Évszám
2011
Beküldő
Desert Rose
A lányom éppen TV-t nézett, én meg gondolkodtam, mire is vágyom mostanában. Megpróbáltam papírra vetni a gondolataimat, mint már többször is az utóbbi időben.
Karácsony előtt mindig elgondolkodom a "hátam mögött hagyott", elmúlt évekről: - Mit is kellene másképpen csinálni? Hogyan is lehetne másképpen élni? Közeleg az ünnep, de a hangulata már korántsem olyan, mint régen volt. Kimondhatatlan hiányérzetem van. Kisgyermek koromban szép volt a karácsony.Több generáció élt együtt a nagy falusi házban, békében. Együtt ünnepeltünk szüleim, nagyszüleim, dédnagyapám körében. Szerény ünnep volt, de békés. Nem az számított, milyen drágaságok kerülnek a fa alá, hanem a szeretet. Fáradságos, kemény munkával dolgoztak a földeken az emberek, nem a külcsínért, mint napjainkban, hanem a mindennapi megélhetésért. Régen falun az asszonyok a gyermeknevelésen és a házkörüli munkán kívül sok esetben ugyanúgy kivették a részüket a földművelésből, mint a férfiak.
Amikor a falvakban a családokat megfosztották a földjeiktől, mint megélhetési forrástól, a fiatalabb családfők elmentek messze, nagyvárosba munkát vállalni. Így tette ezt édesapám is. A családot ritkán látta, de annál nagyobb volt a szeretet. Szüleim között soha egy hangos szóváltást nem hallottam!
Emlékszem hideg téli estékre, amikor még a bátyámmal kicsik voltunk. A kis szobánkban édesanyám fölterített egy fehér lepedőt a ruhaszárító kötélre, azt használva vetítővászonnak. A kályhában pattogott a tűz, odacsücsültünk a közelébe, anyukám meg elővette a diavetítőt és mesélt nekünk. Hófehérkét, meg Csipkerózsikát, Hamupipőkét, Öreg néne őzikéjét...
A vasárnapi húsleves főzése közben anyukámnak arra is volt ideje, hogy friss tésztát gyúrjon a leveshez. Gondosan kinyújtotta a sodrófával, aztán mikor az már száradt egy picit, összetekerte, és egy nagy konyhakéssel elkezdte apró, vékony, egyenletes csíkokra vagdosni. Én meg csak bámultam a kis buksimmal az asztal szélére támaszkodva édesanyám szorgos keze munkáját, tán még az orrom is lisztes lett.
Mikor már nagyobbacskák lettünk, és megtudtuk, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, akkor mi is szépen körbeálltuk a fenyőfát, és segítettünk feldíszíteni. Édesanyám arra is ügyelt, hogy a díszek össze ne törjenek. Olyan gondossággal pakolgatta el azokat évről évre, hogy talán még mindig ugyanazokat a gömböket, díszeket használja, mint annak idején. A fa tetejébe puha, selymes, kerekbeszőtt árvalányhajat akasztottunk. Olyan volt, mint egy angyalka.
Volt ám nagy öröm, mikor édesapám korcsolyát hozott haza mindkettőnknek! Olyat, amit egy kulccsal kellett föltekerni a vastag cipőtalpra. Arra ugyan már nem emlékszem, vajon egy tél folyamán hányszor kellett megtalpaltatni a suszterrel a kis bakancsunkat, de a lényeg az volt, hogy korcsolyázhattunk. Előbb kipróbáltuk az árok befagyott jegén, aztán meg a közeli Tisza-holtágon. Ha a szüleink tudták volna, hogy sokszor olyan helyre is elmerészkedtünk, ahol hajlott alattunk a jég, bizonyára jobban féltettek volna bennünket. Pedig milyen élvezet volt ott korcsolyázni, ahol simább volt, és látni lehetett a halakat a befagyott jég alatt! Persze én voltam az egyetlen lány, aki korcsolyázni tudott a környéken, ennél fogva a bátyám és a környékből összeverődött fiúk engem állítottak be kapusnak, ha jégkorong meccset játszottunk. Faágakból készítettünk ütőt, és egy kisebb fadarabkából meg korongot. Pörgött a fakorong a Tisza jegén, és mindig levetődtem, hogy ki tudjam védeni.
Amikor nagy hó esett, szánkóztunk a közeli Tisza-töltésről leereszkedve. De milyen szánkó volt az! Még most is megvan odahaza a nagy csűr padlásán. A dédnagyapám készítette. Kézzel faragta ki a talpát, a vasalatot meg valami régi hordóabroncsból erősítette rá. Szép csinos, kis lécdarabkákat fűrészelt, azokat fölszögelte ülésnek, és az egészet szépen lefestette világoszöld festékkel. Jó erős kenderkötelet kötött rá, aztán felváltva húzkodtuk egymást a hóban. Órák hosszat kint fagyoskodtunk, átjárt bennünket a friss levegő, kezünk-lábunk jéghideg volt, az arcunk pirospozsgás. De soha nem volt semmi bajunk.
Hazaérve lehúztuk a bakancsot a jéggé dermedt lábunkról. Mikor nagymamám meglátott minket, összecsapta a kezét:
- Teremtő Istenem! Pulyáim, jó, hogy össze nem fagytatok! Na gyertek csak ide a sparherthez!
Azzal odadugta a zoknis lábunkat a meleg vaskályha oldalához, amitől szinte égett a lábunk, és még jobban fájt, mint az előtt a hidegben. De egy idő után csak felmelegedtünk. A két tenyerünket meg összeszorította, s közben dörzsölgette, hogy visszatérjen beléjük az élet.
Vacsorára sokszor frissen fejt tejet ittunk, meg mézes kenyeret ettünk, nem volt változatos az étkezés, mégis egészségesek voltunk.
Igazából nem tudom, ebből a régi meghittségből mit sikerült tovább adnom a saját gyermekeimnek. Azt hiszem, anyaként sok mindent. Amikor kicsik voltak, rengeteget meséltem nekik. Mesekönyvekből, vagy csak úgy magamtól! Ami éppen eszembe jutott, de talán az volt a legigazibb történet, amit én találtam ki. Nekik is volt diavetítőjük, de jóval több filmmel, mint az én gyerekkoromban. Magnón hallgattak Halász Judit dalocskákat, Bambi-mesét. Fejlődött a technika, s már videón nézték a Mátyás király-, és Magyar népmeséket, Ludas Matyit, Nils Holgerssont, meg Vuk-ot. Ezeket a meséket megőriztük, éppúgy, mint a készüléket, de később DVD-re váltva a filmek nagy többségét is újból beszereztük jobb minőségben. Itt sorakoznak szépen, egymás mellett a polcon, így bármikor elővehetjük még most is, ha nosztalgiázni támad kedvünk.
Amikor már növögettek a gyermekeim, sokat beszélgettünk kis tetőtéri szobácskájukba húzódva, amíg édesapa dolgozott és vártuk haza.
Voltak hangulatos Mikulás- meg Karácsony-estek, de az évek múltával egyre több lett az ajándék, és az ünnep hangulata elvesztette régi varázsát, meghittségét. Felváltotta azt a rohanás, a sok munka, a család melletti tanulás, ünnep előtti kapkodás, gyors bevásárlás, sütés-főzés, hogy az utolsó pillanatra minden idejében elkészüljön, és megadjuk a látszatát a karácsony szép ünnepének.
Mindez a családi történet már a múlté, ugyanúgy, mint én gyermekkorom. Nem bírtam az iszonyatos tempót, anya akartam lenni, és emberként kiteljesedni.
Elváltak útjaink, de a gyerekeket egyformán szerettük.
Pár évvel ezelőtt egy hideg októberi napon éppen csizmát akartunk a lányomnak vásárolni, amikor megcsörrent a telefonom. A fiam hívott. A rendőrség elsőként vele közölte a szomorú hírt: -„Ismeretlen okok miatt áttért a menetiránnyal szemközti sávba, ahol frontálisan ütközött egy kamionnal"
- Istenem! - sírt kétségbe esve a lányom - Soha többé nem kérnék semmit, csak élne édesapa! Iszonyatosan szomorú volt akkor a karácsonyunk. Összeborulva zokogtunk egymás vállán.
De ahogy az idő egyre múlik, tompul a fájdalom és beletörődünk, hogy ami megtörtént, már nem lehet visszafordítani.
Azóta Karácsonykor a fa alatt nincs más ajándék, csak a SZERETET.
Karácsony előtt mindig elgondolkodom a "hátam mögött hagyott", elmúlt évekről: - Mit is kellene másképpen csinálni? Hogyan is lehetne másképpen élni? Közeleg az ünnep, de a hangulata már korántsem olyan, mint régen volt. Kimondhatatlan hiányérzetem van. Kisgyermek koromban szép volt a karácsony.Több generáció élt együtt a nagy falusi házban, békében. Együtt ünnepeltünk szüleim, nagyszüleim, dédnagyapám körében. Szerény ünnep volt, de békés. Nem az számított, milyen drágaságok kerülnek a fa alá, hanem a szeretet. Fáradságos, kemény munkával dolgoztak a földeken az emberek, nem a külcsínért, mint napjainkban, hanem a mindennapi megélhetésért. Régen falun az asszonyok a gyermeknevelésen és a házkörüli munkán kívül sok esetben ugyanúgy kivették a részüket a földművelésből, mint a férfiak.
Amikor a falvakban a családokat megfosztották a földjeiktől, mint megélhetési forrástól, a fiatalabb családfők elmentek messze, nagyvárosba munkát vállalni. Így tette ezt édesapám is. A családot ritkán látta, de annál nagyobb volt a szeretet. Szüleim között soha egy hangos szóváltást nem hallottam!
Emlékszem hideg téli estékre, amikor még a bátyámmal kicsik voltunk. A kis szobánkban édesanyám fölterített egy fehér lepedőt a ruhaszárító kötélre, azt használva vetítővászonnak. A kályhában pattogott a tűz, odacsücsültünk a közelébe, anyukám meg elővette a diavetítőt és mesélt nekünk. Hófehérkét, meg Csipkerózsikát, Hamupipőkét, Öreg néne őzikéjét...
A vasárnapi húsleves főzése közben anyukámnak arra is volt ideje, hogy friss tésztát gyúrjon a leveshez. Gondosan kinyújtotta a sodrófával, aztán mikor az már száradt egy picit, összetekerte, és egy nagy konyhakéssel elkezdte apró, vékony, egyenletes csíkokra vagdosni. Én meg csak bámultam a kis buksimmal az asztal szélére támaszkodva édesanyám szorgos keze munkáját, tán még az orrom is lisztes lett.
Mikor már nagyobbacskák lettünk, és megtudtuk, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, akkor mi is szépen körbeálltuk a fenyőfát, és segítettünk feldíszíteni. Édesanyám arra is ügyelt, hogy a díszek össze ne törjenek. Olyan gondossággal pakolgatta el azokat évről évre, hogy talán még mindig ugyanazokat a gömböket, díszeket használja, mint annak idején. A fa tetejébe puha, selymes, kerekbeszőtt árvalányhajat akasztottunk. Olyan volt, mint egy angyalka.
Volt ám nagy öröm, mikor édesapám korcsolyát hozott haza mindkettőnknek! Olyat, amit egy kulccsal kellett föltekerni a vastag cipőtalpra. Arra ugyan már nem emlékszem, vajon egy tél folyamán hányszor kellett megtalpaltatni a suszterrel a kis bakancsunkat, de a lényeg az volt, hogy korcsolyázhattunk. Előbb kipróbáltuk az árok befagyott jegén, aztán meg a közeli Tisza-holtágon. Ha a szüleink tudták volna, hogy sokszor olyan helyre is elmerészkedtünk, ahol hajlott alattunk a jég, bizonyára jobban féltettek volna bennünket. Pedig milyen élvezet volt ott korcsolyázni, ahol simább volt, és látni lehetett a halakat a befagyott jég alatt! Persze én voltam az egyetlen lány, aki korcsolyázni tudott a környéken, ennél fogva a bátyám és a környékből összeverődött fiúk engem állítottak be kapusnak, ha jégkorong meccset játszottunk. Faágakból készítettünk ütőt, és egy kisebb fadarabkából meg korongot. Pörgött a fakorong a Tisza jegén, és mindig levetődtem, hogy ki tudjam védeni.
Amikor nagy hó esett, szánkóztunk a közeli Tisza-töltésről leereszkedve. De milyen szánkó volt az! Még most is megvan odahaza a nagy csűr padlásán. A dédnagyapám készítette. Kézzel faragta ki a talpát, a vasalatot meg valami régi hordóabroncsból erősítette rá. Szép csinos, kis lécdarabkákat fűrészelt, azokat fölszögelte ülésnek, és az egészet szépen lefestette világoszöld festékkel. Jó erős kenderkötelet kötött rá, aztán felváltva húzkodtuk egymást a hóban. Órák hosszat kint fagyoskodtunk, átjárt bennünket a friss levegő, kezünk-lábunk jéghideg volt, az arcunk pirospozsgás. De soha nem volt semmi bajunk.
Hazaérve lehúztuk a bakancsot a jéggé dermedt lábunkról. Mikor nagymamám meglátott minket, összecsapta a kezét:
- Teremtő Istenem! Pulyáim, jó, hogy össze nem fagytatok! Na gyertek csak ide a sparherthez!
Azzal odadugta a zoknis lábunkat a meleg vaskályha oldalához, amitől szinte égett a lábunk, és még jobban fájt, mint az előtt a hidegben. De egy idő után csak felmelegedtünk. A két tenyerünket meg összeszorította, s közben dörzsölgette, hogy visszatérjen beléjük az élet.
Vacsorára sokszor frissen fejt tejet ittunk, meg mézes kenyeret ettünk, nem volt változatos az étkezés, mégis egészségesek voltunk.
Igazából nem tudom, ebből a régi meghittségből mit sikerült tovább adnom a saját gyermekeimnek. Azt hiszem, anyaként sok mindent. Amikor kicsik voltak, rengeteget meséltem nekik. Mesekönyvekből, vagy csak úgy magamtól! Ami éppen eszembe jutott, de talán az volt a legigazibb történet, amit én találtam ki. Nekik is volt diavetítőjük, de jóval több filmmel, mint az én gyerekkoromban. Magnón hallgattak Halász Judit dalocskákat, Bambi-mesét. Fejlődött a technika, s már videón nézték a Mátyás király-, és Magyar népmeséket, Ludas Matyit, Nils Holgerssont, meg Vuk-ot. Ezeket a meséket megőriztük, éppúgy, mint a készüléket, de később DVD-re váltva a filmek nagy többségét is újból beszereztük jobb minőségben. Itt sorakoznak szépen, egymás mellett a polcon, így bármikor elővehetjük még most is, ha nosztalgiázni támad kedvünk.
Amikor már növögettek a gyermekeim, sokat beszélgettünk kis tetőtéri szobácskájukba húzódva, amíg édesapa dolgozott és vártuk haza.
Voltak hangulatos Mikulás- meg Karácsony-estek, de az évek múltával egyre több lett az ajándék, és az ünnep hangulata elvesztette régi varázsát, meghittségét. Felváltotta azt a rohanás, a sok munka, a család melletti tanulás, ünnep előtti kapkodás, gyors bevásárlás, sütés-főzés, hogy az utolsó pillanatra minden idejében elkészüljön, és megadjuk a látszatát a karácsony szép ünnepének.
Mindez a családi történet már a múlté, ugyanúgy, mint én gyermekkorom. Nem bírtam az iszonyatos tempót, anya akartam lenni, és emberként kiteljesedni.
Elváltak útjaink, de a gyerekeket egyformán szerettük.
Pár évvel ezelőtt egy hideg októberi napon éppen csizmát akartunk a lányomnak vásárolni, amikor megcsörrent a telefonom. A fiam hívott. A rendőrség elsőként vele közölte a szomorú hírt: -„Ismeretlen okok miatt áttért a menetiránnyal szemközti sávba, ahol frontálisan ütközött egy kamionnal"
- Istenem! - sírt kétségbe esve a lányom - Soha többé nem kérnék semmit, csak élne édesapa! Iszonyatosan szomorú volt akkor a karácsonyunk. Összeborulva zokogtunk egymás vállán.
De ahogy az idő egyre múlik, tompul a fájdalom és beletörődünk, hogy ami megtörtént, már nem lehet visszafordítani.
Azóta Karácsonykor a fa alatt nincs más ajándék, csak a SZERETET.
Sokat töprengek: - Vajon mi lesz a mi gyerekeinkkel? A mostani fiatalsággal? Akik már huszonévesen agyonhajszolják magukat? Hiszen keveseknek adatik meg, hogy a szüleik lakást, autót vegyenek, mire az egyetemet, vagy főiskolát elvégezték. Mindezt nekik kell megteremteniük. Hiszen fontos az anyagi jólét, a szakmai elismertség, és 30 éven alul kevesen házasodnak vagy vállalnak gyereket, mert nincs lakás, autó, nincs anyagi biztonság. Sajnos ahogy egyre nagyobb az anyagi bizonytalanság, egyre kevesebb a stabil párkapcsolat. Hiszen ebben az érzelem mentes, pénzközpontú világban sokan csak vergődnek, nincs bizalom, türelem!
- Hányan tudják közülük, mi az igazi boldogság? Hányan tudják mit jelent egy kedves mosoly, egy jó szó, egy ölelés, egy érintés? Mit jelent leülni csöndben a másikkal, figyelni rá és meghallgatni? Egyáltalán fontos ez manapság? Bizonyára fontos, hiszen mindannyian emberek, érző lények vagyunk! Csak a fogalmak az emberöltők folyamán valahogy átértékelődtek.
Még órákig mélázhattam volna magamban, de valami üzemzavar miatt hirtelen áramszünet lett. Mindenhol kialudtak a fények. A lakásokban, az utcán, szemközt a kórházban!
- Na, most mit csináljunk lányom? - kérdeztem Zöldszeműt.
- Anya, félek a sötétben!
- Nosza lányom, húzzuk fel a redőnyt!
Odamentünk az ablakhoz, ráültünk a nagy fotel karjára. Szép tiszta volt az égbolt, bámultunk kifelé, néztük a csillagokat, és beszélgettünk.
- Hát ez az! Erre vágyom én! Beszélgetni azzal, azokkal, akiket szeretek!
A fiam már távol él. Álmai „országában", Skandináviában. Remélem édesapja látja őt "odafönt", és büszke rá, mint ahogyan Zöldszeműre is.
Elkezdtünk énekelni, halkan, dúdolva. Igaz, hogy már éjszaka volt, de nem bántuk. Azokat a dalokat, melyeket a lányom a magán-énekóráin gyakorolt: az „Örökölt szerelem" c. dalt, a „Hamvadó cigarettavéget", a „Pocahontas" -t.
- "Most minden föld a tiéd, hogy ha rálépsz, hisz élettelen, s birtokodba száll, én ismerem a fűt, a fát a forrást, minden él, minden érez, csoda vár..." - dúdoltuk halkan.
Meg a „Padlás" c. musical egyik betétdalát: -„Lehet számtalan hely, ami szebb és jobb a mi Földünknél, lehet létezik Ő, aki többre képes az embernél. Néha ismeretlen távolba vágyom, néha megriaszt egy álom......",
a „Képzelt riportot": - „Arra születtem, hogy kisgyerek legyek..."
Gyertyát gyújtottunk. Fahéj-alma illatút. Leültünk a kis üvegasztalka mellé egy-egy párnára, és elkezdtünk földimogyorót rágcsálni. Dőlt a lányomból a szó:
- Hogy milyen rendes fiú is az a Tomi! Meg okos is! Matekból kész zseni, meg töriből is....meg ha én makacsul csak mondom magamét, akkor ő leállít: - Nem úgy van az kicsim!
- Na de akkoris, hát csak meg akarom magyarázni!
- Tudom lányom, téged nem lehet felülbírálni - vetettem közbe mosolyogva.
- Na jó, a végén mindig Tomi enged!
- Türelem lányom, türelem!
- Képzeld anya, orosz irodalmat is olvas! Dosztojevszkijt, Puskin-t - meg mást is....például Irwin Shaw- t! Vele biztosan tudnál legalább a könyvekről beszélgetni. - Nem is értem, miért ment közgazdásznak! - Meg átvisz engem a pocsolyán az ölében kutyasétáltatás közben, nehogy átázzon a cipőm.
- Nagy a szerelem kérem, ez még az a bizonyos „lilaködös állapot"!
- Jaj, anya, ne cikizz már! - vágta vissza.
- Jól van, kislányom, csak vicceltem, tudod, én is voltam szerelmes.
Elmesélte, mi volt a suliban, az órán, a barátnőkkel. Beszélgettünk a pályaválasztásról is. A sokadik verzió: most meg már dramaturg szeretne lenni ...De azért választ valami "polgári" foglalkozást is. Nemzetközi tanulmányok. Mert ez olyan "mindenrejó". De még az is lehet, hogy stylist lesz.
Én meg már elfelejtem, mit is akartam írni - vetettem közbe - mert már nem ugyanaz lesz a fejemben, mire visszajön az áram.
- Hát írd le anya! -bíztatott Zöldszeműm! - Arany János is gyertyafénynél írt!
Nos, erre vágyom én! Ilyen hosszas, beszélgetős estékre! Kár, hogy ritkán fordul elő, és kár, hogy sokszor nincs kivel beszélgetni.
Hála Istennek, hogy áramszünet volt!
Lehetne többször is!
Várom a Karácsonyt, jön haza a fiam Norvégiából. Megyünk nagyiékhoz. Azt mondták ne vigyünk semmit, csak magunkat. Együtt lesz a család, és beszélgetünk majd jó sokat. Nagyinak segítünk főzni, nagyapával meg kártyázunk, és megkérjük, hogy szájharmonikázzon kicsit.
Viszünk majd szánkót? - kérdi Zöldszeműm - De kicsim, hiszen megvan még az, amit a dédnagyapám készített....