A jácint meséje

donnaquijote, 2010, február 27 - 17:49
A reggeleket szerette a legjobban. Sohasem volt álmos, őt aztán nem kellett felkelésre noszogatni. A hajnali derengésben álmát feledve, izgatottan ébredt, alig várta, hogy lássa őket, a többieket, a kert számos lakóját, különösen az újakat. Ugyanis minden új érdekelte. A régiek? Hogyne, ők is. Ők is változtak. A változás... Hm! Valamit most felfedezett. Eddig is sejtette, hogy a változás örök, noha útjai, üzenetei lehetnek rejtettek, avagy láthatatlanok, máskor meg nyilvánvalók, leplezetlenek. Ettől a gondolattól méginkább felpezsdült, meg a harmattól, ami a reggelek különleges ajándéka volt - a többi mellett. Elégedett volt. Ott lent, amikor minden erejére szüksége volt, hogy a feje felett tornyosuló vastag talajréteget feltörje, míg akaratát az egyetlen célra összpontosítva erőlködött, erre nem is számított. Csak tette a dolgát. Nem kérdezte miért. Valóban nem kérdezte? Elszégyellte magát. Dehogynem. Meg hát félt is egy kicsit. Jobb ezt bevallani. És érthető is. Igaz? Ott lent biztonságban volt. Fent meg... Ki tudja?

Akkoriban, a nagy kaland előtti várakozásban, meglehetősen sokat elmélkedett effélékről, mint fent és lent, és a miért kérdését is feltette, meg a honnant és a hovát, és hogy mi volt azelőtt, meg még azelőtt és így tovább.  Ajjaj! De miért is restelli ezeket? Szeretett elmélkedni és punktum. Ezek jogos, természetes kérdések, melyekre választ kell kapnia előbb vagy utóbb. Általában jó alvó volt, ám néhanapján félálomszerű bódulatban töltötte az éjszakát, s akkor ezek, meg a hasonló nyugtalanító problémák kirajzottak, akár a méhek, és meg is szurkálták olykor-olykor. Volt egy halovány emléke az ébredés körüli időszakból, a nagy kezdetről, ezt borzongva idézte fel újra meg újra, mert titokzatos volt, hogy ne mondjam, misztikus. Akkoriban a csend tömör fala és teljes sötétség vette körül, de hirtelen megremegett az a fal, megrepedt, s átszivárgott rajta a várakozás izgalma, meg a biztos tudás, hogy valami történni fog, s a történés egyetlen fontos, páratlan főszereplője ő, ő maga.

Amikor végre sikerült kidugnia a fejét, a fényzuhany alatt elbódult egy kissé. Meg is állt egy pillanatra, várakozott, mert érezte, hogy bátorsága, ahogyan a semmihez sem fogható kalandban részt vett - vagy talán a tavaszi illatok - egészen megrészegítették. Pedig mértéktartó, komoly személyiségnek tartotta önmagát. Azon az áprilisi napon a hajnali kertben a nagy kérdések valahogyan megfakultak, veszítettek a jelentőségükből. Ez a mámor ideje - gondolta ―, a jelen öröméé. És hozzátette: az életé. Hm. Nagy szavak. Érezte, hogy elpirul kissé, de most nem bánta, látja-e valaki. Az ódon kert felsóhajtott, mert ezt, éppen ezt az aromát várta, mióta is? Minden parfümök közül a legfűszeresebb - gondolta, miközben az illat gazdája után kutatott. Különleges aroma. A többi is csodás, és ők is kellenek, sőt, a többiek nélkül talán túl sok, túl tömény is volna...

Elpilledt, elnyújtózott a vén napimádó, bámulta az eget, a megunhatatlan égboltot, de egyre csak a jövevény járt a fejében. Amit a változásról mondott.... Milyen igaza van! Ő is szeretett elmélkedni, ha nem volt egyéb dolga, de ez oly ritkán fordult elő, hogy inkább mások gondolatait használta. Továbbgondolta, továbbszőtte őket, aztán el is feledte, hol csippentette fel ezt vagy amazt az elmésséget, s ha már túl sokáig hömbölgette, berakta a saját bölcsességek tárába, majdani felhasználásra.

Jácint első napjai kábult szemlélődéssel teltek, semmi mással. Majd csak kijózanodom előbb vagy utóbb - nyugtatgatta önmagát, mert a bolondos szédület nem hagyta el. Majd később, talán... csak nem fogom elveszíteni a fejem idekint! Tulajdonképpen a tudásvágya jött végül segítségére, az a szándéka, hogy meg akarta ismerni a világot. Ez a fontos cél kijózanította. Megismerni. Mindent, mindenkit és közöttük természetesen önmagát. Ki is vagyok én - ezt a kérdést már az elején feltette magának, sőt, a választ is megkísérelte. Alig titkolhatta a büszkeségét. Az önismeret, az igazán fontos. Nézte a többieket, és hozzájuk próbálta hasonlítani önmagát. Más vagyok - állapította meg már az elején - kétségkívül más.

Már csaknem kipattantak a karcsú szárát körbevevő duzzadt bimbók, amikor madárbegy nyakfodornak nevezte el büszkeségét, a habos, fodros, parfümmel, fénnyel, harmattal telt virágbugát. Senki másnak nem volt olyan. Ez eleinte büszkeséggel töltötte el, érezte, hogy egyedülálló, később azonban úrrá lett rajta a szomorúság. Én egyedül.... Megértette ugyan a többiek beszédét, legjobban a nárciszokét, de alig volt kedve beleszólni a társalgásba, mert amikor először megtette, döbbent hallgatás volt a válasz. Aztán a hosszúra nyúlt csendben kényszeredetten nyögött valamit egy aranysárga ifjú - egy vagy kétnapos, nyegle kamasz -, de a többiek elfordultak, s valami másról kezdtek beszélni.

Nem, nem törődöm velük - határozta el. A szemlélődés, az elmélkedés, az az én dolgom. De a vágy, hogy hasonlóra találjon, tükörre, melyben bátran megvizsgálhatja önmagát, nem múlt el. Csodaváró reggelek következtek. Alighogy lerázta magáról a harmatot, megszemlélte az egész kertet, gondosan számbavette az újakat, mindig abban a titkos reményben, hogy valahol - bárcsak itt volna a közelben! - meglátja... No igen, eleinte kissé komikusan nézhetett ki ő is, akár egy kucsmagomba. Ám ez az időszak alig néhány napig tartott, szóra sem érdemes... Csaknem felsóhajtott, úgy megrohanta az öröm... Lehetséges? Mert bátorsága volt álmodni, íme a jutalma! Ott a tulipánok előtt, ó de jó, hogy nem mögöttük, még eltakarták volna pallós leveleikkel, de nem, előttük valami kis rügyféle! Gombagyermek tán, vagy mégsem? Épp az imént említette, hogy hajdanán, gyermekkorában, mókás rügyecske volt csupán, vicces gombafejjel, abból bomlott ki később a pazar nyakfodor. Elfulladt az örömteli várakozástól, alig jött ki hang a torkán: - Hahó! hahó! Itt vagyok én is! Hallod? De amaz, se látott, se hallott. Épp ilyen voltam, éppen ilyen, amikor az első fény- és légfürdőt vettem - gondolta - megbocsátom, persze, hogy megbocsátom. Majd holnap, holnap meghallja a hangom, és attól fogva...

És úgy lett. Gyönyörteljes napok jöttek. Csak egymást látták azután. Megbeszélték a kert, a nagyvilág dolgait, fény- és harmatfürdőt vettek, kiáradt az egymásra talált kettő boldogító illata!

A vén kertre is átragadt valami, mert bolondos álmok kísértették, megfejthetetlen, elbűvölő álmok. Egyszer színes léggömbként szállt az ég felé, maga mögött hagyta a felhőket, a madarakat, szabadon utazott erre meg arra, bámulta a földet, s esze ágában sem volt leszállni. Ez az álom hetekig elegendő táplálékkal látta el szomjas fantáziáját, s beismerte, hogy kalandortermészettel áldotta-verte meg a sors. A bimbózó, majd ripsz-ropsz szárbaszökő szerelem a madarakat is felhevítette, százával születtek a trubadúrdalok és a motetták, s számos zenei kísérlet bizonyította, hogy van új a nap alatt. Egy énekesrigó olyannyira elragadtatta magát, hogy amikor kifogyott a díszítésekből még a kukorékolással is megpróbálkozott, ám az általános felhördülés jobb belátásra bírta.

Meddig tartott mindez? Egyikük sem számolta a napokat. Az idő, akár a többi nagyhatalom eltörpült a boldogságuk mellett. Be kell vallanunk, a többiekről is megfeledkeztek, kettejük öröme olyan hiánytalan, olyan teljes volt, nem fért bele bárki, bármi más. Pedig a kert lakóinak élete abban az időben is éppúgy folyt -  születés, élet, halál, betegség, gyógyulás, öröm és bánat. Minden változott, nem volt két egyforma nap, sőt két egyforma pillanat sem. Emlékszem, amikor elpusztult az egyik éppen fészekrakó rigóanya. Ott feküdt a bimbózó cseresznyefa alatt felborzolt tollakkal, két szemébe belekövült az elmúlás fájdalma, és aznap mindenki őt siratta, kivéve... De ne legyünk igaztalanok! Hőseink boldogsága is az örök változásból táplálkozott, csupán arról feledkeztek el, hogy maguk is részei a változó világnak. Mondhatnánk azt is, ilyen a szerelem! Igaz?

Történt, hogy egy fényben lobogó koradélutánon, aznap húsz fok fölé emelkedett a hőmérő higanyszála, s a meleg fuvallatok már-már a májust idézték, az ég makulátlan kék ragyogás, a madarak, akik még alkonyatra is csak ímmel-ámmal hagyták abba az éneklést, pilledten pittyegtek - szóval ezen a délutánon két vendég érkezett a kertbe. Persze, hogy nem először, a kertlakók jól ismerték őket, ám most kosár volt a karjukon és olló a kezükben. Minden szem rájuk szegeződött. Hogy észrevették-e? Nem, dehogy. Köd ült tán a pilláikon, hogy nem látták a szorongás szürke villózását, megsüketültek a világ zajától, azért nem hallották a mély sóhajokat, a félelem el nem téveszthető zajait? Beszélgettek, nevetgéltek, szemükkel az ágyásokat pásztázták, és az olló csattogott. A lehullóknak nem jelentett vigaszt a dicséret sem: - Ezt nézd meg, milyen csodás! Ehhez a lilához egy kis sárga illene! Majd a nárciszokból, és néhány szál aranyvessző!

Pedig olyan szép volt az a délelőtt. Reggel óta nézték egymást, gyönyörködtek a fenséges, egyre gazdagodó gallérban. Egy mélykék és egy rózsaszín. Ez a második eleinte krémszínnek indult, s csak lassan váltott át, most akár egy gyermek üde szája, de legbelül a bibe közelében sötétebbre fordul, jaj, nem is merem hasonlítani, azt a szépséges rejtett rózsaszínt! Elöntötte a forróság, szédült. Túl merész volt. Nyilvánvaló. Egy pillanatra be is hunyta a szemét, s azon gondolkodott, hogy is üsse el, hisz még olyan fiatal, mit is tudhat ilyesfélékről, fiatal, bátortalan, szűzies... Ám amikor kinyitotta a szemét, nem látta a kedvest. Nem, az nem lehet! Ott kell lennie, pontosan ott, azon a helyen! Mögötte a tulipánok harci sora állt, ott pompázott teljes szépségében, az áthatolhatatlan zöld fal előtt. A tulipánok most is ott állnak, csak ő, ő hiányzik...

Akkor vette észre a két idegent, és a kosarat, mely teli volt már haldoklókkal, s közöttük... Mintha még élne, mint ma reggel, amikor először pillantott rá, éppen olyan. Vége, mindennek vége. Csupán egyetlen kívánsága maradt, vele lenni holtában, ahogy éltében is vele volt az első pillanattól az utolsóig - mellé feküdni, mellette nyugodni. Az ollót szólongatta: - Jöjj, jöjj közelebb! Nézd, itt vagyok én is! Várlak! Várlak!

Nem akart sírni, hátha akkor veszít a szépségéből. Kihúzta magát, igyekezett rendezni a nyakfodrot, a csodás mélykék madárbegy gallért. Közeledett is az olló, tátott szájjal tartott felé, már-már csattant, amikor váratlanul, éppen előtte megállt, összecsukódott: - Ó, ez már hervadóban! Pedig milyen jó lett volna a másik mellé tenni! De nézd, néhány virág a száron kissé megbarnult, elhervadt. Nem, ez nem kell! Elrontaná az egész csokrot! Majd találunk mást.

Az utolsó napokban ereje gyorsan fogyott. Már nem nézett körül reggelente csodát várva, s a régebben gyorsan pergő napok is túl hosszúnak tűntek. Már nem a reggelt várta, hanem az estét. Pedig nehezen aludt el, és az éjszakái nyugtalanul teltek. Akkoriban rá se ismertél volna! Csupán két petyhüdt sárga levél, félig rothadt szár, ennyi volt. A tegnap még tömött, üde nyakfodor először megbarnult, aztán a földre hajolt, és végül egy koranyári vihar súlyos esőcseppjei a földdel tették egyenlővé. Nem bánta. Már régen csak a terhére volt. Körülötte margaréta nőtt, lassan eltakarták vénsége szégyenét. Ez volt az egyetlen jó, ami történt, a kegyelem valami mozdulása mégis. Alájuk simult, lehunyt szemmel, eszében sem volt megszólítani őket, társalogni velük, sőt, állandó csacsogásukat is kizárta, hogy ne is hallja a sok hiábavaló fecsegést.

Attól kezdve csak az emlékeinek és az álmainak élt. Próbálta megjegyezni, hogy miről álmodott, amikor végre, megszámolhatatlan fájdalmas éber perc után, elaludt. Többnyire őt és önmagát látta a rövid boldogság idején. Hát ez nem kegyelem? Nem áldás? Olyankor küzdött az ébredés ellen, de nem sikerült, hogyan is sikerült volna. A tavasz utolsó napjaiban - vagy már a nyár forró szele perzselt? - csak az örök álomra gondolt vágyakozva, amelyből nincs, nem lehet ébredés. Bár félte a fájdalmas halált, mégis egyre jobban vágyott a csend tömör falára és a teljes sötétségre. Rég nem nézett felfelé, sem előre, csupán vissza és lefelé. Amire vágyott, hamarosan bekövetkezett. Csendben elaludt egy éjjel, sok-sok átvirrasztott, -kínlódott perc után, s nem ébredt fel többé.

Óvatos kezek emelték ki a hagymát egy júniusi, kissé tikkasztó délutánon, s valaki örvendezve ezt mondta: - Nézd ez is megszaporodott! - Ajjaj! Jövőre egész jácintmezőnk lesz! - így a másik. Nevettek. Egy selyempapírral kibélelt dobozba helyezték a nagyobb hagymát és a két kisebbet, néhány másik mellé. Egy cédulát is tűztek a dobozra: Jácint. Ültetési idő: szeptember eleje. Az írás hossza kb. 10 ezer karakter

Egy csokor virág...

Kedves Bendő!

Ezért érdemes mégis írni...

Neked nyílt képzeletbeli/valóságos kertem, és mindazoknak, akik nyitott kapuján beléptek, s elidőztek nálam egy ideig.

Minden élő és élettel üzen neked. Gazdagok, akik értik ezeket az üzeneteket!

Szeretettel üdvözöllek.

Szolnoki Király Judit

köszönöm

gyönyörű a történet, és nem éreztem lassúnak a kibontakozását. Nagyon egyedi és kreatív ez a megközelítési mód, ahogyan a jácint szemszögéből mutatod be a Nagy Kérdéseket. A történeteddel tanítani lehetne a szempontváltás és az empátia képességét. Ezek után biztosan másképp tekintek majd egy csokor virágra....:))

Köszönöm, hogy

Köszönöm, hogy megszólítottál. Köszönöm, hogy a lassan bontakozó történetet végigolvastad, hogy figyeltél Jácint üzenetére, hogy értelmezted "halk", talán kissé régimódi mesémet.

Szeretettel üdvözöllek.

 

Örök megújulás

Magával ragadó az a sok szép leírás és hangulatfestés, amelyekkel mesédet díszítetted, de a fokozatosság és az olvasó figyelmének fenntartása szintén jellemző írásodra, bár az elején egy kissé túlontúl lassan bontakozik ki a mondanivalód. Mindazonáltal meséd – akárcsak a jácint élete – kerek egész, és a legcsodásabb az, hogy a végére becsempészted a természet örök megújulási képességét!