Évszám
2012
Beküldő
r45
1992. január 18-a, éjjel féltizenkettőkor elindult a magzatvíz. Ikreket vártunk. Még magamnál sem voltam, de már gyújtottam öreg Moszkvicsomat, ami hihetetlen, de egyszerre beröffent az öt-tíz fokos hidegben. Akkor még nyár volt a nyár, tél a tél, megvoltak az átmenetek is közöttük, csak a hó hiányzott a mezőkről, utakról. Szótlanul araszoltunk, nem ment jobban a kocsi, Ungvár irányába. Velünk jött nővérem is, hátha tud valamit segíteni, tenni e korai megindult szülésben. A Latorcához közelítve átláthatatlan ködbe értünk, szinte tapogatózva vezettem. Le kellett húznom az ablakot, úgy néztem, hogy merre is járok.
Időt nem érezve gördültem be a városi kórházba, az volt az ügyeletes, beutalónkkal, melyet még elindulás előtt be kellett szerezni éjnek évadján (majd egy órába telt felkölteni a falusi bábát). Útközben persze elfolyt az egész magzatvíz, feleségem halkan sírdogált, félt, féltette édes terheit.
Mikor először jelezték az ikerterhességet, madarat tudtam volna fogni röptében. Valami újfajta bizsergés fogott el. Mindig is irigyeltem mások ikreit, kiváltképp az egypetéjűeket. Lelki szemeim előtt toltam őket az iker gyerekkocsiban, vásároltam duplán a szebbnél szebb kisruhákat. Csak a színükre nem emlékeztem. Az álmaim színtelenek, vagy csak nem tudtam eldönteni, hogy fiúk lesznek, vagy netalán lányok, esetleg mindkettő? Mindenesetre tudták mások is, hogy ikerterhességgel áldott meg minket a sors, Isten. S én élveztem a legjobban magam azóta, hogy kiderült. Egyfajta büszkeség töltött el, már majdnem előre ittam naponta a medve bőrére. Meg amúgy is, a kárpátaljai ember bármi okból tud inni, ha akar.
A kórházban nem fogadtak tárt karokkal. Álmos nővérke fogadott, s mire az ügyeletes orvost felkeltette, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Bár feltette szemüvegét, látszott rajta, hogy nem mosakodott meg, s hogy nem örül jöttünknek. Morózus arccal hallgatta nővérem beszámolóját, miért is vagyunk itt tulajdonképpen. Oroszul, ruszinul. (A feleségem nem tudott anyanyelvén kívül.)
Rövid vizsgálat után, nekünk ki kellett mennünk, kijött és szenvtelen hangon mondta, hogy meghaltak az embriók, injekciót adott be a kényszerszülésre, nyugodjunk meg, semmit nem tehetünk, idő előtt mással is megtörténik. (Most fordultak volna a hetedik hónapba.) Alighogy mindezt végigmondta, már kikiáltottak neki a vizsgálóból, hogy sürgősen jöjjön...
A második emeleten volt a szülészet. Már az elején is gyalog kellett feleségemnek felmennie áldottan, elfolyt magzatvíz utáni majd egyórás út után. S most jött a legborzalmasabb, felsírt egy baba!!! Kisvártatva egy fehérnek tűnő gyolcsba tekerve szaladt vele az egyik nővér a lift felé, ami érdekes módon mégis működött kulccsal. Majd úgy pár perc múlva valami egészen koszos anyagba csavarva a másik síró gyerekkel is kirohant egy nővér, és elindult futva a lépcsőn fölfelé.
Ó, hát mégis élnek, Uramatyám!!! El kezdett forogni velem az emelet, én is futottam volna fel a hatodikra (mint később megtudtam, ott volt a koraszülött osztály, ott voltak csak inkubátorok), de fönt már nem engedtek tovább. Szigorúan leparancsoltak mint apát, csak nővéremet engedték a várakozóba, esetleges tolmácsként számba véve.
Már nem fáztam, mint eddig, forró volt a fejem, ereim lüktettek, elmém messze járt. Most mi lesz, még meg se vásároltuk az ilyenkor szükséges újszülötti holmikat két példányban. Most mi lesz, szabadságot kérek, kiket hívok meg keresztszülőknek, mindenféle járt már fejemben, lefutottam az udvarra, egymás után szívtam a cigarettákat, de most ez sem segített. Gondolataim az univerzumot döngették, észre sem vettem, hogy nővérem zokogva jön felém. Rögtön kijózanodtam, hányingerem támadt, torkom köszörültem, mint egy bagós, s egy szó sem tudta elhagyni ajkam. Letaglózott, bár már a lépcsőknél éreztem, hogy baj lehet, hogy azért rohannak gyermekeimmel. Bambán magam elé meredtem, s újra, sokadszorra rágyújtottam.
Megvirradt közben, el kezdett szállingózni nagy pelyhekben a hó. A kórház ablakaiból látni lehetett a kelő várost, mely igazán semmit sem tudott - tudhatott az éjjel történtekről. Azt csak mi éreztük, ketten idekint, s feleségem odabenn. Reggel hat után beengedték nővéremet terhétől megszabadult nejemhez, én a közeli boltból ásványvizet hoztam. Mondták, hogy még ma eldöntik a viziten, hogy hazaengedik-e. S ekkor történt a nap második fájdalma, ha lehet még tetézni. Az egyik már nappalos nővérke szigorúan kitessékelte nővérem a kismama-szobából, hiába bizonygatta, hogy szükség van rá a tolmácsoláshoz. Erre mondta, miszerint aki ukrán kenyeret eszik, beszéljen ukránul...
Vad dühömben toporzékoltam, kínomban üvöltöttem, mire a megérkező professzor csak annyit tudott hozzátenni, hogy nem ő válogatja munkatársait. S hogy mihamarabb felejtsem el...
Mai napig nem tudtam meg, milyen neműek voltak koraszülött gyermekeim, miért születtek meg élve. Minden változatot hallhattam a folyosón magamba roskadva. Eltemetni sem kaptuk meg a kis ártatlanokat koruk miatt.
Délre járt az idő, amikor hazaindultunk hárman. Elállt a hóesés is, szépen ragyogott a januári nap, csak a lelkem volt telve szomorúsággal, gyűlölettel. Azt fontolgattam, sohasem tudok már nevetni, örökös letargiába süllyedek. Haza érve azonban mosolygó kétéves fiam fogadott, s nekem bárhogy is, ha nehezemre esett, muszáj volt visszamosolyogni...
Időt nem érezve gördültem be a városi kórházba, az volt az ügyeletes, beutalónkkal, melyet még elindulás előtt be kellett szerezni éjnek évadján (majd egy órába telt felkölteni a falusi bábát). Útközben persze elfolyt az egész magzatvíz, feleségem halkan sírdogált, félt, féltette édes terheit.
Mikor először jelezték az ikerterhességet, madarat tudtam volna fogni röptében. Valami újfajta bizsergés fogott el. Mindig is irigyeltem mások ikreit, kiváltképp az egypetéjűeket. Lelki szemeim előtt toltam őket az iker gyerekkocsiban, vásároltam duplán a szebbnél szebb kisruhákat. Csak a színükre nem emlékeztem. Az álmaim színtelenek, vagy csak nem tudtam eldönteni, hogy fiúk lesznek, vagy netalán lányok, esetleg mindkettő? Mindenesetre tudták mások is, hogy ikerterhességgel áldott meg minket a sors, Isten. S én élveztem a legjobban magam azóta, hogy kiderült. Egyfajta büszkeség töltött el, már majdnem előre ittam naponta a medve bőrére. Meg amúgy is, a kárpátaljai ember bármi okból tud inni, ha akar.
A kórházban nem fogadtak tárt karokkal. Álmos nővérke fogadott, s mire az ügyeletes orvost felkeltette, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Bár feltette szemüvegét, látszott rajta, hogy nem mosakodott meg, s hogy nem örül jöttünknek. Morózus arccal hallgatta nővérem beszámolóját, miért is vagyunk itt tulajdonképpen. Oroszul, ruszinul. (A feleségem nem tudott anyanyelvén kívül.)
Rövid vizsgálat után, nekünk ki kellett mennünk, kijött és szenvtelen hangon mondta, hogy meghaltak az embriók, injekciót adott be a kényszerszülésre, nyugodjunk meg, semmit nem tehetünk, idő előtt mással is megtörténik. (Most fordultak volna a hetedik hónapba.) Alighogy mindezt végigmondta, már kikiáltottak neki a vizsgálóból, hogy sürgősen jöjjön...
A második emeleten volt a szülészet. Már az elején is gyalog kellett feleségemnek felmennie áldottan, elfolyt magzatvíz utáni majd egyórás út után. S most jött a legborzalmasabb, felsírt egy baba!!! Kisvártatva egy fehérnek tűnő gyolcsba tekerve szaladt vele az egyik nővér a lift felé, ami érdekes módon mégis működött kulccsal. Majd úgy pár perc múlva valami egészen koszos anyagba csavarva a másik síró gyerekkel is kirohant egy nővér, és elindult futva a lépcsőn fölfelé.
Ó, hát mégis élnek, Uramatyám!!! El kezdett forogni velem az emelet, én is futottam volna fel a hatodikra (mint később megtudtam, ott volt a koraszülött osztály, ott voltak csak inkubátorok), de fönt már nem engedtek tovább. Szigorúan leparancsoltak mint apát, csak nővéremet engedték a várakozóba, esetleges tolmácsként számba véve.
Már nem fáztam, mint eddig, forró volt a fejem, ereim lüktettek, elmém messze járt. Most mi lesz, még meg se vásároltuk az ilyenkor szükséges újszülötti holmikat két példányban. Most mi lesz, szabadságot kérek, kiket hívok meg keresztszülőknek, mindenféle járt már fejemben, lefutottam az udvarra, egymás után szívtam a cigarettákat, de most ez sem segített. Gondolataim az univerzumot döngették, észre sem vettem, hogy nővérem zokogva jön felém. Rögtön kijózanodtam, hányingerem támadt, torkom köszörültem, mint egy bagós, s egy szó sem tudta elhagyni ajkam. Letaglózott, bár már a lépcsőknél éreztem, hogy baj lehet, hogy azért rohannak gyermekeimmel. Bambán magam elé meredtem, s újra, sokadszorra rágyújtottam.
Megvirradt közben, el kezdett szállingózni nagy pelyhekben a hó. A kórház ablakaiból látni lehetett a kelő várost, mely igazán semmit sem tudott - tudhatott az éjjel történtekről. Azt csak mi éreztük, ketten idekint, s feleségem odabenn. Reggel hat után beengedték nővéremet terhétől megszabadult nejemhez, én a közeli boltból ásványvizet hoztam. Mondták, hogy még ma eldöntik a viziten, hogy hazaengedik-e. S ekkor történt a nap második fájdalma, ha lehet még tetézni. Az egyik már nappalos nővérke szigorúan kitessékelte nővérem a kismama-szobából, hiába bizonygatta, hogy szükség van rá a tolmácsoláshoz. Erre mondta, miszerint aki ukrán kenyeret eszik, beszéljen ukránul...
Vad dühömben toporzékoltam, kínomban üvöltöttem, mire a megérkező professzor csak annyit tudott hozzátenni, hogy nem ő válogatja munkatársait. S hogy mihamarabb felejtsem el...
Mai napig nem tudtam meg, milyen neműek voltak koraszülött gyermekeim, miért születtek meg élve. Minden változatot hallhattam a folyosón magamba roskadva. Eltemetni sem kaptuk meg a kis ártatlanokat koruk miatt.
Délre járt az idő, amikor hazaindultunk hárman. Elállt a hóesés is, szépen ragyogott a januári nap, csak a lelkem volt telve szomorúsággal, gyűlölettel. Azt fontolgattam, sohasem tudok már nevetni, örökös letargiába süllyedek. Haza érve azonban mosolygó kétéves fiam fogadott, s nekem bárhogy is, ha nehezemre esett, muszáj volt visszamosolyogni...