Az istenadta állam

Évszám
2013
Beküldő
Hidra

Tizennyolc évesen minden állampolgár nem csak a jogot, hanem a kötelezettséget is megkapja arra, hogy válasszon egy felekezetet, mondja ki ezt a 2020. évi felsőbb erők által szentesített törvény a vallási alapú válságkezelésről. Ez a nagyszerű jogszabály segített minden polgárnak abban, hogy a jót és a rosszat intézményes keretek között értelmezze, elkerülvén az egyéni nézőpontokból adódó tévelygéseket.

Miután elfújtam a tortámon a tizennyolc gyertyát, azonnal neki is láthattam a Felekezeti Útmutató című könyv lapozgatásába. Tizedik osztálytól folyamatosan részt kellett vennem vallásgyakorlati szemináriumokon, így a benne leírtak sok újat nem mondtak, inkább csak összegezték a rendszer fontosabb lépéseit.
A felnőtté válás pillanatától számított öt munkanapon belül be kellett regisztrálnom magam valamelyik vallási szervezethez, ezért gyorsan neki is kezdtem a körutamba.
Elsőként a Reinkarnációs Intézet tanácsadójához látogattam el. Ez azokat a hitrendszereket szervezte alosztályokba, amelyek elfogadják a lélekvándorlás tanát. A tanácsadó készségesen felmérte egy kérdőív és egy gyors interjú segítségével a karmámat. Olyasmire kellett felelnem, hogy hányszor vállaltam önkéntes diákmunkát, mennyi összeget spóroltam meg a zsebpénzemből közszolgálati célokra, mennyire tartom fontosnak az állami intézkedéseket, gondolkoztam-e már azon, hogy életemben és halálomban mivel járulok hozzá a gazdasági válság csökkentéséhez.
Az eredmény szerint, ha akkor épp meghaltam volna, akkor gyűrűsféregként születhettem volna újra, hacsak az általam kijelölt lelki felelőseim, esetemben a szüleim, plusz közmunkát vagy extra juttatást nem szolgáltatnak a Reinkarnációs Intézet és így az állam felé. Ebben az esetben a karmámat akár egy közönséges házi macska szintjére is fel lehetne tornázni.
Javasolták, hogy az egyetem mellett önkéntes feladatokat vállaljak szervezetük alosztályában, és diploma után havonta adományozzak egy folyamatosan növekvő összeget az intézet számlájára. Így nyugdíjas elhalálozásom esetén, egy rétisas testében élhetne tovább a lelkem. Ez már elfogadható karmának számított, amiért már nem kellett a lelki felelőseimnek fizetniük.
A féregnyi karmámmal továbbálltam a Bipoláris Túlvilági Élet Intézményébe. Ez foglalja össze azokat a vallásokat, amely a halál után kétféle lehetőséget ad a felekezet lelkeinek: a mennybe juthatnak, vagy elmehetnek a pokolba. Megtűrték még az úgynevezett köztes állapotokat is, mint például a purgatórium és a holtak birodalmának lehetőségét, ám végül úgyis csak a két véglet számított. A toborzórészleg mindenre kiterjedő részletességgel elmagyarázta, hogy lelkem miként kerülheti el az örök kárhozatot. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy jó pontokat gyűjtsek földi pályafutásom alatt. Ezt többféleképpen is megtehettem. Szolgálhattam a felekezet állami és civil szervezeteinél, anyagi felajánlásokkal gazdagíthattam az intézmény kincstárát, kötelező tizedemet ötödre válthattam, beléphettem a Térítő Kommandóba, satöbbi.
Felhívták a figyelmemet arra, hogy katolikus keresztelkedés esetén folyamatos gyónást kell gyakorolnom, ami olcsóbb, mint a protestáns egyszeri bűnbocsánat, amelynek költségét leginkább csak magas törlesztő részletre tudtam volna vállalni. Viszont vétkeimet mindkét esetben regisztrálhattam az intézmény honlapján. Megnyugtatóan megjegyezték, hogy a bűneim csak rám, az intézményre, az államra, a bűnmegelőzési osztályra és a statisztikai hivatalra tartozik. Na és persze a Mindenhatóra. Kaptam prospektusokat a ramadán szokásairól és a körülmetélés higiéniájáról is. Az ajánlott irodalomként kiemelték a következő könyveket: Biblia röviden, Koránhoz sosincs késő, Tóra-tekercsek képregény.
A poklot - akárcsak a Reinkarnációs Intézet esetén az alantosabb formába történő újjászületést - több okból is el kellett kerülnie minden állampolgárnak, mert az ilyesmi káros a léleknek. Ami pedig nem kedvez a léleknek, az nem kedvez az államnak, és ami nem kedvez az államnak, az növeli a válságot. Ez pedig minden felekezet esetében főbenjáró bűn, ami nagyon sokba kerülhet a szeretteimnek, ugyanis minden egyes elkárhozott lélekért a család bizonyos tagjaira (szülő, utód, feleség vagy egyéb kijelölt lelki felelős) anyagi kötelezettséget ró a felsőbb erők által szentesített törvény.
A lelkem sorsát az adott felekezet Lélekügyi Tanácsa állapította meg. Az általuk kiadott szakértői jegyzőkönyvben tették nyilvánossá, hogy mi történt a lényemmel a halálom után. Ez alapján osztották ki a rokonokra vonatkozó költségeket. A menny, illetve a nem alantos létforma minimális adósságot jelentett a lelki felelősöknek.
A lakosság többsége legfőképp a Reinkarnációs Intézet és a Bipoláris Túlvilági Élet Intézményébe tartozott. Ők alkották az átlagemberek gyülekezetét, ám mégis az Ateista Ügynökség hozta a legtöbb pénzt a kormánynak. Ez a szervezet, vetélytársaival ellentétben, mentesítette tagjait mindenféle időszakos cselekménytől. Akik beléptek az ügynökségbe, nem kellett közszolgálati munkában részt venniük, nem kellett a lelki életük egyetlen momentumáról sem beszámolniuk vagy gyűlésekre járniuk. Ellenben magas belépési és tagsági díjakat kellett fizetniük, valamint lelki üresjárati adóval is terhelték őket, ezért az ateisták csak a tehetősebb réteg felekezetét alkották.
Mivel nem tartoztam a vagyonos családok gyermekei, pontosabban ifjai közé, ezért a lelkemet vagy a reinkarnáció körforgásába vagy a menny és a pokol libikókájára tehettem. A Szekták és Modern Vallások Központja ugyan még egy lehetőséget nyújtott, ám ez számomra mindig is túl bonyolult rendszernek tűnt. A központ felépítését és működését csak hosszas tanfolyamok során lehetett megérteni, hiszen aki hozzájuk akart tartozni, annak két szekta vagy modern vallás hitrendszerét kellett felvennie, ezáltal egyszerre két kisebb felekezethez is tartozhatott. Mivel egyenként mindegyik közösség kevesebb költségekkel dolgozott, ezért a felsőbb erők által szentesített rendeletekben engedélyezték a központ tagjai számára a többvallásúságot. Egy állampolgár ugyanis nem lehetett egyszerre hindu és katolikus, mivel az két nagyobb szervezetbe való belépést szükségeltetne, ellenben lehetett sátánista szcientológus, mert a sátánizmus és a szcientológia hitvilága is a Szekták és Modern Vallások Központjába jegyezték be.
Ott álltam tehát a négy állami felügyeletű felsőbb erők által szentesített szervezet árnyékában, kezemben a törvényekkel dúsított útmutatóval és a regisztrációs űrlappal. A kormány nem kötelezett mindenáron a választásra. Ha nem akartam vagy nem tudtam eldönteni, miben is higgyek, akkor a törvények értelmében nem ismertem el a lélek létezését, ezáltal automatikusan az Ateista Ügynökség rendszerébe kerültem, annak minden költségvonzatával együtt.
Bizonytalan kézzel írtam be az adataimat az űrlapra, majd a négy kocka egyikébe berajzoltam az ikszet. Ezután már csak meg kellett várnom, míg a Bipoláris Túlvilági Élet Intézményének munkatársai felkeressenek további pontosítás végett, de az ilyesmi már csak apróság. A lényeg, hogy az üdvösségem anyagi alapját már megteremtettem. Ez számít, nemde? Elvégre a lélek a legfontosabb, így igaz? „Így igaz, a lélek a legfontosabb” - karikáztam be másnap az ’A’ választ a katolikus gyülekezet felvételi lapján. A lábjegyzetben alig olvasható apró betűs rész magyarázta a lélek fontosságának költségeit.