Játékok egy kávézóban

Évszám
2012
Beküldő
odusszeusz
1. Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani - mindenestül.

Van egy fél évszázados, előkelőnek tűnő, mahagóni faburkolatos hangulatos kis kávézó London gazdag, hírességek lakta negyedében, Hampstead szívében.

„Louis Pattieserie" - a név alapján azt gondolhatnánk, hogy francia kávézó, de ez csak a tulajdonos ügyes szemfényvesztése: tudja, hogy az angolok udvariassággal alig leplezett francia-gyűlölete csak álca: itt nagy kereslete van mindennek, ami francia, legyen az sütemény, gyerekgondozó, szerető, csók vagy hétvégi ház az ország valamelyik olcsó, de très chic borvidékén.

A tulajdonos neve szintén Louis, vagyis helyesebben: Lajos, de o a Louis-t jobban szereti, a vendégeknek is így mutatkozik be, amikor nagy ritkán szuszogva, kerek hasát előretolva apró, óvatos lépésekkel felkacsázik a pincéből. Akik régóta ismerik, 88 évesnek tudják, de ő maga sosem említi a korát, s ha kérdezik, csak titokzatosan mosolyog, mint valami csúnya férfi Mata-Hari.

Állítólag ‘56-os menekült Budapestről. Ezt ő állítja. Alacsony, gömbölyded alkat, rövid és görbe lábak, pufók, rózsaszín arc pisze orral  és égszszínkék szemekkel. Szája boldogan csücsörít, mint egy frissen hasadt rózsabimbó, amikor pénzt számlál. Máskor durcásan lefittyen.

 

Louis egyik fő ékessége vajsárga parókája, ami a 17. század francia udvaroncaihoz teszi hasonlatossá. Roppant kényes rá, minden csütörtök délelőtt elmegy a fodrászhoz, aki gondosan megfésüli és beillatosítja. A kávézó előtt másik büszkesége, a türkizkék Rolls Royce, aranyozott karosszériával, magnólia színű bőrüléssel, hófehér bárányka bundájával bélelve, és a hátsó ülésen, a biztonsági öv ölelésében egy barna játék mackóval. Louis-nak nincs gyereke, ezt pótolja a mackóval.

 

Kedvenc jelszava: "kurva kapitalista" (vagy néha ‘fucking capitalistic`, hogy az angolok is értsék) - ezt használja a vendégekre, a felszolgálókra, a napsütésre és az esőre. Főleg, ha kevés a bevétel és a vendég, vagy ha valamelyik ott dolgozó boldogan, de meggondolatlanul fütyörészni vagy dúdolgatni merészel.

„Nem azért fizetem, hogy itt nekem monkey-bizniszkedjen, mint egy énekesmadár, azt a kurva kapitalista mindenit!" Louis szerint ugyanis az ideális alkalmazott illemkódexében meg van írva, hogy a dolgozó fejet lesunyva, orrával az elvégzendőkben halálos némasággal és depressziós kedvtelenséggel végzi, amit a főnök előír neki.

 

Louis az utóbbi 40 évben 365 napból 350-ben hajnali 5.00 órára érkezik a kávézó pincéjébe, ami pékségként működik. Itt süti, alakítja, cserélgeti és fiatalítja a süteményeket, amik nem keltek el. Mikor nem dolgozik, a pince sarkába állított karosszékben szunnyad, mint egy öreg, szomorú Buddha. Van két segítsége: egy idős, előkelően őszülő magyar nő, akivel valamikor viszonya volt és egy süket-néma kínai diák - Louis nem szereti a külföldieket, főleg a színesebbeket nem (negyvenöt év londoni tartózkodás alatt sem kopott ki a magyarság belőle) viszont a felesleges beszédet sem, és hát a kínai fiú némasága olyan előny, amit a mandulaszem sem képes ellensúlyozni.

 

Louis az év maradék 15-16 napján, illetve minden szökőév 18 napján Dubaiban nyaral. Nem keni magát napolajjal, ezért amúgy is pirosas bőre fájdalmas tűzvörösre ég, leszámítva a homlokát es az orrát, ahol fehér foltokban hámlik.

 

Van egy macskája, Cili, amit angolosan Szilinek ejt. Öreg nősténymacska, fél szemére vak, szőre hosszú, tarka és hajlamos csomókba hullani - ez károsan befolyásolja a sütemények kinézetet és ízét. Napközben a meleg konyha egyetlen kényelmes, fekete, bőr karosszékén pöffeszkedik, és karmait kimeresztve felháborodottan tiltakozik, ha valamelyik fáradt lábú felszolgáló el akarja távolítani onnan. Ha Louis épp nincs halló- vagy látótávolságban, néha fenékbe rúgjak Őnagyságát. Ha Louis is ott van, duruzsolva hízelegnek neki. Zárás után a kávéscsészékből iszik organikus, föl nélküli tejet. Unott pofával tűri a kényeztetéseket.

 

Louis életének társa (mindkettőjük kései bánatára) Doreen, orosz-ukrán zsidó bevándorlók tűzrőlpattant, utolsó magja. Szinten túl a nyolcvanon, bár szereti 70 évesre fiatalítani magát, ha vonzó férfiak tévednek a kávézóba. Apró, meggörnyedt madártermet, kis púp a háton,

szépen fésült karamellszínű paróka, fiatalosan csillogó, fürge, kíváncsi zöld szemek, ceruzával vastagon megrajzolt barna szemöldök, horgas, csaknem az ajakig lenyúló orr, narancsszínűre rúzsozott száj - mivel nem lát már jól, a rúzsból jócskán jut az ajak körüli bőrre is. Ő csak vasárnap dolgozik a kávézóban, a hét többi napján otthon unatkozik.

 

A vasárnapokért él, amikor is bebiceg a kávézóba, felkapaszkodik a pénztár mellé gondosan előkészített kopott, túlságosan magas, ingadozó székére, és boldogan várja a vendégeket. Közben meg emlékezik, mutató- es hüvelykujja köze csippentett állal Frank Sinatráról, akibe meg mindig szerelmes, Karib-szigeteki hajóutakról, hajnalig tartó táncestékről magas, szőke, egyenruhás orosz katonatisztekkel, a whitechapeli dohos fűszeresüzletről, ahol részeges apjával, erős, akaratos anyjával és hét lánytestvérével élt, a háborúkról, kommunistákról és az egyre gyakrabban előforduló vérfertőzésekről.

Ugyanis ha valamelyik férfi vendég, aki a kislányát megpuszilja, és esetleg kézen fogva bevonul vele a WC-re - ez Doreen élénk, szenzációra éhes fantáziája szerint a gyermekmegrontás biztos jele. Ezt alig tompított hangon a közelbe állók tudtára is adja:

„Én mondom, biztos, hogy valamit  csinál a gyermekkel, mi egyébért csókolgatná már vagy egy fél órája? Nos, szomorú, de ez van. Bemondták a hírekben is, manapság mindenki ezt csinálja. Néha még állatokkal is, hallott róla? S férfi férfival, nők nőkkel - bár hogy a nők hogyan csinálhatják, el sem tudom képzelni. Az én időmben mindenesetre nem történtek ilyen undokságok - de hát ugye akkoriban sokkal kevesebb volt a bevándorló. Ennek a kormánynak mennie kell, én azt mondom."

 

 

Pontosan délután kettőkor hátravonul a konyhába, ebédelni. Azt mondja, már nem érzi úgy az ízeket és szagokat, mint fiatalabb korában, ezért unja is az evést, de ha nem eszik, legyengül. Illatos Earl Greyt iszik a kávézó elegáns, orosz szamovárt utánzó, ezüstös teás készletéből, megfelez néhány sonkaszeletet Cilivel, lenyomtatja a Louis-ban létező legnehezebb, legvajasabb-krémesebb, csokoládés-konyakmeggyes tortaszelettel, majd, az emésztést elősegítendő, megiszik két pohár mentateát. Aztán visszabiceg a vendégek közé, és a székére telepedve tovább vár.

Kedvenc vendégei a dadogó-piruló fiatal osztrák informatikus a mindennapi mákos szeletével, az idős, púpos magyar szabó a gesztenyepürével, a helybeli utcaseprő, a néma Ahmet, akinek kedvezményes áron adja a zsemléket és az alkoholista színésznő a rózsaszín turbánjával.

Az Alzheimer-kóros törzsvendég, a Doreennel egyidős John lecsúszóban van a kedvencek listájáról, mert mióta a felesége meghalt, rendszeresen lopkodja a kockacukrot: először egyenként kiemeli, megvizsgálja, megszagolja és kiválasztja az öt legvonzóbbat a nagy halom kockacukorból. Ezután gondosan felsorakoztatja őket a Louis-címkés papírszalvétán, ismét egyenként felemeli és kissé megnyalintja őket, majd gyorsan beletekeri a szalvétába, a zsebébe csúsztatja őket, fizet és már ott sincs.

 

Egyetlen vendég van, akit Doreen évek óta, nem tudni miért, de változatlan lelkesedéssel utál. A férfi disztingváltan őszülő, rokonszenves, udvarias, nyugdíjas bankmenedzser. Doreen gyöngéden Frankensteinnek becézi. Jól bevált rutinnal mindig kávét iszik, és pontosan 10 perccel ezután a WC-re indul.

Doreen ezt nagyon jól tudja, és már készen áll: átlag 8 perccel azután, hogy Frankenstein kihörpintette az utolsó csepp kávét, a kávézóhoz tartozó egyetlen WC ajtajához csoszog, bezárja és kaján képpel figyeli a fejleményeket (néha, a változatosság kedvéért nem zár ajtót, csak a vécépapírt rejti el). Frankenstein először óvatosan, majd egyre kétségbeesettebben rángatja a kilincset - és persze Doreentól kéri, majd követeli a kulcsot. Doreen őszinten beismeri már az elején, hogy valóban ő zárta be az ajtót, de azzal védekezik, hogy öreges feledékenységből, véletlenül, és nem tudja, hova tette a kulcsot. Majd mikor, az évek során kialakult pszichológiai érzékenysége pontosan jelzi, a húr a maximumig van feszítve, a játék kezd veszélyessé válni, szándékosan aprókat lépve odabiceg az ajtóhoz, ártatlanul felmosolyog a férfire, és ismét az idős korral járó feledékenységre hivatkozva, lassan, élvezettel előveszi a kulcsot a köténye zsebéből.

Egyetlen egyszer várt túl hosszú ideig, ekkor Frankenstein meglepő intenzitással mondta el a véleményét Doreen feledékenységéről, majd perrel fenyegetőzött és hónapokig kerülte Louis-t, Doreen nagy bánatára, akinek ez a kulcsos játszadozás a nap egyik fénypontját jelentette.

 

A nap gyorsan eltelik, főleg ha sok a vendég, ami a jelenlegi válságos időkben egyre ritkább. Doreen a férfiakkal flörtöl, a gyerekeket megtűri, ha nem sírnak, a nőket is, ha nem kényeskednek, válogatnak és tettetik butábbnak magukat, mint amilyenek, de a szoptatós anyákat óvatosan kezeli.

Nemrégiben ugyanis egy kisebb csoport izraeli vendég érkezett a kávézóba, nők, ketten közülük csecsemővel a karjukon. Rendelés után lassan, megfontoltan és tökéletes összhangban köldökig kigombolták az ingüket, tenyérbe fogták a mellüket, s a bimbókat gyakorlottan a csecsemők szájába gyömöszölve szoptatni kezdtek. Az angol törzsvendégek nem vették jó néven a kibbutzokban mindennapos eseményt, és panaszt tettek Doreennál, aki megkérte az anyákat, hogy takarják le egy zsebkendővel legalább a mellbimbókat.

Az izraeli politika nem a kompromisszumkészségtől híres, és ezek a nők sem bizonyultak kivételnek: először kereken megtagadtak bármiféle zsebkendős megoldást. Aztán perrel fenyegetőztek, majd felháborodottan, a szoptató anyák mellüket tiltakozásképp szabadon hagyva, kivonultak a kávézóból. Pár nap múlva a helyi újságban megjelent egy cikk a kávézó antiszemita beállítottságáról, ami nem segítette az amúgy is vérszegényen működő üzletet.

 

 

A kávézó este 6.30-kor zár, Doreen 5.45-kor pontosan megiszik egy pohár vizezett whiskey-t. A whiskey a szívnek, a víz a májnak, mondogatja. A pohár mindig mellette van, almalének álcázva, papírszalvétával letakarva, mert a cseszlék körében is népszerű alkoholba fojtani a bánatot, és Doreen az alkoholon nem szívesen osztozik. Tehát közbe-közbe egy nagyot kortyint, óvatosan visszahelyezi a szalvétát a pohár tetejére és egyre vidorabban tekint a bejövőkre.

Doreen nincs általában elragadtatva a vendégek értelmi képességeitől. Írók, pszichiáterek, professzorok, tudósok és újságírók járnak ide, de Doreen szerint az egyetemi képzettség és túlzott olvasottság a józan ész kárára megy.

Egyik késő őszi nap, nem sokkal a pohár whiskey elfogyasztása után szemüveges, jólöltözött férfi téved be a kávézóba, és kedélyes beszélgetésbe elegyedik Doreennal. Hirtelen felkapja a fejet s a kirakatban csinosan elrendezett süteményekre bámul.

 

- Az ott tojás? - mutat egy tejszínnel díszített, félbe vágott sárgabarackra.

- Nem, barack - válaszol Doreen lassan, jelentőségteljesen megnyomva mindkét szót, és szemét forgatva, feltűnően hangosat sóhajt.

- Nahát, pedig azt hittem, strucctojás!

- Hát nem az, még csak nem is úgy néz ki. Amúgy mi is az a strucc, valami madárféle, ugye?

- Olyasmi, tudja, az a nagytermetű, hosszú, kopasz nyakú szárnyas, Afrikában él és egy oldalrúgással szilánkosra töri egy felnőtt ember lábát.

- Oh, kacsa? - kiált fel Doreen boldogan.

 

Ha ilyen tájban, whiskey után vendég téved be, és egy Doreen számára beazonosíthatatlan nyelven szólal meg (spanyol, olasz, német, francia, a skandináv országok nyelvei, az összes afrikai és ázsiai nyelvek, a kelet-nyugat-dél- és észak-európai nyelvek), Doreen meg van győződve, az illető oroszul beszél, úgyhogy egy kurta, de hangos „Nazdrovje!" felkiáltással huncutul a vendégre kacsint. Ez meglehetősen megdöbbenti az általában oroszul egy kukkot sem tudó vendéget, de Doreent ez nem zavarja, és megható nyitottsággal és bőbeszédűséggel elmeséli élete történetét, gondosan kihangsúlyozva, mennyire megbánta azt a percet, mikor Louis-hoz kötötte magát. és hogy bar a 60-on „kissé" túl van, még mindig vonzó nőnek tartja magát, aki tele van életkedvvel, vágyakkal, álmokkal és reményekkel.

 

Este 6 óra van. Nincs már kiszolgálás, a lányok elteszik a megmaradt kenyereket és süteményeket a következő napra, elmosnak és kiporszívóznak, majd várják, hogy a főnök felcsoszogjon a pincéből és kiadja a fizetéseket. Pontosan 6.25-kor meg is jelenik Louis, pacsulival alaposan bekölnizve, maszatos, szakadt cukrászköpenye helyett halványsárga vagy királykék selyemingben pompázva. Úgy tűnik, mintha szórakozáshoz, talán egy romantikus, vendéglős estéhez öltözött volna ki. De nem, mert az pénzkidobás lenne, és mert a legfontosabb, hogy megtudja a napi bevételt, majd hazaérve, a TV előtt megegye a vacsoráját és végre ágyba kerüljön, hogy aztán legyen ereje a következő naphoz, ami pontosan ugyanúgy fog lezajlani, mint a mai és az utóbbi negyven év szinte minden egyes napja.

Szája morcosan lefittyen, amint kiszámolja a fizetéseket és egy kurta bye-bye-jal kiadja az ott dolgozók útját. Kiveszi a pénztárgépből a pénzt, lekapcsolja a falilámpákat egy kivételével, ami épp elég ahhoz, hogy lássa a számokat a bankjegyeken és érméken, és leül Doreen mellé.

 
A két öreg némán, görnyedten ül az üres, félhomályos kávézóban. Doreen néha felhajt egy nagy korty italt, Louis pénzt számol, és bár egymás mellett ülnek, nem néznek egymásra és nem szólnak egymáshoz. Csak a holnapra gondolnak: Louis egy bankkölcsönről álmodik, ami talán átsegíti őket a válságos időkön, Doreen meg régi idők táncairól, igazi, könnyekkel végződő kacagásokról, s egy sovány, fiatal Lajosról, aki udvarol, akinek elbűvölő a modora, és akinek, ha Doreen úgy dönt, még mindig ki lehet adni az útját. Aztán nagyot sóhajtanak, Louis elteszi a pénzt, Doreen a whiskey-s üveget, lekapcsolják az utolsó lámpát, bezárják az ajtót, még meg is rángatják párszor, hogy biztosan záruljon. Lassan, óvatosan, öregesen beülnek a Rolls Royce-ba, megigazítják a mackót, hogy biztosan üljön, és némán, mereven előre bámulva, otthagyják Hampsteadet és a kávézót.