Mezítláb állt a néma város végén, a másikba vezető út előtt. Nem érzett semmit. Épp csak hajnalodott, a felhők között próbált áttörni a fény. Nem ölelték egymást a sugarak, csak különféle színben próbálták legyőzni a felhőakadályt, hogy beragyogják a reggelt. Egymás mellett jöttek, nem közösködtek az úton, mégis volt bennük valami furcsa harmónia.
Fehér hálóruháját időnként megsimogatta a reggeli fuvallat. Beleborzongott. Fáznia kellett volna, de valahogy mégsem. Csak nézett maga elé. Érezte, ahogy a talpa a szikkadt földbe süpped, ami most simogatónak tűnt. Aztán hirtelen egy finom érintés futott végig az arcán, mintha egy „szellőkéz” az oltalmáról biztosította volna. Felnézett. Előre, az útra. A pirkadat miatt szürkére festett házak, mint kétoldali védőbástyák vigyázták az utat. Tudta, hogy vissza nem mehet, így nem volt más választása, mint elindulni előre, egy másik életbe.
A szülei oltalmára vágyott csupán. Az édesanyja vigasztaló karjára. És az édesapja… Összeszorult a szíve, mikor rá gondolt. Szép kapcsolat volt az övék. Az övé meg az apjáé. Majdnem szerelem, de a jó értelemben. És tisztelet egymás iránt. Ezért bízott abban, hogy majd ő is megbékél a történtek miatt. Ugyanakkor bántotta is a dolog, mert annyira szerette, hogy soha nem bocsátotta volna meg magának, ha csalódást okoz neki. És most ez fog történni.
Nagy volt a bánata, és ki akarta űzni az összes gondolatát, hogy békére leljen. Csak ment és ment. A Nap egyre melegebben sütött, és ebből a melegségből jól esett feltöltődni. Úgy érezte, mintha egy meghitt ölelésben lenne része, olyanban, mint az édesanyjáé. Nehéz lesz neki elmondani mindazt, ami történt. És csodálatos is. Biztos volt benne, hogy örömmel fogadja majd a kis jövevényt. Oly sok év együttlét alatt, csupán akkor, egyszer látta magát a férje szemében különleges és megismételhetetlen nőnek, amikor a lánya fogant. A lánya… Milyen érdekes, hogy nem tudja a nemét, hiszen olyan csöpp még, nem is látszik, hogy létezik, de valami azt súgja, hogy kislány… Ez a kis lélek tényleg őt választotta, s földöntúli volt az az érzés, amikor a gyerekekre jellemző vehemenciával helyet csinált magának a testében. Csodálatos volt, és olyan hihetetlenül egyszerű és könnyű! Ez a gondolat mosolyt csalt az ajkára, szemeibe pedig könnyeket: „Áldott állapotban vagyok.” gondolta.
Aztán a lépéseire koncentrált, ahogy a lábait egymás elé tette. Megnyugtató volt. Mint egy monoton zene, aminek egy pillanatra nekidől az ember és belezuhan a lelke mélyén levő fekete lyukba, blokkolva minden érzelmét. Először a jobb, aztán a bal, ismét a jobb és tovább, amíg el nem fogyott az út és mikor feleszmélt, már a szülei háza előtt állt. Ránézett az ajtóra, mely most szokatlanul hatalmasnak tűnt, ő pedig kicsinek. Vett egy nagy levegőt, és azt képzelte, hogy annak kiáramlásakor az összes félelme is távozik. Erőtlenül kopogott, majd amikor meglátta a régi kedves szolgálót, átölelte és sírva fakadt. Felkísérte őt a nappaliba, ahol az édesanyja épp a hímzése fölött merengve nézett ki az ablakon. Meglepődve figyelt fel a lányára, és az aggodalom finom ráncokat rajzolt az arcára, amikor kérdezés nélkül szorosan magához ölelte.
A lány lelke kavargott, elméjében pedig cikáztak a gondolatok, amikor felidézte élete addig eltitkolt pillanatait:
„Mit akarsz itt, minek jöttél utánam a földre? Én dolgozok itt, nincs időm rád! Minek akartál meglepni?! Menj haza, nem látod, hogy csak fel tartasz?! Most mit sírsz-rísz itt?! Nem vagy te jó semmire! Gyenge vagy, te, az a bajod!”
„Mi ez a ruha? Mennyit költöttél rá? Elszórod a pénzt, amit megkeresek? Tavaly is vettél egyet, az miért nem jó még erre a bálra? Ugyan, ki nézi azt, mi van rajtad! Hm…pont rajtad!Ne akarj itt valaki lenni!”
„Téged ne érdekeljen más, csak a háztartás! Mik ezek a könyvek? Oktondi mind. Ezekből nem lesz étel. Csak a tűzre jók”.
„Mi?! Hogy gyereked lesz?! Hát, nem bírtál vigyázni?! Mit kezdjek most veled?! Csak még egy éhes száj, egy kis vakarcs…”
Lelkéből úgy áramlottak a szavak, mint egy folyó. Egy gátját törő folyó, melynek zavaros vize zabolátlanul hömpölygött előre. Minden egyes szó kimondásával egyre hűvösebbnek érezte a mellkasát, és amikor már nem volt mit mondania, úgy érezte, megdermed a szíve.
Elhagyta a férjét…Ezt a döntést egyszerűbb volt meghozni, mint ahogy azt valaha is képzelte.