Az ajtófélfa sarkában
élt egy pók a hálójában.
A gazdasszony nem bántotta,
seprűjét nem emelte oda,
hisz nagyon babonás lévén
féltette a szerencséjét.
Néha méregette hosszan
hogyan tüntesse el onnan
valahová sötét helyre,
hol senki sem venné észre!
-De a póknak nyolc lába van,
seprű nyelén gyorsan halad,
ha ereszkedni van kedve,
a hálója segít ebbe.
Félelmében békén hagyta:
majd még gondolkodik rajta!
Azzal az ajtót kitárta,
s a szél betódult a házba.
Mire a pók észbe kapott
a huzat tolt rajta egy nagyot,
s vitte kifelé magával,
a karzatig meg sem állva.
Ott hirtelen elengedte,
mintha csak játszana vele.
A pókot a hálóselyem
megtartotta kényelmesen,
melyet a testrésze termelt
megszokott, gyors figyelemmel.
Így hát elérte a földet,
mint egy stabil menedéket.
Nem törött el keze, lába,
ép maradt a potrohhája.
Ám a helyzet furcsasága
idegen volt a számára;
megszokta a magasságot,
a földről semmit se látott.
Csak a nagy zöld fűszálakat,
leveleket, virágszárat.
Felmászott egy zöld levélre,
onnan nézett szerte széjjel.
Gondolkodva elmerengett,
hogy találhat vissza innen?
Ahogy töprengett magában
megjelent a rokonsága;
odaképzelte csak őket,
a helyébe mit tennének:
a darázspók nagy lábakkal
visszatérne gyors a házba.
Keresztes pók nyugalmával,
nagyméretű hatalmával
bevonulna, mint egy király,
nem ismerve azt, hogy „Megállj!"
Madárpók, vagy tarantula,
majdnem ugyan az a fajta,
Tarantóból származik mind,
a mérete óriási.
Ha bemenne, más kifutna,
a gazdasszony elsárgulna,
ijedtébe kirohanna,
hű, de nagyon mérges volna!
A pókunk így eltöprengve
a fecskét észre sem vette,
ki az ágról figyelte őt,
s elfogatási tervet szőtt.
Ám a szellő közbelépett,
a fűnek zenélni kezdett;
a szálak táncra perdültek,
a pók lábai csúszni kezdtek,
kicsit jobbra, kicsit balra,
előre dőlt, aztán hátra,
kereste az egyensúlyát,
hogy megtartsa méltóságát.
De bíz a tánc nem ért véget,
s ő hirtelen eldőlt félre.
Ám abban a minutumban
lecsapott a fecske szárnya.
És ő legurult a földre,
nem érte a fecske csőre,
csak a villás farka vége,
mitől fellapult egy kőre.
Ahogy szusszant hármat, négyet,
s felnézett a derűs égre,
látni vélte megmentőjét,
a falnak dőlt seprű nyelét.
Szemét tágra kinyitotta,
valóság-e ami ott van?
Vagy talán csak játszik véle
a napsugár fényessége?
Nos, félelmét leküzdötte,
bátorságát összeszedte,
s elindult a terasz felé,
mielőtt még észre vennék.
A nyolc lábát tette-vette,
a gallyakat kerülgette,
fűcsomótól virágszárig
araszolva ment a házig.
Nyirkos, hűvös falárnyékba
megpihent a fordulóba.
Már csak néhány fűszál volt még,
melyeken, ha keresztül lép,
eléri a lépcső szélét,
azon túl a seprű nyelét.
Boldog volt, s csak haladt, haladt,
Szíve úgy vert, mint egy harang.
Nem törődött semmivel sem,
célhoz tartott egyenesen.
Pedig nem is oly messziről
zurrogás jött odafentről.
Közeledett, közeledett,
egyszerre csak ott is termett,
egy nagy fekete széncinege,
a szárnyával csapdos fel-le.
Nem azért, hogy köszöntse őt,
üdvözölje elismerőn,
hanem bekaphassa nyomban,
mert nagyon korgott a gyomra.
Pók barátunk kővé dermedt
látva a nagy ellenséget,
elfelejtett kapaszkodni,
a rögökkel viaskodni;
ijedtében elengedte
fűcsomón a leveleket.
Azok virgonc gyorsasággal,
kiegyenesedtek bátran,
s hirtelen jött lendületből
eltalálták mindjárt szemközt
a figyelmetlen cinegét,
ki elsiette a tettét.
S mivel nem tudott megállni
tovább repült keresgélni.
Kissé bosszankodott ugyan,
nem értette miért, hogyan
történhetett vele mindez,
ami bizony nem is vicces!
Megszégyenült, éhes maradt,
oda lett a jó kis falat!
Ezalatt a szerencsés pók
észhez tért a kábultságból.
Hallgatózott, nézelődött,
maradjon, vagy meneküljön?
S mivel csend volt, semmi felhő,
útnak indult fel a lépcsőn.
Lassan haladt, félt lépkedni,
nem volt könnyű kapaszkodni.
Csúszós volt a faerezet,
lesikálták este, reggel.
A második foknál tartott,
amikor puha neszt hallott.
Egy nyak nyúlt egyre feljebb,
aztán egy test közeledett.
Négy lába volt, s jó nagy szeme,
hosszú bajsza, apró füle,
teste foltos, tirki-tarka
hátul kunkorodó farka.
Nedves orrát közel tolta
a mozgó lényt megszaglászta.
Hát több se kellett a póknak
fölpattant a macska orra.
A megijedt háziállat
vitte rémülten magával,
a soklábú furcsaságot,
melytől menekülni vágyott.
De az nem engedte futni,
mert a konyháig akart menni,
s mivel lobogott két lába,
a macska orrát csiklandozta.
Ahogy beértek a házba
jó nagyot tüsszentett hála.
Így pókunk megmenekült,
az ajtófélfára repült.
Onnan szépen átvánszorgott
a meglévő hálójához.
Belefeküdt kényelmesen,
majd álomba szenderedett.
Gazdasszony épp arra tartott,
menetközben felpillantott
az ajtófélfa sarkára,
melyből eltűnt bosszúsága.
De most meglepődve látta:
nem üres a pók hálója!
Pedig esküdni mert volna,
hogy nem volt ott pár órája!
Szomorú is volt ám érte,
meglépett a szerencséje!
De most újra itt van, nosza,
visszatért a bosszúsága.
Vagy inkább a szerencséje?
Eldönteni oly nehézkes!
Úgyhogy inkább ment dolgára,
ki a házból, be a házba.
Ezalatt a pók álmodott
csupa-csupa furcsaságot:
zöld levelet, nagy madarat,
menekülést, kőfalakat.
Felébredett, megrázkódott,
valóság volt, vagy csak álom?
S mivel hasa nagyot korgott,
eltette a gondolatot.
Indult inkább vadászatra.
Lesben állt a hálójában.
Becserkészni egy szúnyogot,
nem is olyan könnyű dolog!
Gazdaasszony, s pók barátunk,
vitája le nem zárul,
hisz máig is együtt élnek,
bosszuskodva, szerencsésen.
S talán nem is vették észre,
így érdekes bíz az élet!