Jellemreneszánsz

Évszám
2012
Beküldő
Lady Devonshire

a társadalomnak egy renováló mester kellene, akinek végtelen ihlete van embertípusokból...

Szeretném leszűkíteni a világot, egészen apróra. Hagyjuk a földöntúliságot, minek foglalkozni más bolygók rejtett értékeivel, amikor még a sajátunkról is holmi keveset tudunk. Felejtsd el a földlakók sokaságát, oly bonyolult társadalmi szerkezet. Vedd alapul az embert, az egyént, és indulj ki onnan. Vajon ha minden lény a földön egy pillanatra egyedül maradhatna, tömeghisztéria, és csordaszellem nélkül, mit tenne? Vajon megalkuvón folytatná életét, ahol abban a szent minutumban abba maradt, vagy felfedezné végre önmagát, bekukkantana a titkos ajtók mögé, kiengedné-e világaink elnyomásából a testében született embert? Azt a szabadszellemű lelket, aki formátlanul, jelleme kiforratlanságával jött a világra, ám az idők során saját társadalmunk börtönébe raboskodott, azáltal, hogy hagyta magát olyanná válni, amilyennek mások akarták látni.

Gimnazista koromban még nem gondoltam soha sem, ilyenformán a világra. Most felnőtt, kissé tán okosabb, érettebb, de még mindig csacska, balga fejjel néha értetlenül nézem a körülöttem zajló tömeget. Megpróbálom a gondolataimat az erényekről, az értékekről bemutatni, egy mindenki által könnyen átérezhető, tapasztalható, megélhető helyzetben, egy fővárosi átlagosan megélt nap, más perspektívából való megközelítésével. Nem bírálnám öntörvényűen az emberiség jellemvonásait, senki vagyok én ahhoz, s magam is sodródom sokat az árral. Néha viszont, amikor egy-egy meghatározó pillanatban elmerülök, és nézem az utcán, a rendelőben, a bevásárlóközpontban, vagy bárhol másutt, saját fajomhoz tartozó női és férfi egyedeket, elámulok. Vegyük alapul a frissen épített parkot, ahol éppen zöldell a fű. Gyönyörű, üdítő látvány, egy kis természetes négyzet alakú terület. Bár megjegyezném, csak a gyep és a szín, ami természetes. Az, hogy mindez meghatározott négyzet alakú formába van töltve, az már nagyon is emberi. Mint ahogyan az is, hogy pár nap és a szabályos négyzet, két egyforma alapterületű háromszöggé válik. Nem kell megijedni, nem matematikai példát szeretnék szemléltetni, csupán bemutatni, hogy a valódi értékeket, milyen felszínes és sokszor fölösleges értékek váltották fel. Az említett park kettéválása nem másból keletkezett, mint hogy a járókelő keresztbe sétált rajta, 20 teljes másodpercet nyerve így, a körbesétáláshoz képest. Nem kivételképpen, én ugyanezt tettem. Ha már úgyis kitaposták az utat, hát miért ne rövidítsek én is. Miért kellene nekem hosszabb utat bejárnom, ugyanannak a célnak az elérése érdekében, mint másoknak? Miért koptassam többet a cipőm talpát, miért kelljen pont nekem a betonon sétálni, sőt, még kanyarodni is, ha mások egyszerűen átreppennek a pázsiton. És így is teszek minden nap, minden áldott egyes nap, amikor útra kelek. Viszont tudom azt, ha végre eljönne az a pillanat, amikor minden megállna körülöttem, és egyedül mérlegelhetnék, egyedül mozoghatnék a világban, másképpen tennék. Juszt is megkerülném a parkot, és belenéznék minden babakocsiba, megsimogatnám a cuki kis pofikat, a szülők értetlen nézése nélkül Elolvasnám a falon a graffitikat, és hangosan nevetnék a buta kiírásokon. Igen is kipróbálnám azt az új keletű művészetet, hogy szép képeket rajzolnak a járdára ragadt rágógumik köré, beépítve úgymond, más gusztustalan szemetét, az utca művészi képébe. Talán egy kutyát is megsimogatnék, amíg nem tud megharapni, és az előbb idegesen dudáló, türelmetlenkedő autós elé, egy nagyméretű utcai konténert is odahúznék. A szemetelőnek, a zsebébe raknám vissza a hulladékot, kamatostul, és lehet, hogy az életunt, szürke embereknek mosolyt rajzolnék az arcukra alkoholos filccel, hogy hazaérve belebámulva a tükörbe, elnevessék magukat, vagy legalább sírjanak, de mindenképpen valamilyen érzelmet megéljenek. Nekem elsősorban ilyen dolgok jutnak eszembe. Mondjuk, én nem is vagyok, és nem is voltam soha igazán elnyomva, mégis számtalan dolgot tennék. Szerintem sok ember, ennél sokkal szívszaggatóbb, meglepőbb dolgokat tenne. Van, aki egyszerűen lopva megölelné a szüleit, mert náluk ez nem szokás. Van, aki bocsánatot kérne megdermedt kedvesétől, egy rég elkövetett hibáért. De, szerintem legfőképpen senki, de tényleg senki nem menne át a parkon. Szerintem, ha igazi önmagunk sétálna a városban, és nem a tömegszellem által alakított énünk, akkor nem mennénk át azon a kikoptatott útszakaszon. Gondoljunk csak bele, ha egy háztömbnyi területen, lezajlana ez a feltevés, miszerint mindenkinek jut pár perc, hogy azt tegyen, és úgy tegyen a körülötte lévő dolgokkal, ahogyan önszántából, saját autonóm döntése szerint tenné, milyen érdekes világba csöppennénk, amikor visszaáll minden a normális kerékvágásba. Furcsán bámulhatnánk egymásra, a káoszra, ami körülvesz bennünket. Mindenki a másikra nézne, hogy mi történt itt. Egyesek nevetnének, mások bosszankodnának, talán sokan pánikba esnének, hogy nem emlékeznek rá, mikor mentek át a zebrán, vagy, hogy az előttük lévő házfal, eddig is zöldre lett volna festve. Egymástól várnánk a választ, követni a másikat, ahogyan szoktuk. Csak annyira új a helyzet, hogy egyedül kellene feltalálnunk magunkat, belenyugodni és elfogadni azt, ami történ. Ha mindezt egy iskolában tennénk meg, a helyzet talán még drámaiabb lenne. Lehet, hogy az udvaron ácsorgó lány, saját pár percében felszaladna a mosdóba, inni pár korty vizet a csapból, mert nem telik neki ásványvízre. Lehet, hogy egy másik, végre lerúgná a magas sarkút, és a betonon hűtené, sajgó, égő, meggyötört lábait. A srác a folyósón talán bocsánatot kérne a társától, amiért a közösség húzóereje miatt, ő is halálra cikizte. A mosdó falára felkerülhetnének azok az együttesek nevei, amiket csak pár ember szeret, a sok népszerű banda mellé, és az osztály szépe végre megehetne egy csokit, anélkül hogy fitnesz imidzsét rontaná. Nézzük a munkahelyeket. Az egyik informatikus felállna a számítógéptől és beolvas a kollégáinak, hogy ő igazából színházba szeret járni, a rendszergazdaság csak a munkája. Valószínűleg minden ember megtenné azt, amire igazán vágyik, de még soha nem volt lehetősége megtenni. Nem nagy dolgokra kell gondolni, csak apró hétköznapi momentumokra, amiket a sokaság elnyomása miatt, egyáltalán nem, vagy másképpen teszünk meg. Ha a párkapcsolatokra gondolunk, rögtön eszünkbe jut, mennyire különbözik egymástól férfi és nő. Szinte semmiben sem értünk egyet, és semmiről sem vélekedünk ugyanúgy. Abban a kis időben, amikor épp egy szerelmes pár egyik felén van a sor, hogy kipróbálja magát, anélkül, hogy a társa ezt látná, mi lenne neki a legfontosabb? Rögtön a saját ízlésére formázná a lakást? Átnyomná a tv-t a saját kedvenc műsorára? Lehetséges, de partnerét nem tudná megváltoztatni. Ugyanolyan különböző maradna, tele férfiúi jellemvonásokkal. Mégis ez így van rendjén. Nagyon unalmas lenne, ha a képmásunkkal kéne leélni az életünket, hiszen minden egyes apró részletünkről tükröt mutatna felénk. A társadalomnak egy renováló mester kellene, akinek végtelen ihlete van embertípusokból. Ő megalkothatná úgy a társadalmat, hogy mindenki különbözzön a többitől. Így sokkal érdekesebbek lehetnénk egymás számára, és talán többet is foglalkoznánk embertársainkkal.

Különbözőek vagyunk, és ezt el kellene fogadnunk. Nem menni a tömeggel, hanem megállni, szembefordulni velük, és saját akaratunktól függően, saját énünket igazán megmutatva cselekedni. „Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény." Amikor felocsúdunk a fenti pillanatokból, egy kis idő után rájövünk, talán pont ez a káosz, ez az összevisszaság az, ami élvezhetővé, értékelhetővé és megélhetővé teszi a világot. Ha ezt elértük, és megismertünk önmagunkat, a világ legfontosabb alkotóelemeit, az egyéneket, utána szabadon, és okosabban kereshetjük az utat más bolygók, más társadalmak felé.