Évszám
2010
Beküldő
Előholt Költő
Most már hallak. Sok időbe telt, mire meghallottalak. Mire alkalmassá vált a fülem a hangod befogadására. De most már hallom, és azt hiszem, hogy soha többé nem fogok szabadulni tőle.
Ez a folyamat már nagyon régen elkezdődött. Milyen messzinek, milyen elérhetetlennek tűnik az a korszak. Halványan még emlékszem, mennyit hallottam akkor: hallottam reggel a vekker riadt csörgését, az autómotorok unott mormogását, a kréta okoskodó csikorgását a táblán, az iskolacsengő parancsát, a pénztárgép kattogását, a gördeszka kerekek idétlen nevetését, és a számítógép búgását. Ezek a hangok határozták meg a napomat. És akár hiszed, akár nem, sokáig tökéletesen elégedett voltam velük. Ha eddigi életem órájára pillantok, azt látom, hogy csak az utolsó percben vettem észre a változást. Azt, hogy ezek a hangok - vagyis jobban mondva zajok – már nem elégítetik ki a mindennapi igényeimet. Szűken éreztem magam ezek közé a csendtörések közé bezsúfolva. Ki akartam törni belőlük, mielőtt ezek a gépies effektek teljesen megfojtják az elmémet.
És ez sikerült is. Egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy ki tudom zárni a vekkert, az autókat, a krétát és minden mást, és végre meg tudok hallani egészen új dolgokat is. Hirtelen hallani kezdtem az állatokat. De nem csak a kutyák nagyképű erőfitogtatás-ugatását, nem csak az egerek nyughatatlan cincogását, nem csak a madarak érzelmektől túláradó sziréndalát, és nem csak a méhek zümmögése leplezte munkamániáját. Nem. Hallottam, hogy a vakondok a föld alatt olyan aritmetikai számításokat végeznek ösztönből, amilyeneket az ember hosszú évekig tanul. Hallottam, hogy a békák az eget faggatják szüntelen az eljövendő időjárásról. Hallottam, hogy a pókok a fákon futva az életről suttognak, amiből kár egy percet is a halálra való gondolással tölteni. Hallottam, hogy a hangyák propagandaszövegeket szavalnak végeláthatatlan teendőik végzése közepette. Minden mozgó állat a világon mintha egyszerre átváltott volna egy másik nyelvre, ami nem emberi nyelv volt, de mégis jobban értettem, mint bármifajta beszédet vagy írást egész életemben.
Hosszú idő telt el így. Aztán szépen, lassan a fülem újabb hangokat szűrt ki a többi közül. Megszólalt a fű. Az ezer, százezer és millió fűszál hevesen csacsogott, ahogy a legenyhébb szellő is meglibbentette élénkzöld testüket. Mind ugyanazzal dicsekedett, éspedig azzal, hogy habár törékenyebbek a finom porcelánnál, mégis kibírják, hogy óriások taposnak rajtuk, és mindig újra talpra állnak. Vagy ha ez mégse sikerülne, akkor meg várnak türelmesen, hogy újra elég erőt gyűjtsenek ahhoz, hogy visszabújjanak a föld fölé. Mindig mosolyt csaltak ezzel az arcomra, ha fű közelébe értem. De nemcsak a fűszálakat hallottam, a virágokat is. A virágokat, akik minden emberi trombitást megszégyenítő fanfárt fújtak, hirdetve a természet újjászületését. Az tette játékukat különösen lélekmelengető élménnyé, hogy trombitálás közben gyermekeik százait lehelték a levegőbe kis pollenekben, akik mind csilingelve nevettek, ahogy a szelek szárnyán vitték az új életet. De még a hervadó virágok hangja is kellemesen csengett, ahogy megköszönték a természetnek az élet ajándékát, és sírtak örömükben, hogy ennyi születést hozhattak a világra. Aztán a fákat is hallottam. Ők a fűhöz és a virágokhoz képest csak halkan suttogtak, de aki meghallotta őket, annak hosszú földön töltött életük ezernyi bölcsességét mesélték el. Végtelen türelem susogott hangjukban, amit a természettől kaptak a célból, hogy el tudják viselni az életet azzal, hogy csak állnak és gyarapodnak. Nem védhették meg magukat semmilyen kártevő ellen, akik pedig igen szép számmal támadták őket már az idők kezdete óta, és most az ember jöttével még erősebb tábort alkottak. A fák azt suttogták, hogy nem haragszanak azokra, akik igaztalanul az életükre törnek: szerintük „ellenségeik” egyszerűen csak nem tudják, mit tesznek, mert az ő életük rövidnek tűnik a fákéhoz képest, és nem tudják igazán értékelni ezt a csodát. Ezért inkább a kártevők méltóak sajnálatra.
Megint hosszú időnek kellett eltelnie, hogy újabb fajta nyelvet értsek meg, új hanghullámot fedezzek fel. Meghallottam a tüzet. Akárhányszor láng gyúlt a közelemben, hallottam, ahogy először bátortalanul ropogva hangoztatta hatalmasságát, majd ahogy egyre szélesebben terjedt, már mámorosan zúgott önnön erejének csodálatában. Minden egyes tűz a leghatalmasabb akart lenni a világon, ezért csak terjengett, felcsapott, szenvedéllyel kebelezte be maga körül a világot, de hatalomvágyát minden egyes meggyújtott négyzetcentiméter csak növelte. Úgy érezte, soha nem ütközik már korlátokba, és bármit képes elpusztítani. Aztán a végén, közvetlenül azelőtt, hogy kihunyt volna, mindegyik keserűen döbbent rá, hogy míg ő azt hitte, hogy az égéssel létrehoz magából valami hatalmasat, valami fenségeset, addig egész életében csak pusztított, és csupán füstölgő hamu maradt a nyomában. Az utolsó fellobbanás mindig a megbánást hirdette.
Újabb korszakok zuhantak a múltba, és én meghallottam a földet is. A földet, aki másról se tudott regélni, mint arról, hogy mennyire elfoglalt. Nem sietett ugyan, hanem ráérősen forgolódott csak tömegvonzás alkotta ágyában, de tette mindezt a legkisebb szünet nélkül, folytonosan. Néha megeresztett egy-egy olyan megjegyzést, hogy szörnyen viszketnek a bőrén az atomerőmű-fekélyek, irritálják az iparvidék-pattanások, fázik a hátára pakolt temérdek betontól, de különösebb jelentőséget nem tulajdonított ezeknek a problémáknak. Nem voltak elég fontosak ahhoz, hogy foglalkozzon velük. Néha azt is meghallottam, hogy testében a nyersanyagok kapzsiságról és egyenlőtlenségről áradoznak, mint a legmagasztosabb erényekről, de a föld mindig próbálta elnémítani őket. Ez többnyire sikerült is, de ettől függetlenül a föld mindig mordult egyet, ha az ember kiásta az ásványokat az ő öleléséből, hogy jobban hallja az arany, az olaj, a gyémánt, a földgáz és sok egyéb más anyag buzdító szavait.
Hogy évek voltak, vagy csak hosszúnak tűnő másodpercek, nem tudom, de mindenesetre fülem nemsokára a tengert is érzékelte. Hallottam, ahogy a végtelen óceán minden része külön érzelemről beszél. Szeszélyesen hullámzó felszíne önfeledten játszadozott, és nevetett az élőlényeken, akik azt hitték, hogy át tudják szelni a tengert. Azokon, akik nem tudták, hogy valójában mindig a tenger szeli át őket. Kicsit lejjebb a tenger a fákénál is nagyobb mennyiségű tapasztalatról forgatta nyelvét, arról, hogy minden élőlény az ő kebeléből indult el a fejlődés útján, ezért mindenkinél jobban ismerte az élővilágot. Sőt, a történelmet is, hiszen rettentő mennyiségűt lenyelt már testek, roncsok és hulladék formájában. De nem dicsekedett hihetetlen mennyiségű tudásával, csak hallgatott, ahogy csak a mélység tud hallgatni. És a legmélye, ami mindenki más számára teljes sötétségbe burkolózik, a szerelemről búg. A szerelemről, amit élőlények nem érthetnek meg, mert ez sokkal mélyebb, sokkal feltétlenebb és összehasonlíthatatlanul örök a teremtmények bármelyik szerelméhez képest. Ez az áhítattal teli érzés, amit a víz a föld iránt érzett. Ezért öleli őt már örök idők óta, ezért igyekszik minden apró darabját átjárni, ezért tölti meg a száraz rögöket élettel, növénygyermekek billióit szülve szerelmének. Ez az a szerelem, ami minden csepp vizet csordultig megtölt, és ez tart minden élőlényt életben.
Már épp elgondolkoztam volna, mennyi új hangot felfedeztem azóta, hogy kiléptem az átlagos emberi érzékek medréből, mikor újabb hullámok rezgették meg dobhártyámat. A felhők hangját azonosítottam. Ahogy lassan vonultak az égen, egyre csak elképedésüknek adtak hangot, hogy milyen csodálatos ez a világ. Vándoroltak töretlenül, és gyönyörködtek a zöld alföldekben, a fehér havasokban, a vörös sziklákban, a kék tavakban és tengerekben, a sárga sivatagokban. Nem értették, hogy sokan az emberek közül miért sietnek annyira, ha egyik helyről utaznak a másikra, és miért nem élvezik ők is a tájat, az illatokat és az apró zörejeket. Ha valakik, a felhők jól tudták, hogy az utazás maga az élet, az érkezés pedig a halál. Tehát aki siet, az nem siethet máshova, mint a halálba. A szél is megszólalt: a szabadságról szónokolt, miközben sebesen szelte át az eget, a legkisebb résen is átjutva, a legapróbb zugba is beférkőzve. Annyira imádta a villámgyors repülést, hogy noszogatott mindent, ami az útjába került, hogy tartson vele, utazzanak együtt, de rajta kívül senki nem akar soha túl hosszú ideig odafenn maradni. A szél ettől néha haragra gerjed, és hurrikánok, ciklonok, tornádók formájában próbál minél több élőlényt és élettelen dolgot bevonni játékába, mindhiába.
Ekkor már teljesen elszálltam magamtól. Elöntött az önelégültség, de még inkább az elképedés, hogy mennyi hang szól az emberhez, ha van füle, és észreveszi. De ekkor megint új hang szólt át az eddigieken. Először csak egy, és mire észbe kaptam, már több milliárd. Az is időbe telt mire azonosítottam, hogy kik szólnak hozzám. A csillagok voltak. Egészen más hangjuk volt, mint képzeltem. Csilingelést, varázslatos fuvolázást vártam volna tőlük. Ehhez képest kongtak. Kongásuk visszhangzott a kegyetlen űrben, amiben élettelenül lebegtek. Hideg hangjuk borzongást futtatott végig a hátamon. A fénylő gázgömbök messziről szikrázva ragyogtak, de belül fagyot és halált leheltek a világmindenségbe. És miközben komoran, már-már vádlón kongtak, kihallatszott az is, hogy énekelnek. Mély, síron túli hangon éneklik zsoltárukat a galaxisban, megszámlálhatatlan tagú kórust alkotva. Három szót énekelnek egyre, az idők végezetéig ismételgetve: EMBER, NE TOVÁBB! Napokig képes voltam őket hallgatni, és ez a hideg dal egy idő után mindig mást és mást mondott nekem.
Teljesen váratlanul - már meg sem tudom mondani, mikor, - egy minden eddiginél szívbe markolóbb hang jutott a fülembe. Zavartan mosolyogtam, hogy képességemet ilyen tökéletesre sikerült fejleszteni. Meghallottam a leghatalmasabb, ugyanakkor legmegfoghatatlanabb fogalom hangját. A Kozmosz szólt. Hihetetlen élmény volt. Csak álltam egy helyben valahol a földön, és a Mindenség beszédét hallgattam. Nem láttam, de a hangok alapján élénken megjelent előttem a Kozmosz közepe. Ne kérdezzétek, hol volt ez a centrum, és azt se, hogy egyáltalán megfogható dolog volt-e. Csak azt tudom a hangja alapján, hogy ez volt az a pont, ahol az élet minden szála összefutott. Ok és okozat bonyolult hálója lebegett egy csomópont körül, matematikai képletek, filozófiák és természeti összefüggések milliárdjaival minden egyes parányi töredékében. Hallgattam, és már biztosan tudtam, hogy nem létezik véletlen. Nem létezik értelmetlen dolog sem. Ezek mind csupán az ember törékeny elméje alkotta szavak olyan dolgokra, amik kívül esnek a felfogási határon. Pedig a világmindenségben a legapróbb, űrben keringő atomnak röppályája is legalább ezer más dolog életét befolyásolja, amik újabb folyamatokat indítanak el, és ez a lánc oly sokáig fut, mire visszaér az atomba, hogy ez az emberi elmének már felfoghatatlan. A Kozmosz tudja ezt jól. Nem véletlen, hogy az embert a tér, az idő és a véges felfogóképesség ketrecébe zárta a Mindenség. Oda való.
Mindezek után azt hittem, nincs tovább. Hogy hallottam mindent, amit csak hallani lehet ezen a világon. Hogy már soha többet nem fogok új hangot felfedezni. Most jöttem rá, hogy tévedtem. Abban a pillanatban, hogy meghallottalak Téged. Egy csapásra minden másnak a zúgása, éneklése, csörgése, morgása, csobogása, csilingelése és még ki tudja, miféle zaja elnémult. Tökéletes csend borult körülöttem a világra. Már csak egyetlen egy dolgot hallottam, és azóta se hallok mást. A Te hangodat. Hallom, hogy hívsz. Nem tudom, ki vagy, azt sem, hogy hol vagy, de azt akarom, hogy tudd: hívásod nem süket fülekre talált. Most már tudom, hogy létezel. És hidd el, meg foglak találni.
Csak annyi kell, hogy a többi érzékemet is hozzáfejlesszem a hallásomhoz…
Ez a folyamat már nagyon régen elkezdődött. Milyen messzinek, milyen elérhetetlennek tűnik az a korszak. Halványan még emlékszem, mennyit hallottam akkor: hallottam reggel a vekker riadt csörgését, az autómotorok unott mormogását, a kréta okoskodó csikorgását a táblán, az iskolacsengő parancsát, a pénztárgép kattogását, a gördeszka kerekek idétlen nevetését, és a számítógép búgását. Ezek a hangok határozták meg a napomat. És akár hiszed, akár nem, sokáig tökéletesen elégedett voltam velük. Ha eddigi életem órájára pillantok, azt látom, hogy csak az utolsó percben vettem észre a változást. Azt, hogy ezek a hangok - vagyis jobban mondva zajok – már nem elégítetik ki a mindennapi igényeimet. Szűken éreztem magam ezek közé a csendtörések közé bezsúfolva. Ki akartam törni belőlük, mielőtt ezek a gépies effektek teljesen megfojtják az elmémet.
És ez sikerült is. Egyik pillanatról a másikra azt vettem észre, hogy ki tudom zárni a vekkert, az autókat, a krétát és minden mást, és végre meg tudok hallani egészen új dolgokat is. Hirtelen hallani kezdtem az állatokat. De nem csak a kutyák nagyképű erőfitogtatás-ugatását, nem csak az egerek nyughatatlan cincogását, nem csak a madarak érzelmektől túláradó sziréndalát, és nem csak a méhek zümmögése leplezte munkamániáját. Nem. Hallottam, hogy a vakondok a föld alatt olyan aritmetikai számításokat végeznek ösztönből, amilyeneket az ember hosszú évekig tanul. Hallottam, hogy a békák az eget faggatják szüntelen az eljövendő időjárásról. Hallottam, hogy a pókok a fákon futva az életről suttognak, amiből kár egy percet is a halálra való gondolással tölteni. Hallottam, hogy a hangyák propagandaszövegeket szavalnak végeláthatatlan teendőik végzése közepette. Minden mozgó állat a világon mintha egyszerre átváltott volna egy másik nyelvre, ami nem emberi nyelv volt, de mégis jobban értettem, mint bármifajta beszédet vagy írást egész életemben.
Hosszú idő telt el így. Aztán szépen, lassan a fülem újabb hangokat szűrt ki a többi közül. Megszólalt a fű. Az ezer, százezer és millió fűszál hevesen csacsogott, ahogy a legenyhébb szellő is meglibbentette élénkzöld testüket. Mind ugyanazzal dicsekedett, éspedig azzal, hogy habár törékenyebbek a finom porcelánnál, mégis kibírják, hogy óriások taposnak rajtuk, és mindig újra talpra állnak. Vagy ha ez mégse sikerülne, akkor meg várnak türelmesen, hogy újra elég erőt gyűjtsenek ahhoz, hogy visszabújjanak a föld fölé. Mindig mosolyt csaltak ezzel az arcomra, ha fű közelébe értem. De nemcsak a fűszálakat hallottam, a virágokat is. A virágokat, akik minden emberi trombitást megszégyenítő fanfárt fújtak, hirdetve a természet újjászületését. Az tette játékukat különösen lélekmelengető élménnyé, hogy trombitálás közben gyermekeik százait lehelték a levegőbe kis pollenekben, akik mind csilingelve nevettek, ahogy a szelek szárnyán vitték az új életet. De még a hervadó virágok hangja is kellemesen csengett, ahogy megköszönték a természetnek az élet ajándékát, és sírtak örömükben, hogy ennyi születést hozhattak a világra. Aztán a fákat is hallottam. Ők a fűhöz és a virágokhoz képest csak halkan suttogtak, de aki meghallotta őket, annak hosszú földön töltött életük ezernyi bölcsességét mesélték el. Végtelen türelem susogott hangjukban, amit a természettől kaptak a célból, hogy el tudják viselni az életet azzal, hogy csak állnak és gyarapodnak. Nem védhették meg magukat semmilyen kártevő ellen, akik pedig igen szép számmal támadták őket már az idők kezdete óta, és most az ember jöttével még erősebb tábort alkottak. A fák azt suttogták, hogy nem haragszanak azokra, akik igaztalanul az életükre törnek: szerintük „ellenségeik” egyszerűen csak nem tudják, mit tesznek, mert az ő életük rövidnek tűnik a fákéhoz képest, és nem tudják igazán értékelni ezt a csodát. Ezért inkább a kártevők méltóak sajnálatra.
Megint hosszú időnek kellett eltelnie, hogy újabb fajta nyelvet értsek meg, új hanghullámot fedezzek fel. Meghallottam a tüzet. Akárhányszor láng gyúlt a közelemben, hallottam, ahogy először bátortalanul ropogva hangoztatta hatalmasságát, majd ahogy egyre szélesebben terjedt, már mámorosan zúgott önnön erejének csodálatában. Minden egyes tűz a leghatalmasabb akart lenni a világon, ezért csak terjengett, felcsapott, szenvedéllyel kebelezte be maga körül a világot, de hatalomvágyát minden egyes meggyújtott négyzetcentiméter csak növelte. Úgy érezte, soha nem ütközik már korlátokba, és bármit képes elpusztítani. Aztán a végén, közvetlenül azelőtt, hogy kihunyt volna, mindegyik keserűen döbbent rá, hogy míg ő azt hitte, hogy az égéssel létrehoz magából valami hatalmasat, valami fenségeset, addig egész életében csak pusztított, és csupán füstölgő hamu maradt a nyomában. Az utolsó fellobbanás mindig a megbánást hirdette.
Újabb korszakok zuhantak a múltba, és én meghallottam a földet is. A földet, aki másról se tudott regélni, mint arról, hogy mennyire elfoglalt. Nem sietett ugyan, hanem ráérősen forgolódott csak tömegvonzás alkotta ágyában, de tette mindezt a legkisebb szünet nélkül, folytonosan. Néha megeresztett egy-egy olyan megjegyzést, hogy szörnyen viszketnek a bőrén az atomerőmű-fekélyek, irritálják az iparvidék-pattanások, fázik a hátára pakolt temérdek betontól, de különösebb jelentőséget nem tulajdonított ezeknek a problémáknak. Nem voltak elég fontosak ahhoz, hogy foglalkozzon velük. Néha azt is meghallottam, hogy testében a nyersanyagok kapzsiságról és egyenlőtlenségről áradoznak, mint a legmagasztosabb erényekről, de a föld mindig próbálta elnémítani őket. Ez többnyire sikerült is, de ettől függetlenül a föld mindig mordult egyet, ha az ember kiásta az ásványokat az ő öleléséből, hogy jobban hallja az arany, az olaj, a gyémánt, a földgáz és sok egyéb más anyag buzdító szavait.
Hogy évek voltak, vagy csak hosszúnak tűnő másodpercek, nem tudom, de mindenesetre fülem nemsokára a tengert is érzékelte. Hallottam, ahogy a végtelen óceán minden része külön érzelemről beszél. Szeszélyesen hullámzó felszíne önfeledten játszadozott, és nevetett az élőlényeken, akik azt hitték, hogy át tudják szelni a tengert. Azokon, akik nem tudták, hogy valójában mindig a tenger szeli át őket. Kicsit lejjebb a tenger a fákénál is nagyobb mennyiségű tapasztalatról forgatta nyelvét, arról, hogy minden élőlény az ő kebeléből indult el a fejlődés útján, ezért mindenkinél jobban ismerte az élővilágot. Sőt, a történelmet is, hiszen rettentő mennyiségűt lenyelt már testek, roncsok és hulladék formájában. De nem dicsekedett hihetetlen mennyiségű tudásával, csak hallgatott, ahogy csak a mélység tud hallgatni. És a legmélye, ami mindenki más számára teljes sötétségbe burkolózik, a szerelemről búg. A szerelemről, amit élőlények nem érthetnek meg, mert ez sokkal mélyebb, sokkal feltétlenebb és összehasonlíthatatlanul örök a teremtmények bármelyik szerelméhez képest. Ez az áhítattal teli érzés, amit a víz a föld iránt érzett. Ezért öleli őt már örök idők óta, ezért igyekszik minden apró darabját átjárni, ezért tölti meg a száraz rögöket élettel, növénygyermekek billióit szülve szerelmének. Ez az a szerelem, ami minden csepp vizet csordultig megtölt, és ez tart minden élőlényt életben.
Már épp elgondolkoztam volna, mennyi új hangot felfedeztem azóta, hogy kiléptem az átlagos emberi érzékek medréből, mikor újabb hullámok rezgették meg dobhártyámat. A felhők hangját azonosítottam. Ahogy lassan vonultak az égen, egyre csak elképedésüknek adtak hangot, hogy milyen csodálatos ez a világ. Vándoroltak töretlenül, és gyönyörködtek a zöld alföldekben, a fehér havasokban, a vörös sziklákban, a kék tavakban és tengerekben, a sárga sivatagokban. Nem értették, hogy sokan az emberek közül miért sietnek annyira, ha egyik helyről utaznak a másikra, és miért nem élvezik ők is a tájat, az illatokat és az apró zörejeket. Ha valakik, a felhők jól tudták, hogy az utazás maga az élet, az érkezés pedig a halál. Tehát aki siet, az nem siethet máshova, mint a halálba. A szél is megszólalt: a szabadságról szónokolt, miközben sebesen szelte át az eget, a legkisebb résen is átjutva, a legapróbb zugba is beférkőzve. Annyira imádta a villámgyors repülést, hogy noszogatott mindent, ami az útjába került, hogy tartson vele, utazzanak együtt, de rajta kívül senki nem akar soha túl hosszú ideig odafenn maradni. A szél ettől néha haragra gerjed, és hurrikánok, ciklonok, tornádók formájában próbál minél több élőlényt és élettelen dolgot bevonni játékába, mindhiába.
Ekkor már teljesen elszálltam magamtól. Elöntött az önelégültség, de még inkább az elképedés, hogy mennyi hang szól az emberhez, ha van füle, és észreveszi. De ekkor megint új hang szólt át az eddigieken. Először csak egy, és mire észbe kaptam, már több milliárd. Az is időbe telt mire azonosítottam, hogy kik szólnak hozzám. A csillagok voltak. Egészen más hangjuk volt, mint képzeltem. Csilingelést, varázslatos fuvolázást vártam volna tőlük. Ehhez képest kongtak. Kongásuk visszhangzott a kegyetlen űrben, amiben élettelenül lebegtek. Hideg hangjuk borzongást futtatott végig a hátamon. A fénylő gázgömbök messziről szikrázva ragyogtak, de belül fagyot és halált leheltek a világmindenségbe. És miközben komoran, már-már vádlón kongtak, kihallatszott az is, hogy énekelnek. Mély, síron túli hangon éneklik zsoltárukat a galaxisban, megszámlálhatatlan tagú kórust alkotva. Három szót énekelnek egyre, az idők végezetéig ismételgetve: EMBER, NE TOVÁBB! Napokig képes voltam őket hallgatni, és ez a hideg dal egy idő után mindig mást és mást mondott nekem.
Teljesen váratlanul - már meg sem tudom mondani, mikor, - egy minden eddiginél szívbe markolóbb hang jutott a fülembe. Zavartan mosolyogtam, hogy képességemet ilyen tökéletesre sikerült fejleszteni. Meghallottam a leghatalmasabb, ugyanakkor legmegfoghatatlanabb fogalom hangját. A Kozmosz szólt. Hihetetlen élmény volt. Csak álltam egy helyben valahol a földön, és a Mindenség beszédét hallgattam. Nem láttam, de a hangok alapján élénken megjelent előttem a Kozmosz közepe. Ne kérdezzétek, hol volt ez a centrum, és azt se, hogy egyáltalán megfogható dolog volt-e. Csak azt tudom a hangja alapján, hogy ez volt az a pont, ahol az élet minden szála összefutott. Ok és okozat bonyolult hálója lebegett egy csomópont körül, matematikai képletek, filozófiák és természeti összefüggések milliárdjaival minden egyes parányi töredékében. Hallgattam, és már biztosan tudtam, hogy nem létezik véletlen. Nem létezik értelmetlen dolog sem. Ezek mind csupán az ember törékeny elméje alkotta szavak olyan dolgokra, amik kívül esnek a felfogási határon. Pedig a világmindenségben a legapróbb, űrben keringő atomnak röppályája is legalább ezer más dolog életét befolyásolja, amik újabb folyamatokat indítanak el, és ez a lánc oly sokáig fut, mire visszaér az atomba, hogy ez az emberi elmének már felfoghatatlan. A Kozmosz tudja ezt jól. Nem véletlen, hogy az embert a tér, az idő és a véges felfogóképesség ketrecébe zárta a Mindenség. Oda való.
Mindezek után azt hittem, nincs tovább. Hogy hallottam mindent, amit csak hallani lehet ezen a világon. Hogy már soha többet nem fogok új hangot felfedezni. Most jöttem rá, hogy tévedtem. Abban a pillanatban, hogy meghallottalak Téged. Egy csapásra minden másnak a zúgása, éneklése, csörgése, morgása, csobogása, csilingelése és még ki tudja, miféle zaja elnémult. Tökéletes csend borult körülöttem a világra. Már csak egyetlen egy dolgot hallottam, és azóta se hallok mást. A Te hangodat. Hallom, hogy hívsz. Nem tudom, ki vagy, azt sem, hogy hol vagy, de azt akarom, hogy tudd: hívásod nem süket fülekre talált. Most már tudom, hogy létezel. És hidd el, meg foglak találni.
Csak annyi kell, hogy a többi érzékemet is hozzáfejlesszem a hallásomhoz…