Évszám
2010
- Boldog születésnapot! – ébresztik reggel Katát a szülei. Kata már pattan is ki az ágyból, és boldogan bontogatja az ajándékát. Egy gyönyörű, rózsaszín fodros ruhácska kerül elő a dobozból, Kata ugyanis pörgős ruhát kért az ötödik születésnapjára.
- Erre gondoltál? – kérdi anya mosolyogva.
- Nem! – mondja Kata sértődötten, és félredobja a ruhát.
- Na de Kata! Miféle viselkedés ez? – csodálkozik anya, szomorúan felveszi az eldobott ruhát és beteszi a szekrénybe.
- Én pirosat akartam! – kiáltja Kata és kirohan a szobából.
Egész délelőtt csöndben, duzzogva játszik, nem is szól a szüleihez. Ebéd után anya ünnepélyesen behozza az epertortát, öt kicsi piros gyertya ég a tetején.
- Elfújod a gyertyákat? – kérdi apa.
- Nem! Én csokitortát akartam! Ilyen rossz szülinapom még soha nem volt! – kiáltja Kata és kirohan az udvarra.
- Hiszen az eper a kedvenc gyümölcsöd – mondja anya, de Kata már nem hallja. Kint ül az udvaron a homokozóban, egy bottal turkál és pityereg.
- Miért sírsz? – kérdi valaki
Kata körülnéz, de nem lát senkit.
- Itt vagyok – szólal meg újra a hang.
- Hol? Nem látok senkit – mondja Kata csodálkozva.
Egy csiga csúszik a lába elé, és felnéz Katára.
- Na ne mondd, hogy te szóltál hozzám – mondja Kata immár nevetve, amikor észreveszi a csigát.
- De igen, én voltam – hallja a választ – én kérdeztem, miért pityeregtél.
Katának ekkor eszébe jut újra a ruhája és a torta, elmeséli hát a csigának, hogy milyen szörnyű ajándékot kapott.
- Na szép kis nap ez, egy csigával beszélek… - mormolja Kata maga elé.
- Mesélhetek neked valamit? – kérdi a csiga.
- Mesélj, úgysincs semmi dolgom – válaszol Kata unottan, majd újra turkálni kezd a homokban.
- Azt hittem, jobban érdekel a történetem, no de sebaj, én azért elmesélem. – mondja a csiga és belefog.
- Gyerekként állandóan panaszkodtam, hogy nehéz a házam, nem akartam folyton a hátamon cipelni, nem is tetszett, mindenki másé szebb volt, mint az enyém. Amikor aztán nagyobbra nőttem, elhatároztam, hogy keresek magamnak egy másik házat, sokkal nagyobbat, szebbet, olyat, amit nem kell a hátamon cipelni. Egyik reggel kibújtam a házamból, búcsút intettem neki, és útnak indultam. El sem tudom mondani, milyen boldognak, milyen szabadnak éreztem magam! És mennyivel gyorsabban haladtam! Úgy éreztem, száguldozni tudnék a búzamezők között. De nem volt miért sietnem, vígan sétálgattam hát, nézelődtem útközben, új házat kerestem! Már kicsit elfáradtam, és kezdett melegem lenni, amikor észrevettem egy szép nagy tágas üreget a földben. Ez lesz az! Gondoltam, megtaláltam álmaim otthonát, be is kúsztam, jó hűvös volt odabent. Igen ám, de amint jó mélyre beértem, egyszer csak egy kis mezei egér jött velem szembe. Mint kiderült, ez az ő otthona; behívott, és megkínált egy kis teával. Elmeséltem neki, hogy éppen új házat keresek magamnak, mire ő csak a fejét csóválta.
- Jobban tennéd, ha nem elégedetlenkednél, és visszamennél a házadba, hidd el, annál jobbat nem találsz – tanácsolta a kis mezei egér.
Mit tudja ő, gondoltam, megköszöntem a vendéglátást és továbbálltam, bár kicsit valóban hiányzott a házam.
Sokáig kúsztam a mezőn, de sehol nem találtam nekem való házat, és még csak egy kis árnyék sem volt sehol, hogy legalább megpihenhettem volna.
Már nagyon melegem volt, szomjas voltam, éhes is, immár sóvárogva gondoltam kicsi házamra, bezzeg ha a hátamon volna, csak behúznám a fejem, ehetnék-ihatnék, és a nap sem szurkálna. Ebben a pillanatban óriási barlang tárult elém. Ez lesz az!- mondtam újra, és be is kúsztam azon nyomban. Micsoda hatalmas ház! Jaj, de boldog voltam! Itt óriási szülinapi bulikat rendezhetek, eljöhet a kedvenc zenekarom is, a Minicsiga Füttyösök, akár itt is alhatnak, akár minden barátom itt maradhat éjszakára, hiszen rengeteg hely van. Ábrándozásomat hangos dobbantások szakították félbe, egy mezei nyúl ugrott be a barlangomba, majdnem eltaposott.
- Vigyázz, hova ugrasz! – kiáltottam rá.
- Jaj, bocsáss meg, nem láttalak, futottam, hogy hazaérjek, még mielőtt a vadász utolér, alig tudtam elmenekülni – lihegte a nyúl.
- Ez a te otthonod? – kérdeztem szomorúan, és minden álmom szertefoszlott.
- Az enyém, tetszik? Gyere be, meghívlak egy kis uzsonnára, úgysem szeretek egyedül enni.
Bementem hát, már nagyon éhes voltam, és jólesett megpihenni. Aztán elmeséltem a mezei nyúlnak, hogy éppen házat keresek magamnak. A nyúl csak a fejét csóválta.
- Jobban tennéd, ha nem elégedetlenkednél, és visszamennél a házadba, hidd el, annál jobbat nem találsz – tanácsolta ő is.
Én azonban még mindig nem akartam visszamenni a házamba, pedig amint szóba került, már könnybe lábadt a szemem, mégis inkább megköszöntem a vendéglátást és tovább indultam. Elhatároztam, hogy új házam lesz, és nem adom fel!
Esteledett, mire az erdőbe értem, az az igazság, hogy azért ház nélkül sem vagyok sokkal gyorsabb. Kezdett hűvös lenni, az eső is csepergett. Itt legalább van hova behúzódnom az eső elől, gondoltam, és egy nagy martilapu alá akartam rejtőzni, amikor észrevettem, hogy mellette egy fán szép nagy odú tátong. Hiszen ez az! És újból azt hittem, hogy megtaláltam az igazi otthonomat. Felkúsztam a fára, és behuppantam az odúba. Sötét volt odabent, az orromig sem láttam, hiába próbáltam előbbre kúszni, nem ment, valamibe beleragadtam. Na, jó kis csapdába estem, gondoltam, de mielőtt sikerült volna kimászni belőle, egy méhecske jelent meg, fáklyával kezében. Kiszabadított a méz fogságából, és bekísért az odú mélyére. Ennyi mézet még soha nem láttam! Persze addigra tudtam már, hogy itt a méhek laknak és megint nem én. Befogadtak éjszakára, ráadásul annyi mézet ehettem amennyi belém fért.
Reggel nekik is elmeséltem, mi járatban vagyok, és már nem is csodálkoztam, amikor tőlük is ugyanazt a tanácsot kaptam:
- Jobban tennéd, ha nem elégedetlenkednél és visszamennél a házadba, hidd el, annál jobbat nem találsz – zümmögték.
-Talán igazatok van – mondtam szomorúan, ugyanakkor kicsit megkönnyebbülve, elbúcsúztam tőlük, és elindultam visszafelé, hogy megkeressem elhagyott házam.
Útközben meg sem álltam, siettem, ahogy csak bírtam, már nagyon hiányzott a házam. Az én házam! Az én szép kis otthonom! Esteledett, amikor megpillantottam. Ám ahogy közeledtem, arra lettem figyelmes, hogy hangyák sürögnek-forognak a házam körül, kiszaladnak, beszaladnak, cipekednek.
- Álljon meg a menet! Mit műveltek a házammal! – kiáltottam felháborodva – egy napra elmegyek itthonról és ti már be is költöztök!
A hangyák értetlenül néztek rám, majd amilyen gyorsan csak tudtak, elhurcolkodtak.
- Majdnem ház nélkül maradtál – jegyezte meg ekkor Kata, és nagyon megsajnálta szegény csigát.
- Így van, majdnem ház nélkül maradtam, és azért, mert elégedetlenkedtem. Azóta eszembe se jutott kitenni a nem létező lábam a házamból – vigyorog a csiga.
- Ma én is elégedetlen voltam, pedig nagyon szép ruhát kaptam, és az eper a kedvenc gyümölcsöm. Anya és apa mindig próbál a kedvemben járni, én meg… – gondolkodott hangosan Kata, és már gurultak a könnycseppek az arcocskáján. - Ne haragudj, csiga, mennem kell, van még egy kis dolgom.
Azzal felpattant és beszaladt a házba.
- Menj bátran – mondta a csiga, aki nem volt más, mint Varázsdoktor. Amikor Kata eltűnt az ajtóban, a csiga visszaváltozott Varázsdoktorrá, feltette kalapját, és elégedett mosollyal kisétált a kapun.
Kata közben felvette új ruháját, kiszaladt a konyhába, forgott párat, bocsánatot kért a szüleitől, majd jól belakott az epertortából.
- Ilyen jó szülinapom még soha nem volt! – mondta elégedetten, és anyukája nyakába borult.
- Erre gondoltál? – kérdi anya mosolyogva.
- Nem! – mondja Kata sértődötten, és félredobja a ruhát.
- Na de Kata! Miféle viselkedés ez? – csodálkozik anya, szomorúan felveszi az eldobott ruhát és beteszi a szekrénybe.
- Én pirosat akartam! – kiáltja Kata és kirohan a szobából.
Egész délelőtt csöndben, duzzogva játszik, nem is szól a szüleihez. Ebéd után anya ünnepélyesen behozza az epertortát, öt kicsi piros gyertya ég a tetején.
- Elfújod a gyertyákat? – kérdi apa.
- Nem! Én csokitortát akartam! Ilyen rossz szülinapom még soha nem volt! – kiáltja Kata és kirohan az udvarra.
- Hiszen az eper a kedvenc gyümölcsöd – mondja anya, de Kata már nem hallja. Kint ül az udvaron a homokozóban, egy bottal turkál és pityereg.
- Miért sírsz? – kérdi valaki
Kata körülnéz, de nem lát senkit.
- Itt vagyok – szólal meg újra a hang.
- Hol? Nem látok senkit – mondja Kata csodálkozva.
Egy csiga csúszik a lába elé, és felnéz Katára.
- Na ne mondd, hogy te szóltál hozzám – mondja Kata immár nevetve, amikor észreveszi a csigát.
- De igen, én voltam – hallja a választ – én kérdeztem, miért pityeregtél.
Katának ekkor eszébe jut újra a ruhája és a torta, elmeséli hát a csigának, hogy milyen szörnyű ajándékot kapott.
- Na szép kis nap ez, egy csigával beszélek… - mormolja Kata maga elé.
- Mesélhetek neked valamit? – kérdi a csiga.
- Mesélj, úgysincs semmi dolgom – válaszol Kata unottan, majd újra turkálni kezd a homokban.
- Azt hittem, jobban érdekel a történetem, no de sebaj, én azért elmesélem. – mondja a csiga és belefog.
- Gyerekként állandóan panaszkodtam, hogy nehéz a házam, nem akartam folyton a hátamon cipelni, nem is tetszett, mindenki másé szebb volt, mint az enyém. Amikor aztán nagyobbra nőttem, elhatároztam, hogy keresek magamnak egy másik házat, sokkal nagyobbat, szebbet, olyat, amit nem kell a hátamon cipelni. Egyik reggel kibújtam a házamból, búcsút intettem neki, és útnak indultam. El sem tudom mondani, milyen boldognak, milyen szabadnak éreztem magam! És mennyivel gyorsabban haladtam! Úgy éreztem, száguldozni tudnék a búzamezők között. De nem volt miért sietnem, vígan sétálgattam hát, nézelődtem útközben, új házat kerestem! Már kicsit elfáradtam, és kezdett melegem lenni, amikor észrevettem egy szép nagy tágas üreget a földben. Ez lesz az! Gondoltam, megtaláltam álmaim otthonát, be is kúsztam, jó hűvös volt odabent. Igen ám, de amint jó mélyre beértem, egyszer csak egy kis mezei egér jött velem szembe. Mint kiderült, ez az ő otthona; behívott, és megkínált egy kis teával. Elmeséltem neki, hogy éppen új házat keresek magamnak, mire ő csak a fejét csóválta.
- Jobban tennéd, ha nem elégedetlenkednél, és visszamennél a házadba, hidd el, annál jobbat nem találsz – tanácsolta a kis mezei egér.
Mit tudja ő, gondoltam, megköszöntem a vendéglátást és továbbálltam, bár kicsit valóban hiányzott a házam.
Sokáig kúsztam a mezőn, de sehol nem találtam nekem való házat, és még csak egy kis árnyék sem volt sehol, hogy legalább megpihenhettem volna.
Már nagyon melegem volt, szomjas voltam, éhes is, immár sóvárogva gondoltam kicsi házamra, bezzeg ha a hátamon volna, csak behúznám a fejem, ehetnék-ihatnék, és a nap sem szurkálna. Ebben a pillanatban óriási barlang tárult elém. Ez lesz az!- mondtam újra, és be is kúsztam azon nyomban. Micsoda hatalmas ház! Jaj, de boldog voltam! Itt óriási szülinapi bulikat rendezhetek, eljöhet a kedvenc zenekarom is, a Minicsiga Füttyösök, akár itt is alhatnak, akár minden barátom itt maradhat éjszakára, hiszen rengeteg hely van. Ábrándozásomat hangos dobbantások szakították félbe, egy mezei nyúl ugrott be a barlangomba, majdnem eltaposott.
- Vigyázz, hova ugrasz! – kiáltottam rá.
- Jaj, bocsáss meg, nem láttalak, futottam, hogy hazaérjek, még mielőtt a vadász utolér, alig tudtam elmenekülni – lihegte a nyúl.
- Ez a te otthonod? – kérdeztem szomorúan, és minden álmom szertefoszlott.
- Az enyém, tetszik? Gyere be, meghívlak egy kis uzsonnára, úgysem szeretek egyedül enni.
Bementem hát, már nagyon éhes voltam, és jólesett megpihenni. Aztán elmeséltem a mezei nyúlnak, hogy éppen házat keresek magamnak. A nyúl csak a fejét csóválta.
- Jobban tennéd, ha nem elégedetlenkednél, és visszamennél a házadba, hidd el, annál jobbat nem találsz – tanácsolta ő is.
Én azonban még mindig nem akartam visszamenni a házamba, pedig amint szóba került, már könnybe lábadt a szemem, mégis inkább megköszöntem a vendéglátást és tovább indultam. Elhatároztam, hogy új házam lesz, és nem adom fel!
Esteledett, mire az erdőbe értem, az az igazság, hogy azért ház nélkül sem vagyok sokkal gyorsabb. Kezdett hűvös lenni, az eső is csepergett. Itt legalább van hova behúzódnom az eső elől, gondoltam, és egy nagy martilapu alá akartam rejtőzni, amikor észrevettem, hogy mellette egy fán szép nagy odú tátong. Hiszen ez az! És újból azt hittem, hogy megtaláltam az igazi otthonomat. Felkúsztam a fára, és behuppantam az odúba. Sötét volt odabent, az orromig sem láttam, hiába próbáltam előbbre kúszni, nem ment, valamibe beleragadtam. Na, jó kis csapdába estem, gondoltam, de mielőtt sikerült volna kimászni belőle, egy méhecske jelent meg, fáklyával kezében. Kiszabadított a méz fogságából, és bekísért az odú mélyére. Ennyi mézet még soha nem láttam! Persze addigra tudtam már, hogy itt a méhek laknak és megint nem én. Befogadtak éjszakára, ráadásul annyi mézet ehettem amennyi belém fért.
Reggel nekik is elmeséltem, mi járatban vagyok, és már nem is csodálkoztam, amikor tőlük is ugyanazt a tanácsot kaptam:
- Jobban tennéd, ha nem elégedetlenkednél és visszamennél a házadba, hidd el, annál jobbat nem találsz – zümmögték.
-Talán igazatok van – mondtam szomorúan, ugyanakkor kicsit megkönnyebbülve, elbúcsúztam tőlük, és elindultam visszafelé, hogy megkeressem elhagyott házam.
Útközben meg sem álltam, siettem, ahogy csak bírtam, már nagyon hiányzott a házam. Az én házam! Az én szép kis otthonom! Esteledett, amikor megpillantottam. Ám ahogy közeledtem, arra lettem figyelmes, hogy hangyák sürögnek-forognak a házam körül, kiszaladnak, beszaladnak, cipekednek.
- Álljon meg a menet! Mit műveltek a házammal! – kiáltottam felháborodva – egy napra elmegyek itthonról és ti már be is költöztök!
A hangyák értetlenül néztek rám, majd amilyen gyorsan csak tudtak, elhurcolkodtak.
- Majdnem ház nélkül maradtál – jegyezte meg ekkor Kata, és nagyon megsajnálta szegény csigát.
- Így van, majdnem ház nélkül maradtam, és azért, mert elégedetlenkedtem. Azóta eszembe se jutott kitenni a nem létező lábam a házamból – vigyorog a csiga.
- Ma én is elégedetlen voltam, pedig nagyon szép ruhát kaptam, és az eper a kedvenc gyümölcsöm. Anya és apa mindig próbál a kedvemben járni, én meg… – gondolkodott hangosan Kata, és már gurultak a könnycseppek az arcocskáján. - Ne haragudj, csiga, mennem kell, van még egy kis dolgom.
Azzal felpattant és beszaladt a házba.
- Menj bátran – mondta a csiga, aki nem volt más, mint Varázsdoktor. Amikor Kata eltűnt az ajtóban, a csiga visszaváltozott Varázsdoktorrá, feltette kalapját, és elégedett mosollyal kisétált a kapun.
Kata közben felvette új ruháját, kiszaladt a konyhába, forgott párat, bocsánatot kért a szüleitől, majd jól belakott az epertortából.
- Ilyen jó szülinapom még soha nem volt! – mondta elégedetten, és anyukája nyakába borult.