- Ugyan, mit tépelődöm ezen ennyit, hiszen ez csak egy játék! - futott át fáradt agyán a sürgető gondo-lat, de akárhogyan is szeretett volna minél hamarabb túl lenni rajta, a döntést csak nem tudta meghozni. Kétségek gyötörték, és a lelke legmélyén heves vihart kavartak az érzései. Mindig is ilyen volt... Erős, és igen mély érzelmek kötötték a legapróbb dolgokhoz is, és már-már szinte betegesen ragaszkodott mindenhez és mindenkihez maga körül; nem szerette a változást, és nehezen viselte annak minden formáját. Lassan két év telt el azóta, hogy megalapította az első faluját; hajtotta az újdonság iránti vágy, ugyanak-kor vonzotta az ismeretlentől való félelem, és legfőképp a szembesülés, ezzel a számára mindet megha-tározó és átfonó, láthatatlan erővel, mely már egész fiatalon falak közé szorította, és a lelkét láncokra verte. Mily hosszú utat tett meg azóta, és milyen sokat változott...Ezen töprengett most, és közben önkéntelenül is nosztalgiát érzett. Az emberek néha hajlamosak megszépíteni a múltat, ezzel is feledve a fájdalmas valóság sötét arcát. Elűzzük a rossz emlékeket elménk sötét zugaiba, és tudat alatt remény-kedünk, hogy többé soha nem kísértenek. Valami ehhez hasonló volt az a lelki állapot is, mely most a fiút a hatalmába kerítette. Nagylelkű szánalommal gondolt vissza akkori önmagára, azokra az időkre, mikor belekezdett a játékba.
Nem akart ő beszélni senkivel, csak önmagáért kezdett el játszani. Nem jelentkezett egyetlen klánba sem, és csak bátortalanul hívott meg másokat a sajátjába, mely sokáig csak egy főt számlált. Aztán, ahogy körülötte a térkép egyre benépesedett, meg kellett tanulnia, hogy egyedül csak nehezen bol-dogulhat, csakúgy, mint a valódi életben. Ez a megtapasztalás volt az, ami a szenvedélyévé tette a játékot. Minden egyes alkalommal, valahányszor csak belépett ebbe a világba, szembesült az emberi természet egy új aspektusával, magával a teljes Emberrel, melyet leplezetlenül idézett a fiú elé az arctalan névte-lenség. Hiszen az interneten bárki az lehet, ami csak akar: körmönfont szenteskedő, álszent-áruló, ke-ménykezű hadvezér vagy határozott politikus. Ez az ismeretlenség volt az, ami őt magát is felszabadí-totta. A játék világában végre nem kellett félnie semmitől, hiszen mindig ott volt számára a gyors mene-külés, az önámító vakságba való elrejtőzés lehetősége, innen bármikor kiléphetett. Itt végre elkezdhette felfedezni és megismerni önmagát. A kezdet nehéz volt, sokáig csak szótlanul figyelt, olvasta a mások által írt hozzászólásokat, figyelte a háborúkat, a cselszövéseket, a szövetségek és a testvérklánok megalakulását, és közben tanult. Megismerte a társait.
Majd egy napon, egy másik világban, meghívót kapott egy klánba, melyet elfogadott, és ezzel megválto-zott az élete. Abban a csapatban olyan embereket ismert meg, anélkül, hogy bármelyikükkel is valaha találkozott volna, amilyenekkel a való életben csak nagyon ritkán hozta össze a sors. Közöttük, és velük játszva, feltárult előtte egy új világ, az emberi lélek egy számára mindaddig ismeretlen és csodálatos vi-lága. A fiút magát is meglepte, hogy milyen erőteljes érzelmeket képes belőle kiváltani ez a testetlen kapcsolat a többiekkel. A kezdeti tartózkodása hamar elszállt, és olyan döntéseket hozott meg, amilye-neket odakint, az igazi világban sohasem. Úgy döntött, hogy őszintén fog beszélni önmagáról, és nyíltan leírja az érzéseit és gondolatait úgy, ahogyan azokat valóban érzi. Ez nem volt könnyű döntés, hiszen ad-dig oly sokszor megbántották, és oly sokan elárulták, hogy megtanult mélyen hallgatni önmagáról. Megszokta, hogy nem érdekel senkit az ő élete, hogy nem szabad a lelkét őszintén feltárnia senki előtt, mert csak fájdalom és keserű kín a jutalma, ha mégis megteszi. Megtanult arctalanul és némán élni a kö-rülötte kavargó világban, így nagy kockázatot vállalt, amikor úgy döntött, hogy a játékban megmutatja önmagát. Tartott az újabb sebektől, de kellemesen csalódott. Elkezdte a klánja tagjait valóban a társai-nak tekinteni, és azok őt viszont. Megtapasztalta a valahova tartozás csodálatos érzését, és hamarosan szinte a mindent jelentette neki a játék. Korábban még soha nem ízlelhette meg az összetartozás, az összefogás és a feltétel nélküli bajtársiasság ízét. A monitoron keresztül olyan barátokra tett szert, aki-ket nem képviselt, csak egy nicknév, egy avatar vagy egy grafikusan megjelenített kis falu, mégis feltétel nélkül megbízhatott bennük. Ugyanúgy megoszthatta velük a saját gondjait, álmait és vágyait, mint aho-gyan ők tették ezt vele. Együttérzett, ha valamelyikük szakított a barátjával, együtt örült egy másikuk-kal, amikor annak kisbabája született, és elismerést érzett egy olyan társa irányába, aki a törött karja miatt nem lehetett ott az árvíz elöntötte területeken, de egész nap telefonálva és szervezkedve így is se-gíteni tudott. Vált válnak vetve támogatták és buzdították egymást, a való élet és a virtuális világ kisebb-nagyobb bajaiban és gondjaiban egyaránt, minden hátsószándék és előítélet nélkül. Ebben a virtuális világban megtanult újra élni, elkezdte újra felfedezni az emberi érzelmek lélekmelegítő erejét, az internet boldogságot adott neki.
- Eldobjam hát mindezt? - kérdezte magától, és közben merev arccal figyelte a monitort.
Tudta jól, hogy ez az egész csak játék, hogy sokaknak fele annyit sem jelent, mint neki, de az itt eltöltött hosszú órák alatt sokat megtanult önmagáról.Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ugyanaz az arctalan és névtelen biztonság, ami őt magát is oly sokszor megvédte, lehetőséget adott másoknak is arra, hogy ugyanígy levessék a gátlásaikat. Hisz számtalanszor megtapasztalhatta az emberi lélek ebből adódó sötét oldalát. Kapott sértő leveleket, fenyegetéseket és öntelt, gúnyos válaszokat. Látta azt is, hogy ebben a mesterséges világban, mely sokszor alig különbözött a valóditól, mily könnyen születik meg az árulás, mily könnyen járható és nyíltan felvállalható út lehet a cinikus becstelenség, és milyen könnyen válhat a bajtársból ellenség. Látta, hogyan gúnyolják és teszik tönkre egymást a játékosok, komoran figyelte, ahogy a legnagyszerűbb csapatokat is lassan felőrli a túlerő, a hódítók kegyetlen és elnyomó rohama. Igen, ezzel mind tisztában volt, de épp ez volt az, ami csak jobban megszerettette vele a játékot. Mert idő közben elkezdett figyelni önmagára, és megtanulta felvállalni önmagát.
A játékban megtanult szembenézni virtuális ellenségeivel, önbecsülést tanult, és azt, hogy az elvek és az eszmék mellett ki lehet, és kell is állni. Megtanult harcolni azért, ami az övé, és ez a rengeteg belső vál-tozás lassanként megmutatta hatását a való életben is. Magabiztosabb lett, és elkezdett mélyebb lelki életet élni. A játék tanította meg arra, hogy a világ nagyobb és több annál, mint amit addig hitt. Rájött, hogy az embereknek a saját elveik és eszméik szerint kell élniük, még akkor is, ha ez sokszor nagyon nehéz.
Bajtársiasság, barátság, összetartás és önbecsülés, ez volt az, amit a játék adott neki; csupa fontos és értékes dolog, de volt még valami, aminek az értékét csak idővel értette meg igazán, és ez nem volt más, mint a felelősség felvállalása mások iránt. Vezérnek választották a klánjában, és a fiú hamarosan rájött arra, hogy még egy játékban is milyen fontos lehet a felelősség, és a döntés, hogy felvállaljuk azt. Váratlanul szembesülnie kellett azzal, hogy a társai tőle is várják a megoldást a gondjaikra, fel kellett nő-nie a feladathoz, mert immár az ő kötelessége volt, hogy okosan irányítva a klán dolgait, és jól átgon-dolva a döntéseit, a lehető legjobban szolgálja a csapatot. És itt ébredt rá az egész lényegére, hogy egy vezetőnek, még akkor is, ha csak egy internetes világban az, elsősorban szolgálnia kell azokat, akiket vezet. Hogy egy csapat, egy klán vagy akár egy egész birodalom, nem azért van, hogy a mindenkori ve-zér kénye-kedvét, vagy akár a legdédelgetettebb vágyait kielégítse. A játékot játszva ébredt rá arra, hogy milyen fontos dolog az életben az, hogy felvállaljuk a felelősséget mások iránt, és hogy milyen ne-héz dolog is becsülettel eleget tenni ennek a vállalásnak. Így megsokszorozott erővel vetette magát a já-tékba. Szervezett, figyelt a társaira, és közben tervezte a közös jövőt.
A magáénak érzete a csapattársai gondjait, és ezen az úton járva ráébredt arra, hogy ezek az értékek a valódi világban is éppúgy fellelhetőek, mint abban a mesterségesben. Már egész fiatal korától kezdve ke-reste a Nagy Célt, a Létezés Igazi Értelmét, azokat az összefüggéseket és okokat, amik olyan irányba te-relték az életét, amilyenbe. Olthatatlanul vágyott arra, hogy végre rátaláljon az útjára, hogy végre meg-találja a lelke belső békéjét, de még nagyon fiatal volt, és az életben tapasztalatlan, így nem lelhetett meg-nyugvást, bármennyire is óhajtotta azt. Csak sodródott az életben, hagyta, hogy a sorsa vigye magával, és közben nem tudta, hogy mi a baj. Mindig is érezte azt a belső nyugtalanságot, azt az állandó és sivár elégedetlenséget, ami újra és újra más utakra vezette, mint a vele egykorú, többi tinédzsert, de tehetett bármit is, nem tudta csillapítani azt. Így, amikor a játékban végre rátalált ezekre az általa fennköltnek tartott érzésekre és célokra, azt hitte, hogy végre rátalált a kulcsra.
Megszállottként vetette magát a klán ügyeibe, kereste a legjobb megoldásokat és módszereket arra, hogy a lehető legjobban szolgálhassa a társai érdekeit. Aprólékosan elemezte a katonai stratégiákat, az ókor nagy hadvezéreinek és filozófusainak minden szavát és tettét, szabályzatot írt, gazdasági és társadalmi rendszereket alkotott meg, megtett mindent, hogy a legjobb legyen. A játék lett számára az abszolút minden, egyszerre menedék és önmegvalósítás; egy bizarr, ám ugyanakkor fontos út a belső teljesség felé, a bölcső, melyben újjászületett. Sokszor elégedetten tekintett virtuális birodalmára, és igazi örömöt érzett, ha segíthetett valamelyik társán. A monitor elé leülve szenvedélyes lett, bátor és nemes. Egy igazi harcos. Boldog volt, de menet közben valahol letért a helyes útról...
Nem vette észre, hogy pontosan mikor tévedett el, csak akkor tudatosult benne, amikor már nem volt visszatérés. Elhanyagolta az igazi életét, minden gondolatát csak a játék kötötte le, és végül kicsúszott a talaj a lába alól, mindkét világban. Nem elégedett meg azzal, hogy a játék egyetlen szerverén jó csapat-társ és vezér legyen, nem. Neki több kellett.
Új és új világokban kezdett el játszani; volt, ahol saját klánt alapított, és volt, ahol a tagja volt egynek. Ugyanolyan bátor és nemes akart lenni mindenhol, mint abban az egy klánban, de hamar szembesülnie kellett azzal, hogy az élet dolgai nem így működnek, még egy mesterségesen generált világban sem. Túl sokat vállalt magára a játékban, túl sokat akart elérni, és eközben elhanyagolta az igazi életét. Ugyanúgy magába fordult, mint annak idején, ugyanolyan gyengeakaratú és határozatlan maradt, mint amilyen mindig is volt, miközben a virtuális énje harcolt, hódított és irányított. A valódi élete zátonyra futott, nem anyagilag ment tönkre, a baj nem ,,ekkora" volt, lelkileg rekedt meg. A nagy internetes önmegva-lósításban elvesztette az igazi élet fonalát, eltűntek lelki szemei elől a lehetőségek, nem látott sem célt, sem pedig tartalmas jövőt. Fájdalommal kellett tudomásul vennie azt, hogy a valódi élet nem mindig olyan szép és egyszerű, mint a virtuális. Rá kellett jönnie, hogy a valódi világban nem lehet újrakezdeni mindent egyetlen gomb megnyomásával.
Elfáradt az állandó harcban önmagával és a környezetével, belefáradt a folytonos csalódásokba. Kiégett legbelül, megfásult, és a lelkében örökké lángoló tűz, mely mindig erőt adott neki az újrakezdéshez, egy idő után kihunyni látszott. Elvesztette a szeretetét a játék iránt is, a mindent legyőző szenvedélyt a szí-vében lassan kioltották az ott átélt kudarcok. Nem tudott a legjobb vezető lenni, és nem tudta felépí-teni a legjobb klánt sem. Csalódott önmagában, és hanyagolni kezdte a feladatait is. Sok volt már neki az állandó felelősség, és szörnyen fárasztotta már a nagyobbakkal és erősebbekkel folytatott kilátástalan harc is. Talán nem volt elég erős ahhoz, hogy elérje mindazt, amire vágyott, talán nem a jó döntéseket hozta meg, még akkor sem, amikor meg volt erről győződve. Talán nem is harcosnak született, talán nem is volt benne meg mindaz, ami egy vezért igazán jó vezetővé tesz, talán nem is volt értelme az egésznek...
Felépített magának egy képzelt képet önmagáról, egy bátor harcosról, egy szilárd és mindentudó veze-tőről, aki bármilyen gondot képes megoldani, aki bármilyen fenyegetéssel szemben képes megvédeni a társait, egy képet, ami szép volt és hízelgő, ám alaptalan. Csalódott önma-gában, és kudarcot vallott mindkét világban. Mélypontra jutott...
- Mi legyen hát...? - töprengett most - Újra nézzen szembe minden vélt és valós gondjával, újra álljon fel a földről, és folytassa onnan, ahol megbukott?
- De van elég erőm szembenézni a világgal? - fagatta önmagát.
- Igen, képes vagyok rá, de nem most... - volt a felelet. Kényelmes válasz egy kényelmes embernek, ezt tudta jól, de nem volt ereje a lelkében háborgó hanggal vitába szállni.
Rákattintott az IGEN gombra, és ezzel végleg elárulta mindazt, amit a játékban elért és megismert. Gyáván elhagyta a társait, a klánját, mindenkit, aki talán még számított rá, mert egyszerűen nem volt elég ereje ahhoz, hogy tovább folytassa. Képtelen volt vállalni a korábban tett ígéreteket, és nem volt képes megoldani a klán problémáit sem, mert előtte még meg kellett vívnia egy másik, sokkal nagyobb és fontosabb csatát is önmagával, önmagáért.
Tudta jól, hogy a lehető legnagyobb becstelenség volt az, amit tett, hogy minden szó, és egyetlen ma-gyarázó vagy bocsánatkérő mondat nélkül törölte magát a játékból, de azzal is tisztában volt, hogy amíg az igazi világban, az igazi életében nem válik azzá, amilyen a játékban volt, addig minden további szava csak üresen halna el a kurzor nyomán.
Sokat gondolkodott azután az este után, és talált is magának néhány tetszetős mentséget. Mondhatta azt magának, hogy éppen a felelősségvállalása volt az, hogy befejezte a játékot, elhitethette magával azt is, hogy elég erős jellem és elég öntörvényű ahhoz, hogy ne kelljen semmit megmagyaráznia másoknak, de akárhányszor is mondogatta magában ezeket a lélekgyógyító mantrának szánt hazugságokat, az igazi én-je elől nem bújhatott el. Bánta már, hogy nem becsülte és tisztelte a társait annyira, hogy legalább pár szóban megmagyarázza nekik a döntését, de tudta jól, hogy ez ellen már nem tehet semmit. Nincs más választása, mint keményen szembenézni önmagával, és feltúrva a lelkében megtalált igaz ember üszkös maradványait, újra azzá kell válnia, aki egyszer már volt egy rövid ideig, bármilyen nehéz is ez. Sokat ta-nult a játéktól, de a legfontosabb az volt, hogy soha nem szabad feladnia. Összecsaphatnak fölötte a hul-lámok, lerombolhatják az önképét, ellophatják az önbecsülését, még ő maga is elárulhatja az általa szentnek tartott eszméket és erényeket, de történhet bármi, juthat bármilyen mélyre az érzelmi agónia és lelki rothadás posványában, mindig tudnia kell felállni. Mert így vagy úgy, de mindannyian harcosok vagyunk, és lehet, hogy sokáig nem vesszük ezt észre, de mindannyiunknak meg van az a nemes célja, amiért érdemes vállalni minden nehézséget, minden csalódást és minden szembesülést...