„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa."
A Föld, megszokott tempójában, rendületlenül forog ferde kis tengelye körül. Egyik kört teszi a másik után. Nem lassít, nem gyorsít, csak folyamatosan forog, és forog, és forog, és forog...
Így van ez a világ kezdete óta. A nappalt követi az éjszaka, az éjszakát a nappal, majd újra, és újra, és újra, és újra...
Az ember is, újra és újra meg teszi a maga kis körforgásait. Reggel felkel, szalad-rohan ide-oda, tesz-vesz ezt-azt, majd este lefekszik és ezzel számára vége a napnak. Aztán másnap kezdődik egy új, észrevétlenül, megszokásból. Majd megint egy új, és megint egy új, és megint egy új, és megint egy új...
A beállított időben csörög a vekker, elfordítva a csapot folyik a víz, a kilincs lenyomására kinyílik az ajtó.
Megnyomom a gombot, és a lift felvisz a kívánt emeletre. Beindítom az autót és oda visz, ahova akarom. Tárcsázok a telefonon és már hallom is a hívott fél hangját a túloldalról.
Bekapcsolva a rádiót, hang jön ki belőle, megnyomva a távkapcsolót, a tévé képet ad, pár kattintás a számítógépen, és az Internet által megnyílik a világ.
Ezek olyan természetes dolgok. Ezt cselekszem, ez lesz belőle. Miközben mindez fel sem tűnik. Energiát fordítok valamire és abból energia lesz. Mert bármi történjen is, az energia az mindig energia marad, el nem vész, csak átalakul.
Na és az ember?
A férfi, mintha álmában eszébe jutott volna valami, hírtelen mozdulattal szétrebbentette szempilláit, és meredten nézett a plafonra. Nem bámult, figyelt. Álmodta, vagy tényleg dől a ház? De megnyugodhatott, nem dőlt. Csak a szomszéd akarta átszakítani a falat. Hajnali fél hatkor. A férfi egy darabig várt, hátha rájön a szomszéd, hogy ez nem fog menni és abbahagyja. De nem. Konok ember, csak azért is verte. Ebből elég volt! - ugrott ki dühösen ágyából a férfi. Nadrágot húzott, az ingbe csak éppen belebújt, és papucsosan kicsörtetett a lépcsőházba. Megállt szomszédja ajtaja előtt és megnyomta a csengőt. Majd még egyszer. És a következőre se jött ki senki. Hogyan is hallanák ebben a lármában. A sokadik csengetés után egy hét évesnyi kislány nyitott ajtót. Nem köszönt, pedig jól ismerte a férfit, bár ezt a mérges változatát még nem látta. De nem is kéri rajta számon a férfi, mert, ahogy kinyílt az ajtó és utat engedett a lakásba, már ment is a hangforrás irányába. Döbbenten látta, hogy másfél mázsás szomszédja egy szeget akart beverni a falba. Kalapáccsal. A betonba. Csak akkor vette észre, hogy nézőközönsége akadt, amikor nagyobbik fia megjött az ütvefúróval. Vidáman köszöntötte a szomszédot és közölte, hogy csak egy polcot szeretne feltenni a fiának, mielőtt elmegy dolgozni, mert már napokkal ezelőtt megígérte és most éppen van annyi ideje. De a reagálás már nem érdekelte, mert bekapcsolta a gépet, és már nyekeregtette is a fúrót. A férfi tehetetlenül ment vissza a lakásába. Visszafeküdni már semmi értelme nem volt, meg amúgy is... Beállt a zuhany alá, hogy majd ott a víz zubogása elnyomja a zajt, és egyúttal fel is frissül. Felfrissülni felfrissült a jéghideg víztől. Csavargatta a csapot, de melegnek cseppje sem volt. Dühösen zárta el. Míg öltözködött, berakta a kenyeret a pirítóba, a kávét a mikróba. Még nem telt el két perc, de már füst áradt a konyhából. De semmi vész, csak a kenyér nem akart kijönni időben. Kinyitotta a mikróajtót, és szinte leforrázta a gőz, mely kiáramlott belőle. Pedig jól volt beállítva, állapította meg, majd egy törlővel megfogta a csészét, de el is dobta azon pillanatban. Mire feltakarította a konyhát, az idő már nagyon előre szaladt. Majd bekap valamit a munkahelyén. Felvette a táskáját és sietett kifelé. A liftnél állva, megkönnyebbülve könyvelte el magában, hogy még pár pillanat és nem hallja tovább szomszédja szenvedését. De sok pár pillanat telt el, amíg a hatodikról leért a földszintre, ahol a lift ajtóra ki volt írva, hogy nem működik. Bár már behúzta maga után az ajtót, és az utcán volt, de még mindig hallotta, hogyan keresik a megfelelő lyuk helyét a polcnak. Még felnézett az ablaka irányába, hátha már nem lesz meg, mire visszaér, majd elindult.
És az eső is.
A férfi sietősebbre vette lépteit. Az eső ezt úgy értelmezte, hogy versenyezni akar vele, ezért teljes erejéből ömleni kezdett. Hogy az autók se maradjanak ki, mert hát ugye egy autó mégiscsak inkább versenyre való, száguldozásba kezdtek. Ahogy elhúztak az út szélénél, szinte felborították szelükkel a járdán közlekedőket. A víz pedig szabályosan beborította őket, ahogy az autó kereke felszántotta a járdaszegélynél összegyűlt pocsolyát. Sok valakit a csapódó pocsolyának csak pár cseppje érte. Az egész vízben oldott sáros, piszkos elegy egy csomóban repülő része a férfit terítette be. De őt teljesen. Káromkodva rázta az öklét, majd tehetetlenül nézett végig magán. Mert tenni nem tudott semmit, ugyanis megszólalt a telefonja, és sürgetően megkérdezték, hogy hol marad már ilyen sokáig? Mondta, hogy pár perc, de ekkor még nem látta, hogy a fél város busszal akart eljutni egyik helyről a másikra. Már a harmadik busz is késett öt perce. Az eső pedig továbbra is zuhogott rendületlenül. A férfi kénytelen volt erőszakosan tolakodni, ha nem akart tovább ázni. Szóvá is tették, de ő csak nyomult felfelé az éppen megálló buszra. Megkönnyebbülten terült el egy szabad ülésen, amikor mellélépett egy karszalagos férfi és a jegyét, vagy a bérletét kérte. A férfi keresett, kutatott, kutatott, keresett, de nem lelte a bérletét. Hiába próbálta az ellenőrt megértésre ösztökélni azzal, hogy miken ment eddig keresztül, nem használt. A sártól csillogó, esőtől nehéz öltönye se segített. És hiába is csavarná ki atlétájából a vizet, a büntetést meg kell fizetni. Persze az se jó pont, hogy készpénz nem volt nála és az adatait sem tudta rendesen elmondani. De hogyan is juthatnának eszébe, amikor már két megállóval előbb le kellett volna szállnia.
Persze a főnöke sem megértő. Őszintén szólva egy szót sem hitt el az egészből. Ő két perc múlva az asztalán szeretné látni a tárgyalás papírjait. A férfi is szerette volna, csak sehogy sem lelte a számítógépében. Kattintott ide-oda, de semmi. Ahelyett, hogy örült volna, hogy ruhája szárad, még tett rá pár decinyi vizet izzadság cseppek formájában. Aztán kész, feladta. Ekkor, mintha kikerült volna a „figyelem" középpontjából, szerencse érte. Munkahelyének számítógépes rendszere egyik pillanatról a másikra felmondta a szolgálatot. Ezzel időt nyert. Ez idő alatt haza kellett érnie és vissza, magával hozva az otthon is meglévő iratokat. Persze előbb az előtérben iszik egy kávét, mert arra most nagy szüksége van. Bedobálta a pénzt és várt. A gép is. Enyhén ütögetni kezdte, majd amikor már nagyon zavarta, hogy nézik, még egyszer beledobta a kellő összeget. A gép szó nélkül elfogadta. A hálátlan nem is viszonozta adakozó kedvét. Ekkor megjelent a főnöke, és széttárt karjával kérdezte, hogy mit keres még ott. Kimagyarázta magát, majd amikor egyedül maradt, összerugdosta a gépet és elment.
Kilépve az ajtón egy esőköpenyéből ki sem látszó kerékpáros elsodorta. Tehetetlen dühvel ült a járdán és nézte, ahogy a földet érő esőcseppek dobbantva egyet megpróbálnak visszaugrani az égbe. Érdekes látvány, meg persze nevetséges is, ahogy ellent próbálnak szegülni a sorsuk kényszerű beteljesülésének. Na de nincs idő az ücsörgésre, meg persze jó benyomást se tesz másokra, ha egy férfit látnak, az eső áztatta járdán egykedvűen üldögélni. Felállt. Át kellene jutni a túloldalra, de valaki épp a legnagyobb forgalomban kapcsolta ki a lámpákat. És egyik autós se tette meg azt a szívességet, hogy az út mellett felhalmozódott tömeget átengedje. Persze miért is tette volna, amikor a másik sem tette. Így viszont nagyot kellett kerülnie, de így legalább útba eshetett egy üzletbe, ahova bemehetett valami harapnivalóért, mert már annyira korgott a gyomra, hogy tisztán kivehető volt a cipője cuppogásától is. Nem volt türelme megvárni, hogy a pénztárhoz érjen, máris nekilátott az evésnek. Aztán időbe telt, amíg az irodában megegyezett az elfogyasztott darabszámról, ami persze legközelebb nem fog megismétlődni, már azért sem, mert ő oda még egyszer be nem teszi a lábát, mondogatta a pénztárosnak, aki megpróbálta kifeszegetni a beragadt pénztárgépet. Elindult az ajtó felé, majd megállt, mert az ajtó nem tisztelte meg azzal, hogy szétnyíljon előtte. Ilyen még sosem fordult elő, mondogatták az alkalmazottak, miközben megpróbálták szétfeszíteni az automatikusan nyíló ajtót. Közben a mobiltelefonja egyfolytában csengett, és a főnöke érdeklődött, hogy úton van-e már visszafelé? Határozott nyögésekkel mondta, hogy igen, miközben a nehezen keletkezett macskányi résen préselte magát kifelé. Dudáltak rá, szidták, a felmenőit is, miközben lépésenként araszolva haladt a túloldal irányába, átvágva a forgalmon. Mindez őt hidegen hagyta, ha másért nem, a ráfröcskölődő sáros létől. Két busz is elment, de nem sikerült senkit meggyőznie, hogy adjon el neki egy jegyet. A buszvezető viszont adott, de, hogy nem szívesen foglalkozik ilyen dolgokkal az látszott rajta, és persze kertelve és kertelés nélkül ki is mondta. Közben úgy nézett ki, hogy nem jó buszra szállt. Meg is kérdezte a sofőrt, hogy hová mennek. Az a maga kedélyes módján közölte, hogy hagyja őt most békén, elég neki, hogy megpróbál kiigazodni ezekben az elterelésekben. Ki tudja hol, de állítólag a szokásos helyhez nem messze leszállt a férfi és elindult valamerre. Majd az ellenkező irányba, mert egy útfelbontás az útját állta. Az eső közben elállt, de az nem javított a helyzeten, mivel a következő utcát zsákutcának nyilvánították egy bontás miatt. Már látta a házukat, de nem tudta megközelíteni, mert csőtörés miatt az egész környék úszott a vízben. Míg más tehetetlenül állt, ő nevetve átgázolt az árterületen.
Amíg a nyomtató zümmögve dolgozott, a férfi rendbe szedte magát. Ásványvízzel lemosdott, úgyis megromlott volna, mert a szomszéd átfúrt valami vezetéket, és azóta nincs áram, a hűtő pedig siratja. Tisztaruhát vett, miközben ecsetelte helyzetét a főnökének, aki percenként hívogatta, hogy mikor ér már be, vagy, ha akkor sem, hát jobb, ha egyáltalán be sem ér. Persze ő már úton volt és nem azért visszhangzott a hangja, mert még a lépcsőházukban volt, hanem, mert a taxi éppen egy alagútban állt. De azt ne kérdezze, hogy mit keresnek egy alagútban, mert az számára is rejtély. A mellette ugató kutya meg pláne. Viszont, hogy miért vicsorog rá az meg a gazdája számára rejtély. A férfi mindenesetre hátrahőkölt. Ha nem állt volna ott egy autó, biztos leesik a járdáról, de így csak a frászt kapta, ahogy hozzáérve az autóhoz megszólalt annak riasztója. Aztán megjelent az egyik erkélyen egy nő és meggyőző szavakkal arrébb küldte az autótól. Míg várt a taxira kifújta magát két, telefonon keresztüli magyarázkodás közben. Majd hírtelen kikapcsolta, amikor egy külföldies pár egy odaérkező taxitól megkérdezte, hogy mennyibe fog kerülni az út ide és ide. Mert ekkor eszébe jutott, hogy ő távolabbra szeretne eljutni, és ha még oda feleannyiba is kerül az út, mint az előbb hallott közelibe, azt se tudja kifizetni. Irány egy automata. Beütötte a kódszámot, amire közölte a gép, hogy nem talált. Rábeszélték, hogy amíg eszébe jut, mi a száma álljon ki a sorból. Újra rákerült a sor, és talált. Viszont kimerült a kerete és a bank jóindulata is. Újabb próbálkozásra semmi válasz nincs a túloldalról, egyszerűen a gép nem volt hajlandó visszaadni a kártyáját. Még ütlegelésre sem. A pénzintézetben éppen szabadságon volt, aki ilyenekkel foglalkozik. Persze van helyettese, de ő is szabadságon. Az igazgató tárgyalt, a helyettese pedig ebédelt. Erre a férfi már felemelte a hangját és a pultot is csapkodni kezdte, mire az összes kamera feléje fordult, és ahogy idegesen fel-alá járkálva telefonált, követték minden lépését. Főnöke kikérte magának, hogy kiabál vele, a késés miatt kirúgással fenyegette, amire a férfi elküldte melegebb éghajlatra, a telefonját pedig földhöz vágta és megtaposta. Ekkor lépett oda a biztonsági őr, aki ez idáig oda volt ebédelni, és lefogta. Az igazgató szobájában is fennhangon adott hangot felháborodásának, aminek az lett a következménye, hogy hamar akadt valaki, aki utána tudott nézni az egyenlegének, és rájött, hogy az igazgató kénytelen nagy sajnálkozások közepette bocsánatot kérni. Kíváncsi fali küklopszok szúrós tekintetétől követve lépett ki az utcára. Leintett egy taxit, és ahogy szívta magába az ablakon beáramló benzingőzt, azon járt az esz, hogy most hogyan tovább. Éktelen dudálások zökkentették ki nem létező gondolataiból, és amikor rákérdezett, hogy mi történt a taxis közölte, hogy dugóba kerültek és emlegette, aki csak eszébe jutott.
─ Aha - vette tudomásul egykedvűen a férfi.
─ Remélem, nem időre kell mennie, mert akkor biztos, hogy el fog késni - tájékoztatta a helyzetük komolyságáról a taxis.
─ Azt hiszem nekem már mindegy - mondta lehangoltan a férfi, majd pénzt adott át és egy hírtelennek nem nevezhető ötlettől vezérelve a táskáját is odaadta. - Legyen a magáé, nekem már nem kell - és kiszállt az autóból.
A taxis értetlenül nézett hol a táskára, hol a férfi után.
A férfi átvágott az autók dzsungelén, majd a másik utcában egy már haladó forgalom közepén leállított egy távolsági buszt és felszállt rá.
Zakóját maga után húzva, kioldott nyakkendővel, kigombolt ingnyakkal vágott át egy napraforgótáblán. Majd pár sor fa mögül kiérve megállt egy folyó partján. Egy darabig csak nézte a sodródó hullámokat, majd elengedte zakóját, ledobta nyakkendőjét, lehúzta cipőjét, zokniját és messzire dobta azokat, majd belegázolt a vízbe...
Egy fatörzs nyúlt be a vízfölé szinte érintve annak tetejét. A férfi felült rá, neki támaszkodott az ágainak, kezével szinte átölelte azokat. Szemét becsukta, egy mélyet sóhajtott, majd lábaival harangozva megtörte a víz fodrának lomha egyhangúságát, melynek csattogása belevesződött a természet végtelen csendjébe.