Nadzsinak hívnak. Fiatal hím dzseláda, azaz hegyi pávián vagyok. Egy olyan korban élek, mikor a Földön már nem létezik ember. Mind elment aranyló óriásmadarakon, új bolygókat keresve, mert a Földet: talaját, vizét és levegőjét teljesen megmérgezte.
Emlékszem: egy nagy csapatban éltem. Vezérünk Amir volt, mindenki atyja. Akárcsak a többi, velem egykorú társamnak, nekem is ő volt az apám. Engem anyámon kívül senki nem szeretett, és nem tudtam mi lehetett az oka: talán aranyszínű bundám, vagy az, hogy hiába próbáltam bármivel kedveskedni bárkinek, az mindig fordítva sült el. Mikor például egy lánynak akartam egy virágot adni, a lány anyja alaposan elpáholt, mivel a virágról kiderült, hogy mérgező . Hiába próbáltam mentegetni magam, hogy nem akartam semmi rosszat, nem hatott meg senkit.
Anyám ekkor úgy döntött, hogy átadja nekem mindazt a tudást, amit ő élete során a gyógyító és a mérgező növényekről szerzett. Azt mondta, erre még később szükségem lesz.
Mint mondtam, a csapatban nem voltam túl népszerű. Legkevésbé azonban Amir öccse Amin, a csapat alvezére és bátyjának legfőbb tanácsadója szívelt engem. Minden alkalmat megragadott, hogy Amir előtt a lehető legrosszabb színben tüntessen fel. Lustának, ügyetlennek, figyelmetlennek, és nagyképűnek nevezett. Apánk ismerte fivérét, és tudta, hogy nem teljesen igaz, amiket mond, de ráhagyta, hadd pocskondiázzon engem, ha ez neki örömet okoz.
Az emberek tehát elhagyták a Föld nevű bolygót. Helyettük egy új faj, a tündérek vették át a hatalmat az élővilág felett. Ezek a lények hasonlítottak az emberekhez, csak magasabbak, karcsúbbak voltak náluk, hajuk mindnek aranyszőke, szemük égszínkék, bőrük pedig olyan volt, akár a vadrózsa szirma. Ráadásul varázserővel is rendelkeztek. Akaratuk szerint parancsolhattak a növényeknek, az állatoknak, de még az időjárásnak is.
Hála nekik, újra tiszta levegőt szívhattunk, újra bátran ihattunk a folyók és a tavak vizeiből és a föld gyümölcsei is ismét ehetőek lettek.
Volt viszont egy furcsa és érthetetlen elképzelésük a világról: csak azoknak az élőlényeknek van joguk életben maradni, amik szerintük szépek. Kérdem én: ki dönti el, mi szép és mi nem az? Mindenesetre mi, hegyi páviánok nemhogy nem szépek, sőt, kifejezetten rútak vagyunk. Szerintük ezért nekünk el kell tűnnünk a Föld felszínéről. Mivel azonban élőlényt ölni szerintük is csúf dolog, másképp akartak végezni velünk: élőhelyeinket egyszerűen megfosztották az életet adó esőtől. Így egyre kevesebb hegyi pávián született, és közülünk egyre többen pusztultak el a szomjúságtól és az éhínségtől.
Csapatunk ezért egy nagy, kopár sziklán gyűlést tartott, az ügyben, mit kellene tenni a túlélésért. A szikla legtetején Amir apánk trónolt, közvetlen mellette pedig Amin foglalt helyet. Voltak, akik azt mondták, hagyjuk el lakhelyünket, és költözzünk táplálékban és vízben gazdagabb vidékre. Az ilyen helyek azonban nagyon messze voltak, és még a legerősebb, legedzettebb hegyi páviánok se élték volna túl a keresésüket. Ezután Amin vette át a szót.
− Az isteneink haragszanak ránk, ezért sújtanak minket ily szörnyű szárazsággal. Csak úgy engesztelhetjük ki őket, ha valakit magunk közül feláldozunk . Barátaim, szavazzunk: ki legyen az, kit felajánlunk az isteneknek.
Tudtam, mit jelent az, hogy valakit feláldoznak. Az áldozatot megölik, és a csapat többi tagja megeszi a húsát. Ilyet azonban népünk régóta nem tett. Békés, növényevő lények vagyunk.
Akkor ijedten láttam és hallottam, hogy a csapat valamennyi tagja egyszerre kántálta a nevemet, hogy engem áldozzanak fel. Anyám sírva karolt át. Amin elégedett képpel nézett szét a tömegen.
−Úgy látom− vigyorgott kajánul− hogy Nálá fia, Nadzsi a szerencsés., és ebben mindnyájan egyetértünk.
A többi pávián körülvett engem, hogy rám ugorjanak, és széttépjenek, amikor Amir megszólalt:
− Amin öcsém, mióta vagy te ennyire jártas az égiek dolgában? Honnan vagy te oly biztos abban, hogyha feláldozzuk Nadzsit, eljön az áldott eső? Hidd el, drága fivérem, én is ismerem úgy az isteneket, mint te, és tudom, ha megöljük csapatunk bármely tagját, átkot vonunk a magunk fejére. De azt is látom, amíg Nadzsi köztünk van, nem lehet békesség. Ezért neki el kell hagynia a csapatot. Nadzsi fiam, hallottad hát ítéletemet: mehetsz, amerre látsz. A színedet se lássuk.
A többiek felém fordultak, és földdarabokat meg kavicsokat dobáltak rám
−Takarodj!− üvöltötték− Semmi keresnivalód köztünk!
Én még egyszer átöleltem anyámat. Emlékszem: mindketten sírtunk, majd édesanyám erőt vett magán.
− Ég veled, fiam!- súgta a fülembe- Ne feledd: te Nadzsi vagy, ami azt jelenti: túlélő. És azt se feledd, amit tanítottam neked. Az istenek kísérjenek utadon.
Anyámat Nálának hívták, ami azt jelenti: egy korty víz. Utolsó szavai is olyan jól estek nekem, mintha egy korty tiszta, hűs vizet vettem volna a számba. Anyám hangját azonban elnyomták társaim gyűlölködő üvöltései és pfujolásai. Valósággal elkergettek. Hallottam is néhányuktól: „ A soha viszont nem látásra!”
Én eszeveszetten rohantam, ahogy csak tudtam, míg el nem fáradtam. Akkor láttam, hogy egy kietlen kősivatagba értem. Fű nagyon gyéren nőtt, vizet pedig sehol se láttam. Fájt a testem, fájt a lelkem. Már csak anyám szavai éltettek: „Te Nadzsi vagy, ami azt jelenti: túlélő.”
Túlélni, de hogyan? Már a harmadik napja kóboroltam a sivatagban élelem és víz nélkül, mikor rám köszönt az éjszaka. Én elterültem a hideg kövön, és azt vártam, hogy eljöjjön értem a vég. Ekkor egy csodás énekhang ütötte meg a fülemet. Egy gyönyörű, de szomorú dal volt az. Tündér énekel ily csodálatosan? Nem, ez a dal túl fájdalmas és túl őszinte ahhoz, hogy tündérének legyen. A tündéreknek ugyanis tilos szomorkodniuk, mert a szomorúság csúnya érzés.
Elhatároztam, kiderítem, ki vagy mi énekel ilyen szépen. Ez a hang új erőt adott nekem, így folytattam az utamat. Hajnalodott, amikor ráleltem a földön egy kis madárra. Szegénykében már alig volt élet. Ott pihegett a földön, és könyörgött., hogy vigyem el az oázisig..
−Oázis?− kérdeztem kerekre nyílt szemmel− Te tudod, merre van a legközelebbi oázis?
A madárka bólintott. Ő is oda tartott, de nem bírta a hosszú utat, így a társai sorsára hagyták. Megsajnáltam a kis jószágot, és a tenyerembe vettem, úgy folytattam az utamat. A kis szárnyas mutatta az utat, én pedig vittem őt. Egymást bíztattuk: „Kitartás, pajtás, mindjárt ott vagyunk” Utunkhoz erőt adott az a csodálatos ének , ami éjszakánként szólt.
−Nem tudod, ki énekel?− kérdeztem a madárkát
− Ezüsttorkúnak hívják− felelte ő pihegve− De senki se tudja, ki vagy mi ő valójában.
Így mentünk a sivatagban már az ötödik napja. Nyelvem megdagadt a szomjúságtól, szememet kiszárította a száraz, poros levegő. Már azon voltam, hogy feladom, amikor kis útitársam izgatottan csipogni kezdett.
− Oázis! − kiáltotta elfúló hangon− Ott az oázis!
Én felemeltem a fejemet. És valóban: ott terült el előttünk a csodálatos, tiszta vizű tó, körülötte pálmafákkal. „Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen”- gondoltam. Mindketten kortyoltunk a friss vízből, és ettünk a pálmafák gyümölcseiből. Kis társam ettől új erőre kapott, már repülni is tudott. Akkor láttam, milyen szép, színes és fényes tollai vannak.
− Köszönök mindent!−hálálkodott − Én itt maradok, de neked, sajnos, menned kell. Tudod, ez az oázis is, mint ahogy minden, ami szép és jó, a tündérek tulajdona. Ha itt találnak, még bajod eshet. Nekem szép külsőm van, így maradhatok, neked viszont…
− Ne is mondd, értem, mire célzol.
− Kérlek, ne haragudj,− csipogta a madárka − de nagyon féltelek. Megmentetted az életemet, ezért örökre hálás leszek neked. Engem Csibinek hívnak. Benned kit tisztelhetek?
− Nadzsi vagyok, és egyáltalán nem haragszom. Én is köszönöm, hogy megmutattad az utat. Nélküled én is elpusztultam volna. Amúgy is menni akartam volna: meg szeretném találni Ezüsttorkút. Tudni szeretném ki ő valójában, ez nem hagy nyugodni.
Így hát elhagytam az oázist. Ahogy mentem, a táj is egyre barátságosabb lett. A kopár sivatagot felváltották a füves síkságok, így volt bőven mit legelnem, és a folyó vizéből csillapíthattam a szomjamat.
Ahogy folytattam utamat, három szép, kecses nőstényoroszlán észrevett engem. Bekerítettek, hogy széttépjenek és megegyenek. Én felkészültem a legrosszabbra, amikor felcsendült a csodálatos hang. Egy altatódalt énekelt, mire az oroszlánok ásítozni kezdtek, majd leheveredtek, és elaludtak. Engem is elbódított a meseszép hang , de kíváncsiságom erősebb volt álmosságomnál. Felnéztem a bérctetőre, és láttam, hogy egy foltos hiéna énekel. „Nem, az nem lehet!”- gondoltam magamban-„Ezüsttorkú nem lehet ilyen förtelmesen csúf állat.”
Felmásztam én is a bércre, és megszólítottam a szép hangú hiénát.
− Te volnál Ezüsttorkú, a szavannák csodás hangú énekese?
− Így hívnak engem. És te ki vagy?
− Nadzsi volnék, egy egyszerű hegyi pávián.
Azzal elmeséltem, hogy kergettek el társaim, és hogy maradtam életben. Ezüsttorkú is mesélt magáról. Az ő története se volt túl vidám.
− A klánomban királynő voltam. Vadász, vezér és anya. Egy nap éppen egy gnút ejtettünk el, amikor hirtelen oroszlánok jelentek meg előttünk. Nem olyanok, mint amiket most altattam el: azok sokkal nagyobbak voltak, szőrük úgy csillogott, mint az arany, szemük pedig smaragdzölden világított. Ráadásul mind hím óriási, lobogó sörénnyel. Én ekkor láttam, hogy ez nem természetes dolog, hiszen a vadászat az oroszlánoknál a nőstények dolga. A hím feladata a terület őrzése és az utódnemzés. Én tudtam, hogy ekkora túlerővel szemben nincs esélyünk. Átadtuk nekik az elejtett gnút, mi pedig menekülni kezdtünk. Ők utánunk iramodtak. Nem a gnú kellett nekik, hanem a mi életünk. Elpusztították minden társamat: testvéreimet, gyermekeimet… Én úgy maradtam életben, hogy holtnak tetettem magamat. Láttam, ahogy nem elmennek, hanem eltűnnek, mintha ott se lettek volna. Így maradtam életben. Bánatom és keserűségem tanított meg énekelni. Ha dalolok, akkor közelebb érzem magamhoz családtagjaim szellemeit.
Hallgatva Ezüsttorkú történetét, alig tudtam visszatartani könnyeimet. Aztán gondolkozni kezdtem, majd megszólaltam:
− Azt mondod, hogy a semmiből jöttek elő, és utána eltűntek, mintha ott se lettek volna? Hogy a szemük és a szőrük természetellenesen ragyogott? Biztos vagyok benne, hogy ez is a tündérek műve volt. Csak mert csúnyának tartanak titeket, hiénákat, úgy gondolják, nincs jogotok élni.
− Ez ostobaság! −csattant fel Ezüsttorkú− Ha mi, hiénák kipusztulunk, kik fogják eltakarítani az elhullott állatok tetemeit? Nélkülünk az egész földrész, sőt, talán az egész világ elfertőződik!
− Ezt mondd a tündérek királyának.
− El is mondom neki! – a hiéna szemei vérben forogtak, szája habzott a dühtől− És abban nem lesz semmi köszönet!
− Nyugodj meg, kérlek!− próbáltam csitítani − Az én családom életét is nagyon megkeserítik. Abban viszont igazad van, hogy mindenképpen beszélnünk kell a királyukkal.
Azzal elindultunk megkeresni a tündérkirály palotáját. Ahogy mentünk, találkoztunk egy gepárdkölyökkel. A kicsi keservesen sírt.
− Mi baj, édes öcsém? − kérdeztem − Talán beteg vagy? Vagy bántott valaki?
− Elvitték a mamámat. A mamámat akarom!
Elmondta, hogy akik elvitték a mamáját, azok két lábon jártak, és fényes, sárga sörényük lobogott a szélben. „Ezek is csak a tündérek lehettek!”- gondoltuk. Azt is megtudtuk a kis gepárdtól, hogy Szellőnek hívják, mert a mamája azt mondta neki, ha nagy lesz, gyorsabban fog futni, mint a szél. Megmutatta az irányt, merre vitték a mamáját, és mi elindultunk arrafelé. Szellőt is magunkkal vittük, hiszen egyedül egy ilyen kismacska nem boldogul a szavannán.
Ahogy mentünk, egyre jobban megszerettük egymást. Már-már olyanok voltunk, mint egy család. Ezüsttorkú Szellőt vadászni tanította, és vigyázott mindkettőnkre. Olyan elszántan védelmezett minket, hogy még az oroszlánok se mertek ránk támadni. Éjszakánként énekelt nekünk. Dalai sokkal vidámabbak voltak, mint azelőtt.
Én ekkor kezdtem hasznát venni az anyámtól tanultaknak a gyógynövényekről. Ha valamelyikünk beteg lett, vagy megsebesült, tudtam, milyen fűvel, fakéreggel vagy levéllel lehetett meggyógyítani.
Szellő pedig a gyermeki bájával és kedvességével valósággal levett a lábunkról. Olyan tündéri volt, valahányszor megállt lepkét kergetni vagy játszadozni. Egyszerűen nem lehetett nem imádni a kis fickót.
Elértük a tündérek városát. A házak és az utak vakítóan fehér márványkőből épültek, mindenütt gazdagon faragott szökőkutak és szobrok álltak. A házak előtt rózsalugasok nőttek piros, rózsaszín, sárga, fehér és tűzszínű virágokkal. Mindenütt tarka tollú madarak csiripeltek. Szép volt minden, csak szörnyen giccses. Mivel forró dél volt,egyetlen tündért se láttunk az utcákon. Ezüsttorkú ivott az egyik szökőkútból.
−Böee! − fintorgott − Ez limonádé!
Ahogy folytattuk utunkat, beértünk a király kertjébe. Mindenütt különböző színű és illatú virágok nyíltak a világ minden tájáról: orchideák, broméliák, rózsák, jázminok, íriszek, szegfűk és dáliák. A fák hűs árnyékot adtak, köztük őzek és szarvasok szökelltek, a fák ágain meg tarka tollú paradicsommadarak és papagájok ültek. Egy papagáj elkezdett szárnyaival eszeveszetten csapdosni.. „Vajon mit akarhat ez?” kérdezgettük egymást, mire egy fülemüle felvilágosított minket:
− Azt akarja mondani, hogy ti ketten: a majom és a hiéna, vigyázzatok. Nem beszélhet, mert csúnya, rikácsoló hangja van. És ha a tündérkirály meghallja, ő lesz a főfogás ebédre.
− A királyt keressük.− mondta határozottan Ezüsttorkú− Megmondanád, hogy most hol tartózkodik?
− A kert nyugati szárnyában van.− válaszolt a kis madár− Az új vadászgepárdját próbálja idomítani, de nem túl sok sikerrel.
− A mama! − Szellő majdnem felkiáltott örömében, de mi utasítottuk, hogy csak halkan beszéljen, nehogy a király őrei észrevegyenek minket. A bokrok és a fák közt, rejtekutakon megközelítettük a kert nyugati szárnyát. A bokrok levelei között megpillantottuk a királyt, amint farkasszemet néz Szellő mamájával, kezében egy korbáccsal.
− Szívós egy bestia vagy.− mondta a magas, sudár, szép arcú tündér− De én vagyok az erősebb!
Azzal lesújtott a korbáccsal. A gepárd elugrott az ütés elől, vicsorgott és fújt. Ebben a pillanatban a kis Szellő kiugrott rejtekhelyünkről egyenesen a mamájához. Az boldogan nyaldosta össze kölykét.
− Szóval kicsinyed is van.− állapította meg a tündérkirály, akiről megtudtuk, hogy Agenornak hívják.− Ez nagyszerű. Akkor már ő is az enyém.
Ekkor Ezüsttorkú is előlépett a bokrok mögül.
− Ők nem a tieid. Ők a vadon gyermekei. – vicsorgott dühösen a királyra
− Őrség! - kiáltott Agenor király- Fogjátok el ezt a rút pokolfajzatot!
Erre már én is előbújtam. Agenor magánkívül volt a dühtől. Az őrök Ezüsttorkút is, és engem is közrefogtak. Lándzsáikat nekünk szegezték.
− Öljétek meg ezt a két csúf férget! A gepárdokat pedig vessétek ketrecbe!
Én felkészültem a végre, mint már annyiszor. Ezüsttorkú azonban higgadtan a király szemeibe nézett.
− Felség!− kezdte− Az olyan nagyszerű dolog lenne, ha megöletnél két ártatlan állatot, csak azért , mert azok nem elég szépek? Ám legyen. De előtte hadd énekeljek egy búcsúdalt.
Azzal énekelni kezdett. Dala szebben szólt, mint máskor bármikor. A király és az őrök döbbenten figyelték, milyen csodás hangok törnek elő ebből a foltos hiénából. Mikor véget ért a dal, Agenor az ámulatból eszmélve, megszólalt:
− Rendben van, meghallgatlak benneteket, miért jöttetek. De egyszerre csak az egyikőtökkel vagyok hajlandó tárgyalni.
Ezüsttorkú felém fordult
− Nadzsi, menj vele te. Te vagy a férfi, rád talán jobban hallgat. Ezenkívül te higgadtabb is vagy nálam. Sok sikert! Bízom benned.
Azzal Agenor meg én két őr kíséretében elindultunk a királyi titkos tárgyalószobába. Ott a király leült egy kényelmes bársonyszékre, engem pedig egy rossz zsámolyra ültetett. Utasítására elmondtam, miként kínozza családomat az aszály, hogy pusztultak el Ezüsttorkú társai, és hogy a kis Szellő hogy vesztette el a mamáját.
− Kérlek, felség!− szóltam végül − Engedj szabadon minket, és adj esőt a népemnek!
− Azt mondtad, hogy a néped gyűlöl téged, és elkergetett. Te mégis a javukra tennél. Amilyen rút a külsőd, olyan nemes a jellemed. Nem akarod, hogy átváltoztassalak valami szép élőlénnyé? Mondjuk fehér galambbá vagy tigrissé?
− Nem, felség. Én hegyi pávián vagyok. Dzseláda, ha így jobban tetszik Ezt a külsőt a természet adta nekem, és én nem is akarok mást. Hidd el, felséges királyom, a természet mindig tudja, mit kell tennie.
−Azt mondod, tehát, hogy a természet bölcsebb nálam, a tündérek királyánál?—Agenor kezdet dühbe gurulni
− A természet bölcsebb, mint mi mindannyian…
Vitánkat hangos köhögés szakította félbe. Egy dajka futott be kétségbeesett arccal, lihegve.
− Felség!- szólt elfúló hangon- A kislánya nagyon rosszul van.
A király aggódó arccal rohant a kislánya szobájába. Én vele tartottam. A gyémántfalú szoba telis-tele volt mindenféle játékokkal: színes labdákkal, nagy, kitömött állatokkal, porcelánbabákkal. A rózsaszín baldachinos ágyban, hófehér dunyhák közt ott feküdt a négyévesforma kis hercegnő. Arcocskája fehérebb lehetett a paplanoknál is, és olyan sovány volt, hogy cérna helyett tűbe lehetett volna fűzni.
− Daphné! Drága kincsem! Apa itt van!− a király szomorúan karolta át a kislány nyakát.
Én is szemügyre vettem a hercegnőt. Megállapítottam, hogy vérszegény, és azonnali kezelésre van szüksége. Kiderült, hogy nem evett mást, csak édességeket, és nem ivott mást, csak cukros üdítőket, mert csak azt szerette. Én arra kértem a királyt, hogy adasson neki fekete szőlőt, almát és halat. Néhány napon belül a lány jobban lett. Ezután arra kértem a királyt, engedjen szabadon minket Ezüsttorkúval, Szellővel és a mamájával, és mi teljesen meggyógyítjuk Daphnét. A király nagy nehezen ugyan, de beleegyezett, mert mindennél fontosabbnak tartotta lánya gyógyulását .
Így Ezüsttorkú, a gepárdok és én elvittük a kis hercegnőt ahhoz az oázishoz, amelyik az én életemet is megmentette. A kislány életében először ott ivott tiszta vizet, ott kóstolta meg a datolyát és a kókuszt. Csibi, a kis madár, kedves ismerősöm örömmel üdvözölt minket, és ő is segített a hercegnőnek gyümölcsöket gyűjteni. A kis Daphné nappal sokat játszott Szellővel és más állatkölykökkel. Bőre lebarnult, arca pirospozsgás lett, izmai megerősödtek. Éjjelente nem győzte Ezüsttorkút nyaggatni, hogy énekeljen neki valamit vagy mondjon esti mesét. Négy hét múlva a betegség már csak rossz emlék maradt. A király, mikor viszontlátta, alig ismert a lányára. Boldogan ölelte meg Daphnét, és köszönetet mondott nekem.
−Ne nekem köszönd, felség, − mosolyogtam − hanem a természetnek. Ő gyógyította meg a kis hercegnőt.
A király visszaadta mindannyiunk szabadságát. Szellő mamájával együtt visszatért a vadonba. Ezüsttorkú új klánt alapított.
Az én végső harcom azonban még csak ezután következett. Visszatértem régi csapatomhoz, ahol döbbenten láttam, hogy Amirnak nyoma veszett. Helyette Amin vette át a vezetést. Ott pöffeszkedett a kopár szikla csúcsán, és azt ecsetelte a népnek, hogy Amir milyen gyáván hagyta cserben őket.
− Ezt én nem hiszem el!− szakítottam félbe erőteljes hangon− Amir apánk sose hagyott volna el minket. Biztosan te műveltél valamit vele!
− Ki volt az?− mennydörögte Amin
Erre én felmásztam a szikla tetejére. Farkasszemet néztem a vezérrel, majd megszólaltam:
−Nadzsi vagyok. Emlékszel? Akit te kergettettél el. Bár te inkább megölettél volna. Valld be őszintén: mit tettél Amirral?
− Megöltem. Nem tehetek róla, kellett a hatalom, és én jobb vezér vagyok, mint ő valaha is volt. De mit számít ez? A lényeg, hogy most te is meghalsz!
Amin szemébe néztem, és minden világossá vált számomra. Nem azért gyűlölt engem, mert lusta vagy nagyképű lettem volna, hanem azért, mert tőlem is féltette hatalmát. Ekkor egymásnak ugrottunk. Sokáig verekedtünk, hol egyikünk, hol másikunk került felülre, míg végül éreztem, hogy ellenfelem kezd fáradni és gyengülni. Én fiatalabb voltam nála, és a kalandok nagyon megedzettek. Összeszedtem minden erőmet, és felemeltem őt, majd a földhöz csaptam. Amikor a közelébe értem, Amin reszketett. Hagytam, hadd fusson el. Ezután soha többé nem láttuk Miután elfoglaltam a szikla tetejét, az eső is eleredt. A többiek éljenzésben törtek ki.
Nadzsinak hívnak. Dzseláda, azaz hegyi pávián vagyok. Mostanra én lettem a csapat vezetője, többszörös apa és nagyapa. Éjjelenként családommal kiülünk a sziklára, és az ezüstös Hold fényében hallgatjuk egy ezüstös hang dalát.