Jövőbetekintő és Múltba merengő

Évszám
2009

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy gazda a Világ közepén, aki állatokat tartott és földet művelt családjával.
Takaros kis parasztházban éltek, zöldség- és gyümölcskerttel. Disznót és tyúkot tartottak, nem volt másra gondjuk még, csak kis földjükön a búzát elvetni és learatni. És ez a munka épp kitette minden- napjaikat.
Volt a gazdának egy lánya, aki mindig arról álmodozott, hogy ő majd egy királyfinak lesz a felesége- ebben szentül hitt, így kellett lennie: Szép ékszereket hord és temérdek ruhája lesz, lovai és ölebe…
Egész nap csak cicomázta magát és készült a jövőre, édesapja hiába csóválta a fejét.

- Ej, lányom! Csak kemény munkával ér valamit az ember. Hiábavalóságokkal kár foglalkozni.
- De, édesapám! Álmodni csak szabad!? –felelte a lány és megfésülte búzaszínű hosszú haját a csontfésűvel.
- Igen, éjszaka, mikor lehunyod a szemed és pihen a munkától megfáradt tested- felelte komoran az apa. Sokat nem tehetett, mert ő kényeztette el egyetlen leányát.

Pedig a vágya csak annyi volt, hogy valóban szép leányát jól adja férjhez.
Az anyja is ilyen hajlamú volt, ám ő úgy fürkészte a jövőt, hogy jósolt.
Ő tudta, hogy lánya álmai beteljesednek, de azt is tudta, hogy nem lesz boldog és ezért nem árulta el ezt Esthajnalnak.

„Ha feláldozzuk a boldogságot a biztonságért, megkapjuk, de a boldogságunkkal fizetünk érte”- mondta mindig , ám Esthajnal azzal érvelt, hogy egy nőnek csak a férfi tudja megadni a biztonságot és ő ha csupán biztonságra vágyna, elég lenne ha olyan becsületes, szorgos és rendes ember lenne mint az ő édesapja. Ám ő különleges életet szeretett volna, mert önmagát is különlegesnek tartotta. Elég volt bele pillantania a tükörbe hogy lássa, többre érdemes és ő nem lesz egyszerű parasztasszony a tyúkjaival, hanem egy csodálatos herceg menyasszonya!

- Ne hidd, anyám, hogy szerelemre nem vágyom! Nagyon is szeretnék szeretni, és jó lenne ha egy ifjú engem is szeretne. Egy olyan ifjú, amilyet elképzeltem- mondta kissé elpirulva.
Anyja tudta, hogy a szerelem még veszélyesebb lehet, mint a józan ész, a számítás – az ország minden tájáról keresték meg boldogtalan vagy csak kíváncsi emberek, hogy megjósoltassák a jövőt.

Ezer és ezer tenyeret látott, ezer és ezer könnyes tekintetet. Nem akarta, hogy egyszer leánya könnyes tekintetét is lássa, de csak eleinte próbálta őt az álmokból felébreszteni, később már feleslegesnek látta. Esthajnal pedig nem is akart jósoltatni.

- Sohasem tévedtél a jóslatodban?- kérdezte a jósnőt egyszer egy vendége.
- Amikor a csillagok állásából olvasom a jövőt, még sosem- felelte és eszébe jutott az az égi jel, ami leánya sorsát mutatta.

Telt múlt az idő és már 18 éves is elmúlt a leány, mikor Vorgoda hercege arra lovagolt egy nap és amikor megpillantotta, szinte egy pillanat alatt beleszeretett. Állt és nézte. Elfelejtett megszólalni is, mikor a gazda eléállt.

- Mit óhajt, fiatalúr?
- Csak kilovagoltam és utam erre vezetett. Talán az égiek akaratából.- mondta és továbbra sem vette le szemét Esthajnalról.

Magas, göndör hajú ifjú volt, zöld szemű és dús szemöldökű. Izmos vállain rókaprém pihent.
De talán ez volt az egyetlen hivalkodó rajta. Se ékköves gyűrűt, se más ékszert nem viselt. Még kardjának hüvelye is egyszerű ezüstveretes lemezből készült. Szerette az egyszerűséget.
- Ha uraságod elfáradt, vagy megszomjazott, szívesen vendégül látom- invitálta a gazda. Sejtelme sem volt róla, hogy kivel áll szemben. Azt gondolta, talán valami grófocska, vagy más úri ifjú.

Vorgoda hercege, Kemeth kapott az alkalmon és betért a házba, hogy megpihenjen.
Esthajnal vitte oda neki egy korsóban a kútvizet és ez üdítőbben hatot rá, mint maga a víz.
Többször visszajárt, mert nem szabadulhatott a lány szépségétől.
- Kemeth vagyok. És téged hogy hívnak?
- Esthajnal – felelte lesütött szemekkel a lány.
- Köszönöm a vizet, Esthajnal.

Első alkalommal csak a kíváncsiság hajtotta tovább a Sötét erdőn túlra. Másodszor már szándékosan szakadt el vadásztársaitól. A vadászat egyébként sem szórakoztatta, csak egy úri elfoglaltság volt.

Meglátogatta hát a gazda családját és szóba elegyedett Esthajnallal, aki csak úgy ragyogott a boldogságtól. Érezte, hogy hamarosan bekövetkezik, aminek be kell következnie.

Nem tévedett. A herceg különféle indokok nélkül is ellátogatott már a tanyára és egy nap megkérte Esthajnal kezét.
Nem merte volna ezt megtenni királyi atyja engedélye nélkül.
Egy családi titok miatt inkább elmondott mindent és apja áldását kérte.
Az agg király nem akart fia boldogságának útjába állni, habár nem örült annak, hogy a menyasszony alacsony sorból származik.

- Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy több rossz döntést ne hozzak. Ha azzal a lánnyal lennél boldog, áldásom rátok!- azzal megáldotta előtte térdeplő fiát.- Ideje annak is, hogy átvedd az ország irányítását. Házasságodat, ahogy illik nagy pompával ünnepeljük, majd ezt követő hetekben ünnepélyesen átadom a trónt és a koronát. Legyél méltó az uralkodásra, fiam. Légy igazságos király és jó férje a leánynak. És most eredj és kérd meg a lányt!

Napnyugtakor érkezett a tanyára a király fia. A gazdáék épp a búzaföldről tértek vissza, Esthajnal pedig a kiskertből lépett ki, kötényében egy adag zöldséggel.
Mikor megpillantotta Kemethet, szégyellte foltos kötényét és földes kezét.
Hirtelen úgy érezte, most először, hogy az álmok csak álmok maradnak: őt nyilván nem szeretheti egy ilyen szép és gazdag úr.
Szürke kis életükben nagy nap volt, mikor Kemeth két kísérővel odalovagolt a házhoz.

Leszállt lováról, és a közeledő leány elé lépett. Nem térdelt le elé, és ne mondott szép szavakat.
Csupán kitárta a szívét:
- Mióta megláttalak, szépséges Esthajnal, tudom, hogy veled lenne teljes az életem. Fáj a szívem ha nem vagy velem és valami mindig ide húz. Nem élhetek nélküled, ezért azt szeretném, ha velem jönnél a palotámba és mindig együtt maradnánk.
Esthajnal szemei ragyogtak, szíve majd kiugrott. Édesanyja elsápadt, de másrészről mint jó anya örült lánya boldogságának. Nem foszthatta meg tőle ezt az érzést. Azt is tudta, hogy leánya rá se hederítene, mert ő is megkedvelte Kemethet és hozzá akart menni.
Ekkor még nem tudták, hogy a király egyetlen fiával van dolguk és leányukból királyné lehet.
Mikor ezt a herceg bevallotta, Esthajnal ájultan omlott apja karjaiba.
A herceg ébresztgette, majd innivalót adott neki. Mosolyogva szólította nevén és megkérdezte újra:
- Hozzám jössz? - mire a leány igennel felelt.
Eltelt néhány hét és megülték a lakodalmat.
Minden olyan volt, amilyennek egy leány megálmodhatja és egy szerelmes ifjú megvalósíthatja.
Csak a menyasszony édesanyja volt kissé lehangolt. Azon törte a fejét, hogyan változtathatná meg a jóslatot, hogyan avatkozhatna bele az égiek akaratába.
Majd belátta, hogy sehogy. És nem volt istennő, vagy istenség akihez fohászkodhatott volna, mert  a csillagoknak hitt, márpedig azok rossz együttállása megváltoztathatatlan.

De mi is volt Esthajnal jövője?
Hozzámegy a herceghez és néhány év boldogság után szerelmük elillan, Kemeth pedig másik nőt fog szeretni. A királyné magányos lesz, hacsak nem születik gyermeke, de erre az anya nem látott jelet.
Esthajnal gazdag lesz és ahogy elképzelte, nem kell a földeken dolgoznia, mint gazdálkodó szüleinek.
Ám a boldogság elkerüli.

Teltek-múltak a napok, elteltek a mézeshetek is és közben Esthajnal is kezdte megszokni új életét, megismerni az új rokonokat.
Csak azt sajnálta, hogy szülei nem akartak életmódjukon változtatni. Becsületes, dolgos emberekként el sem tudták volna képzelni az életet pompában, cicomában és munka nélkül. Így Esthajnal fehér gyönggyel kirakott hintaján látogatta őket és mesélt az új élményeiről: tágas szobákról, díszes bútorokról, csodás kertről, mesés illatokról, kedves szavakról.. és még nagyon sok mindenről.
Megtudta azt is, hogy hercegének a húga 20 évesen még nem ment férjhez, bár számos kérője volt már. Szemira egyre azon búsult, ami a múltban történt: beleszeretett egy parasztfiúba, akit a földeken látott dolgozni. Titkon összejártak ám az atyja kémei mindig ott leselkedtek. Mikor pedig a fiatalok túl közel kerültek egymáshoz, a király parancsára meggyilkolták a fiút.

Ennek öt éve volt, de előző évben édesanyját is elvesztette Szemira, és attól kezdve feketében járt. Gondolatai egyre csak anyja, majd egykori kedvese körül forogtak. Nem akart tovább élni, de muszáj volt. Nem gondolta azt, hogy a halálban újra együtt lehetnek, ezért nem követett el ostobaságot, inkább az önkéntes szenvedést választotta.

Édesapja hűvös modorát, megvetését mindig magán érezte amiért így lealacsonyodott egy szegény ember fiához.

- Ha elárultad volna nekem, kit szeretsz mielőtt ölelkezel vele, még talán segítettem is volna- mondta a király akkor. – Kiemeltem volna nehéz sorából, hogy méltó legyen hozzád a világ előtt, de te nem tudtál érzelmeiden uralkodni! Ezért távolítottam el azt az ifjút és hamarosan hozzámégy egy rangod bélihez. Megparancsolom. Még mielőtt kitudódik valami abból amit tettél.

Szemirát a szégyen marcangolta és megfogadta, többé nem lesz szerelmes, mert az csak bajba sodorja.
Az udvari festő képet készített róla rózsás orcákkal, meggypiros ajkakkal és lovas futár vitte el az érdeklődő hercegekhez a festményt.
Szinte havonta látogatták az udvart a távoli országok uralkodói vagy uralkodók fiai.
Alacsonyabbak, magasabbak, nagyképűek és mulya fiatalemberek. Volt aki sok csillogó ékszert hozott ajándékba, más csak ölebet vagy hímzett ruhát, de Szemira ha el is fogadta az ajándékokat nem sok figyelmet szentelt a látogatóinak.

A kijelölt hercegekhez nem akart hozzámenni, sorra elmarta maga mellől őket. A férfiak nem szeretik a búskomor, szótlan, merengő és sötétben járó lányokat. Ők maguk álltak a király elé és megmondták, hogy Szemira a festményen szebb és csinosabb volt, és élőben pedig egy életúnt, komor nő, akit nem akarnak nőül venni. Azzal sértetten visszavonultak palotáikba.

Az ifjú királyné nem mesélt el szüleinek minden titkot, de nem is kellett mondania ahhoz, hogy anyja tudjon róluk. Ő Esthajnal és Kemeth esküvőjén ugyanis találkozott Szemirával, és nem rejtette véka alá képességeit - tenyérből és a csillagokból jósolt.
- Öröklött képességem, drága Szemira hercegnő- kezdte-, a lányomnak is megjósoltam, hogy gazdagon házasodik.
- Nahát!
- Bizony, és lám így lett.
Megjegyezte azt is, hogy a hit sokat számít.
- Lányom mindvégig hitte, hogy jó sorsa lesz. Lám elérte a célját.

Szemira is kedvet kapott ennek hallatán, hogy jósoltasson magának az asszonnyal.
- Nekem is meg tudnád mondani az igaz jövőmet?
- Az igazat…? Tán hamisat is lehet?
- Ó, hogyne lehetne! Az udvarban volt már jós, aki megmondta a jövőmet. De honnan tudhatom, hogy az igazat?
- Drága Szemira, azt érezni lehet. És hidd. Úgy is mondhatnám, hogy higgy valamit amit szeretnél, mert az beteljesül.
- A kedvesemet nem kaphatom vissza…-hajtotta le búsan a fejét a hercegnő és kis csipkés szélű kendőcskét vett elő, amivel megtörölte a szemét.
- Ne búsulj. Őt el kell engedned! Gondolj rá mindig szeretettel mint egy szép álomra, de élj a valóságban ami olyan lehet, lesz amilyenné alakítod.

Az asszony megértette hogy ennek a lánynak fényre, jóra és hitre van szüksége, ezért  azt jósolta neki, hogy eljön egy nap nem sokára, mikor leveti Szemira a fekete öltözetét és kivirágzik valaki kedvéért, aki tiszteli és szereti fogja őt.
- Nem messzi földről jött herceg és nem is ágról szakadt legény lesz. Barna hajú és fekete szemű ifjú, teli tűzzel. Álmodozó és szerény. Nem a bátorságáról lesz híres, de legyőzi benső félelmét érted, hercegnő. Hoz valamit az udvarba ami nem kézzelfogható, mégis elér a szívedig, lelkedig.

Mindenki kaphat belőle, de befogadónak kell lenni hozzá és Te az leszel.
A lány nem hitte mindjárt, de ahogy telt múlt az idő és kezdte belátni, hogy az életet nem élheti örökös gyászban. Lassanként tudomásul vette, hogy egykori kedvese nem lehet többé élete része, de mindig szeretheti őt úgy, hogy senki tőle az emléket el nem veheti. Ezt így megszokta és utána már bízott a jóslatban és egyre többet gondolt rá.
Kezdett megelevenedni lelki szemei előtt egy délceg barna férfi, aki csak betoppan az életébe és mindent megváltoztat.
Csendes szavúnak, tisztelettudónak képzelte, akinek van valami rejtett képessége. Mi is lehet az, amit a jósnő mondott? Valami amit nem kézből kézbe adnak, hanem szívből szívbe.

Történt egyszer, hogy a virágoskertben olvasgatva egy az udvarba vendégként érkezett hegedűművész is az útjába került és zenéjével elandalította a lányt.

Ahogy a zenész elment mellette, egymásra pillantottak és még hosszasan nézték egymást.
Alimer, a hegedűművész remélni sem merte, hogy a szép Szemira szívébe férkőzhet, és a hercegnő ezt látva egyértelmű jeleit adta a következő hetekben annak, hogy nem csak a zenész muzsikája dobogtatja meg szívét.
Szemira többé nem viselt fekete ruhát és sokkal többet mosolygott. Nem is lehetett nem észrevenni úgy ragyogott. Szebb volt mint amilyennek az udvari festő lefestette egykor.
Ha ezidőtájt a korábbi kérők megpillanthatták volna, bizony nem fordultak volna vissza.

A zenészt sem hagyta hidegen a szépség, mely mint egy lágy dallam észrevétlen szállt felé és már első ott töltött éjszakáján álmaiba is berepült.
Szemira a kertben várta a véletlen találkozásokat.
Alimer pedig egy nap szerényen megszólította.
- Megengeded, hogy melléd üljek a padra?
- Természetesen. – felelte a lány, majd így folytatta: - Csodásan bánsz a hangszerrel. Sosem hallottam még ilyen szép muzsikát. Naphosszat hallgatnám ha lehetne.
- Miért ne lehetne, kisasszony? Ha azt parancsolod, én egész nap neked játszom.

Szemira kissé elpirult, de mindjárt arra gondolt, hogy sose parancsolna ennek az ifjúnak, de sajnos Alimer a hercegnőt látja benne.
- Ó, azt nem lehet. Az apám a barátai szórakoztatására hívott meg téged az udvarba… de azért kedves vagy.
Miután megismerkedtek egymással, egyre gyakrabban akartak együtt lenni, és hamarosan  megszerették egymást. 
Alimer úgy érezte magát mint egy mesehős, akinek még csak sárkányokkal se kellett megküzdenie, csupán zenélnie, amit eddig a világon legjobban szeretett. Ezután Szemirát szerette a világon a legjobban és ezt kifejezésre is jutatta, amikor csak tehette.

Viszont nem maradhatott titokban szerelmük.
Tudták, hogy a király haragja milyen, ezért a hercegnő időben szólt apjának, hogy szereti az ijfút és örülne, ha apja áldását adná rájuk.
A király először csak mordult egyet, szóhoz sem jutott.
Arra gondolt, hogy egyetlen leánya miért épp mindig földönfutókat szemel ki?
Fia sem hercegnőt választott, de Esthajnal ellen egyszerűen nem merült fel kifogása, annyira természetesnek és elragadónak találta a lányt.
Most elgondolkodott. Ha a fiával kegyes volt, miért tenne lánya kedve ellen?

És miért lenne jobb egy gazdag kérő, akit nem szeret ez az újra viruló leány, mint az amelyik boldoggá teszi?
- Nem bánom - felelte szűk szavúan. – Azt szeretném hogy te is boldog legyél.
Mikor ezt kimondta, Szemira szemei könnybe lábadtak és boldogan megölelte apját.
A király megáldotta őket és hamarosan újabb lakodalmat ültek.
Esthajnal aki barátnőjeként tekintett Szemirára, nagyon örült a boldogságának. Ő is és ura is egyaránt barátsággal fogadták a leány választottját.
A Világ közepén náluk boldogabb párok nem voltak ezidőtájt.
Teltek az évek.

Szemira és Alimer arra a vidékre költöztek, ahonnan a művész érkezett és a nászajándékba kapott birtokon találták meg otthonukat.
A király és a királyné pedig ott maradtak a palotában.
Kemeth egy idő után többet foglalkozott az ország kormányzásával, mint a királynéval.
A jóslat beigazolódni látszott. Ám Esthajnal édesanyja eltökélte, hogy megváltoztatja leánya sorsát.
Unokát szeretett volna, és azt ha lánya boldog édesanya lenne.

- Ne hagyd, hogy teljesen elforduljon tőled. Légy hozzá akkor is kedves, mikor ő rosszkedvű. Segítsd őt és áraszd el figyelmességgel. Előbb utóbb észre veszi, hogy szüksége van rád, és neked is rá.
Majd praktikákat mondott, hogyan lehet elősegíteni a gyermek fogantatását.
Kis textilbatyuban füveket adott neki és tanácsokkal látta el.
- Tedd este az italába – mondta.
Esthajnal mindent éppen úgy tett, ahogy anyja tanácsolta. Mindig figyelmes volt urával. Cirógatta, becézgette és leste óhaját. Főzetet készített neki a csodálatos fűvel, majd megitatta vele. Ez kellemes hangulatba hozta a királyt és izzóvá tette éjszakájukat.
Így ment ez hétről hétre. A királyné már nem a kertben töltötte ideje nagy részét, sem az ölebe cirógatásával, sem kézimunkával, csupán szeretett férjével. Megértette, hogy Kemeth királynak nehéz ügyeket kell megoldania, és döntéseket hoznia. Figyelmessége, odaadása ismét szeretetteljessé tette kapcsolatukat. Nem volt szükség többé a főzetre sem.

Néhány hónap elteltével pedig a királyné boldog mosoly kíséretében tudatta a királlyal, hogy útban van az örökös. Nagy volt az öröm. Az idős királynak is könnybe lábadt a szeme. De Esthajnal szülei is eldobtak mindent a hírre és az értük küldött hintóba ültek, hogy meglátogassák lányukat.

A nagymama gyengéden megsimogatta a domborodó pocakot, öröme határtalan volt.
Azonban az öröme csak rövid ideig tartott. Épp látogatóban volt ismét a lányánál, hónapokkal később, mikor megpillantotta az ifjú királyt egy udvarhölggyel. Rettentően megijedt.
Leánya ekkor már nehezen járt, két hónap volt csak a gyermek érkezéséig.
Kemethet megkörnyékezte ekkor a szép udvarhölgy, Klarina. Finoman rátette kezét a király vállára és mélyen belenézett a szemébe.
Azt nem hallotta, mit suttog a leány a férfi fülébe, mert igen távol volt.
„Egek! Hát mindenképpen boldogtalannak kell lennie a lányomnak merész álmaiért!?” – emelte a csillagos égre szemét az asszony. S nem látta azt sem, hogy a király megfogja Klarina csuklóját és leveszi a szép kezet válláról. Valamit mond neki, majd távozik. A szép udvarhölgy pedig értetlenül és csalódottan ott marad.

Aznap éjjel olyat tett, amit még soha: az angyalokhoz fordult segítségért és nem a csillagokhoz. Félt megvizsgálni a képletet, félt értelmezni azt.
Gyertyát gyújtott és hangosan kimondta a kívánságát. Senki más nem hallotta, csak ő és bizonyára az angyalok, mert Esthajnal és Kemeth szerelmét nem mérgezhette meg semmi. Hiába volt Klarina mosolya csábító, igéző a szeme és ringó a mozgása.
A király mikor felébredt a királyné mellett, még mindig gyönyörködve tekintett rá és elmosolyodott a nagy pocak láttán. Ott, abban a puha fészekben már növekszik a közös gyermekük!

Nem számított, hogy fiú lesz vagy lány, és nem neheztelt kedvesére, amiért az fáradtan feküdt éjjel mellé. Most rajta volt a sor, hogy gondoskodjon róla. A közügyeket is képes volt olykor félre tenni, annyira aggódott az anyáért, akit gyakran kapott el a rosszullét.

Ősz volt, mikor megszületett a kisfiú.
A kifáradt királyné boldogan vette karjába a csöppséget, a király pedig olyan büszke volt, mint még soha. Közhírré tétették az eseményt: megszületett az ifjú herceg, Esthajnal királyné és Kemeth király fia.
Az ünnepségre eljöttek a rokonok is, így a szintén állapotos Szemira is férjével.
Nagy volt az öröm. A serlegek koccantak és ragyogtak a szemek. Volt ebben a napban, majd ebben az éjszakában valami különleges. Talán az, hogy mind megérezték : össze tartoznak és jó, hogy együtt a család.
A csillagok ezen az estén is fényesen ragyogtak és bármilyen üzenetet is hordoznak a jövőre nézve, mindannyian tudták, hogy az élet ennél sokkal küzdelmesebb, szebb és változatosabb.
És ami a legfontosabb: van beleszólásunk sorsunkba.