Miki bólint, és széles mosolyra húzódik a szája. Leül, és tüzetesen vizsgálni kezdi a gobelin képeket, míg Pelle hozzálát az ebédhez. Az otthonosság, a meleg családi fészek ismeretlen, új élménye egészen megrészegíti. Az egyik képen felfedezi Pétert, ahogy felszálláshoz készülődik.
- Vajon miért repült mindig mezítláb? - kérdezi a lányt.
- Azt hiszem, érezni akarta a bőrén a levegőt. Egyszer mondott valamit a lebegésről...
Hosszas tipródás után, Miki halkan, félénken megszólal:
- Pelle, gyertek velem! Kicsi ez a lakás.
A lány megrázza a fejét, erősen a szemébe néz, és úgy mondja:
- Van úgy, hogy jobb a magány...
****
Az öregember fásultan bámulja a tengert. Erőszakkal próbálja maga elé idézni a történteket, de az emlékek mind nehezebben jönnek. Már a szavak is akadoznak. Aztán látja a fiát a homokos parton feléje jönni. Meg sem mozdul, tudja már, hogy látomás az egész, csak szép türelmesen ki kell várnia a végét. De az alak egyre közeledik, és már egészen melléje ér. Rádöbben, hogy Mikit látja. Eddig észre sem vette, hogy mennyire hasonlít a két testvér. Elhanyagoltam, megbántottam! Sosem fog megbocsátani nekem! Kezébe temeti arcát, úgy zokog. De Miki gyengéden lefejti a kezeket, és kényszeríti, hogy a szemébe nézzen. Péter arca és hangja ravaszul olvad össze Miki gesztusaiban. Tekintete gyengédséget és friss melegséget áraszt. Valami megváltozott benne.
- Apa, mutatni akarok valamit!
Pénelopé nyugodtan lép oda, karján a kisfiúval. Közvetlenül, a mindennapi élet természetességével öleli át a megtört öreget. Mintha ezt mondaná: látod, ilyen vagyok, ide jöttem és - maradok. Dr. Szeredai Balázs pedig nem tudja abbahagyni a sírást, szaggatottan könyörög megbocsátásért, és tétova, reszkető mozdulatokkal hálálkodik az imént kapott szeretetért. Az új család lassú, de határozott léptekkel indul hazafelé, miközben tőlük nem messze, a tenger mélyén Péter alussza örök álmát. Végre elérte azt, amire mindig vágyott: a lebegést.
Az öregember fásultan bámulja a tengert. Erőszakkal próbálja maga elé idézni a történteket, de az emlékek mind nehezebben jönnek. Már a szavak is akadoznak. Aztán látja a fiát a homokos parton feléje jönni. Meg sem mozdul, tudja már, hogy látomás az egész, csak szép türelmesen ki kell várnia a végét. De az alak egyre közeledik, és már egészen melléje ér. Rádöbben, hogy Mikit látja. Eddig észre sem vette, hogy mennyire hasonlít a két testvér. Elhanyagoltam, megbántottam! Sosem fog megbocsátani nekem! Kezébe temeti arcát, úgy zokog. De Miki gyengéden lefejti a kezeket, és kényszeríti, hogy a szemébe nézzen. Péter arca és hangja ravaszul olvad össze Miki gesztusaiban. Tekintete gyengédséget és friss melegséget áraszt. Valami megváltozott benne.
- Apa, mutatni akarok valamit!
Pénelopé nyugodtan lép oda, karján a kisfiúval. Közvetlenül, a mindennapi élet természetességével öleli át a megtört öreget. Mintha ezt mondaná: látod, ilyen vagyok, ide jöttem és - maradok. Dr. Szeredai Balázs pedig nem tudja abbahagyni a sírást, szaggatottan könyörög megbocsátásért, és tétova, reszkető mozdulatokkal hálálkodik az imént kapott szeretetért. Az új család lassú, de határozott léptekkel indul hazafelé, miközben tőlük nem messze, a tenger mélyén Péter alussza örök álmát. Végre elérte azt, amire mindig vágyott: a lebegést.