Karmazsin és Lóca

Volt egyszer egy egészen kicsike város, olyan kicsi volt, hogy nem is állt másból, mint egyetlen kanyari, önmagába visszatérő utcácskából. Itt lakott Karmazsin és pici kócparipája Lóca.

Karmazsin szegény, árvagyerek volt, és senki se tudta hogyan s miképp került a városba. No nem azért, mintha elfelejtették volna, nagyon is emlékeztek rá, ki is felejtene el egy mózeskosárban magányosan sírdogáló csecsemőt! A városka krónikásai abban nem bírtak sehogy sem megegyezni, hogy ki is volt az, aki megtalálta őt. Főleg az öreg Pipedon bácsi és Limbó néni vitatkoztak ezen sokat, de dűlőre sosem jutottak. - Ilyen icuri-picuri kezed volt - szokta mondogatni Limbó néni. - Olyan fogatlan volt a szád, mint nekem - csattogtatta rá vidáman protézisét Pipedon bácsi. - Az lehet, hogy rád hasonlított, de Lócát akkor is tőlem kapta ajándékba! - tromfolt ilyenkor mindig Limbó néni, és erre Pipedon bácsi már igazán nem tudott mit mondani.  

Karmazsin szép lassan felcseperedett, és az utca csupaszív lakói egymással versengve fogadták be, babusgatták, nevelgették, etették pukkadásig, mondhatni ő lett a városka közös gyermeke. Karmazsin sokszorosan meghálálta a kedvességet, mosolyára termőre fordult az házak falain tenyésző penészvirág, kacagására édes levet eresztett az ereszcsatornákról csüngő jégcsapretek és a városlakók sokszor látták felbukkanni göndör fürtös fejét, ahogy be-bedugta a kapualjakba és elrikoltotta magát: Limbó néni! Kell valami a piacról? Pipedon bácsi, segítsek behordani a fát?

Történetünk kezdetén is éppen Limbó nénin segített, akinek a vasárnapi ebédjéhez (erre hivatalos volt természetesen Karmazsin is) hiányzott még negyven deka szárított karma és két csomag turbolyatészta. Karmazsin szökdécselve igyekezett az utca legelejének számító piacra - nyomában az elmaradhatatlanul nyargaló Lócával. Épp kaviárhullás időszaka volt, a fekete ikra selymes pelyhekben szállingózott, kellemes halszaggal árasztva el az utcát, a hullámzó macskakövek között friss pisztráng háta cikkant, és Karmazsin egy kicsit bánta, hogy nem hozta magával horgászfelszerelését, de aztán legyintett, hisz fontosabb ügyben járt-kelt: Limbó néni vasárnapi ebédje volt a tét.

Már majdnem odaértek a piactérre, mikor Karmazsin belerúgott valamibe, amit félig ellepett a kaviár.

- Mi lehet ez? - kérdezte Lóca a kissé szutykos nagylábujját tapogató, fél lábon szökdécselő Karmazsintól (mert tán mondanom sem kell, Karmazsin, mint minden rendes utcagyerek, mezítláb járt). Karmazsin még egy kicsit fintorgatta háromszeplős orrát, majd ama bizonyos megrúgott tárgy fölé hajolt.

- Ez kérem - jelentette ki igazsága biztos tudatában, komolykodó hangon, remélve Lóca megemeli nemlétező kalapját tudománya előtt - egy nem túl nagy és nem túl nehéz jaj. Biztosan egy szegényember veszítette el - fűzte még hozzá, fitogtatva tájékozottságát barátja előtt.

Hát, ahogy ott nézegetik és forgatják azt a kicsiny és láthatóan ócska alapanyagokból készült jajt, Karmazsin egyszer csak figyelmes lesz arra, hogy ez nem egy igazi, és nem is egy szokásos jaj, mivel a hátulja sokkal inkább olyan volt, mint egy baj.

- Mi lehet ez akkor? - kérdezte fennhangon - Ilyet még nem is láttam! - és közben tovább forgatta, kopogtatta, rázogatta a jaj-t (vagy a bajt), próbálta valahogy kinyitni, de sehogy sem sikerült, pedig nagyon szerette volna megállapítani, hogy most a jajból következik a baj, vagy a bajból jön a jaj. Megunva végül a felesleges erőlködést már épp el akarta hajítani, mikor Lóca felkiáltott - Mutassuk meg Dolata Tapitánnak!

Ez jó ötletnek tűnt, hisz Dolata Tapitán messze földön híres és megbecsült bajkeverő és jajköpülő mester volt, ráadásul az üzlete is ott volt a piactér sarkában. Mikor odaértek Tapitán mester boltja elé, látták, hogy nem csak ők voltak az egyetlenek, akik ilyen furcsa jajt (vagy bajt) találtak; a bajkeverő és jajköpülő mester piciny boltjából kidagadt a tömeg. Mindenki szorongatta a maga baját (vagy jaját) és erről a furcsán szokatlan, sőt szokatlanul furcsa jelenségről beszélgettek. Egyesek azt bizonygatták, hogy ez nem más, mint egy szimpla, csak éppen rosszul összeeszkábált jaj, mások meg váltig állították, hogy ez bizony egy deformálódott baj. Dűlőre sehogy sem jutottak, bár abban végül megegyeztek, hogy ezt a valamit biztosan jajbajnak vagy bajjajnak hívják (ki-ki a maga ízlése szerint), de hogy mi is ennek a dolognak a természete, annak magyarázatát Dolata Tapitántól várták. Karmazsin is egyre kíváncsibb lett, így Lócát a hóna alá kapva, a türemkedő emberek lábai között befurakodott a boltba, de odabenn Tapitán mester is csak felfele vonogatta a szemöldökét és hosszú ideig szótlanul vizsgálgatta a jajbajt (vagy bajjajt), majd kifejtette, hogy ezek biza nem az ő munkái. - Elég ócska alapanyagokból készült, - mondta rozsdamarta hangján - de ennek ellenére különlegesen veszélyes ez a dolog, mert valami úton-módon össze van benne fűzve a jaj és a baj.- Én meg - bizonygatta a mester - még külön kérésre sem fűzök össze soha jajt bajjal, mert annak köztudottan kiszámíthatatlan és jóvátehetetlen következményei lehetnek, ráadásul ezt az eljárást kerek-perec megtiltja a bajkeverők és jajköpülők kódexe is. Rögtön a harmadik oldalán.

- Nagyon úgy néz ki, hogy ez a valami Kádencia boszorkány keze nyomát viseli magán - morfondírozott tovább Tapitán mester. - Ujjujjujj, Kádencia! - sápítoztak az emberek. A boszorkány, aki az utca végén, rögtön Tapitán mester boltjának tőszomszédságában lakott, és a városi pletyka szerint egykoron, valamikor az idők kezdetén, Dolata Tapitán menyasszonya volt, míg egyszer valami titokzatos dolog miatt (melyről a bajkeverő mester sohasem volt hajlandó beszélni) össze nem vesztek. Kádencia azóta fújt Dolata Tapitánral. Nem egyszer próbálta már csőbe húzni, de eleddig nem sok sikerrel. Kádencia a sikertelen bosszúk hosszú sora miatt ráadásul hétszer gyorsabban öregedett, mint a többiek, és mára már vénségesen csúf és csúfságosan vén banyává változott.

A tömeg átcsődült Kádencia házához, becsöngettek, de senki nem nyitott ajtót. - Hol ez a vén boszorkány - zúgolódtak az emberek, eláraszt minket ezzel a jajjal vagy bajjal és még ajtót sem nyit nekünk!

Akkor Limbó néni - aki közben maga is odaért a történések hírére (otthagyva rotyogó vasárnapi ebédjét a sparhelt vörösen izzó vaslapján) megjegyezte, hogy mintha reggel hallott volna róla, hogy valaki mintha látta volna az éjjel a banyát, ahogy fekete kakasát megnyergelve kinyargalt a nagykapun.

- Még ilyet! - hördült fel a nép.

A nagykapu a piactér túlsó felén volt, és ez szolgált a városka egyetlen ki és bejáratául. Igazából senki nem tudta hová vezet, mert a főkertészen (és, mint most kiderült, Kádencián) kívül még senki nem járt odakünn, és a főkertész is csupán az kapubálványokat díszítő orgona és csembalóbokrokat szokta évente egyszer megsimogatni.

- Mit csináljunk most Tapitán? - kiabálták.

- Mindenki nyugodjon meg, menjetek haza, de meg se próbáljátok kinyitni ezt a jajbaj-t - figyelmeztetett a mester.

- Én megpróbáltam - kiabált fel lentről neki Karmazsin - és nem nyílik!

- Az hogy neked nem nyílt ki, még nem azt jelenti Karmazsin, hogy másnak se fog kinyílni - dörmögte Dolata Tapitán, és alighogy azt kimondta, máris mindenki elkezdte nyitogatni, kocogtatni rázogatni azt a firlefrancos bajjajt (vagy jajbajt).

- Nézze Tapitán bácsi, tényleg nem lehet kinyitni! - ütögette oda a falhoz a jajbajt Karmazsin, ami abban a nehéz pillanatban megrepedt.

- Jaj mit tettem! - sírta el magát Karmazsin.

Eltelhetett vagy három perc, mikor a kaviárhullás alábbhagyott, és helyette, mint köd, a bú szitált. Ott volt a levegőben, kicsapódott és lassan folyt le a falakon. Megült a tárgyakban éppúgy, mint az utcabéliek ráncaiban. Ragacsos volt és nehezen lemosható.  - Biztosan a repedt jajbajbul szivárog - sopánkodottt Limbó néni. - Ez a gyerek, ez a gyerek! - ingatta fejét Pipedon bácsi.

Karmazsint bár szomorú szívvel, de teljesen kiközösítettek az utcabéliek; az ajtók bezárultak előtte, a fejek elfordultak, a mosolyok lehervadtak. Egyedül Dolata Tapitán fogadta be, mondván, úgyis kellett neki már egy inas.

Karmazsin egyre búsabban és egyre reménytelenebbül viaskodott lelkiismeretével, és Lóca egy kicsit sejtette már, hogy mi készül, mikor egyik este Karmazsin felszedelőzködött (Tapitán mester ezen az estén épp borba próbálta fojtani bánatát) és a boltban kapható bajalapanyagok közül a bal zsebébe csúsztatott egy tégely oltott vészt és a nyakába akasztott egy füzér frászkarikát.

- Lóca, Lócikám! - sírdogált Karmazsin - Bocsáss meg nekem, de csak téged tudlak ezekért cserébe itt hagyni. Én most elindulok a boszorkány után, és helyrehozom, amit elrontottam. Ne félj, visszajövök.

Még egyet intett, aztán átvágott a kihalt piactéren és bátran kisurrant a nagykapun.

Teltek-múltak a hetek, Karmazsin még mindig nem tért vissza, az utcát pedig észrevétlenül szivárogva behálózta a bú szövődménye, a csend. A városka egyre csüggedtebb lakói egyszer csak azt vették észre, hogy mind surrogóbban hallatszik a külvilág, végül minden nesz elhalkult, nem maradt már más, mint süket némaság.

Lóca nem igazán értette mi történik körülötte, mivel se a bú, se a csend nem hat egy kócparipára, így csak ámulva nézte hogyan tántorog haza búbánattól részegülten majd' minden éjjel Dolata Tapitán, és a csendtől siketülve hogyan óbégat egyre hangosabban, míg amúgy is rekedt hangja fülfájdító karistolássá nem változik. Egy este Lóca nem bírta tovább, és egy élete, egy halála, elhatározta, hogy elindul és megkeresi Karmazsint. Kiosont az utcára, eliszkolt a nagykapuig, és egy régi, befoltozásra váró repedésen át kibújt a túloldalra.

Kilenc nap és kilenc éjen át tartott az útja, melynek egyik oldalán örök nyár, másik oldalán örök tél kísérte. Lóca megtudta tőlük, hogy valóban járt erre egy kisfiú, bizonyos Karmazsin, aki fekete kakasán nyargaló Kádencia boszorkány után indult, és bizony ők is látták ezt a Kádenciát, de nem volt ám se csúf se vén, hanem gyönyörű és vidám asszony képében, réz topánban, ezüst szoknyában és arany köntösben, gyémántkoronával a fején dalolva utazott erre, és nem fekete kakason, hanem felvirágozott fehér limuzinon.

Lóca nem tudta mindezt mire vélni, de csattogott továbbra is előre, mígnem az ösvény egyszer csak egy sötét és félelmetes barlang bejáratánál véget ért. Bátorságot merített az ott csörgedező patakból és beóvatoskodta magát az odúba.

A barlangkürtő bámulatos sebességgel szűkült, mind alacsonyabb és keskenyebb lett, Lóca már-már visszafordult volna, tán mégis tévúton jár, de a sziklafal kiszögellésein fennakadva megtalálta Karmazsin ruhájának foszlányait, ahogy azok ledörzsölődtek barátjáról. - Ha nehéz is ez az út, de jó irányba visz - kezdte mantrázni mikor már olyan szűk lett a járat, hogy Lócának is össze kellett húznia magát. Csak ment, tolta magát előre, már őt is úgy körülzárta ez a barlang, hogy nem is hitte, hogy van még tovább, mikor meglátott egy aprócska fénypontot. - Ott a vége! - gondolta, és küszködve, kóc létének minden előnyét kihasználva addig nyomakodott a fény irányába, míg egyszerre csak átbucskázott a tűhegynyi résen és nagy meglepetésére Kádencia boszorkány elméjében találta magát.

Puhán talpra esvén óvatosan kikémlelt, és látja ám, hogy Kádencia tényleg gyönyörűséges, és épp, mint királyné (királyné!) illegeti-billegeti magát egy díszes tükör előtt. Lóca egyre jobban összezavarodott, csak csóválta pici pacifejét, majd vigyázva, nehogy eltalálja őt egy szélvészként száguldozó nagyravágyó gondolat, körülbaktatott. Ennyire, ijesztő és kietlen elmével még soha életében nem találkozott, de hiába kereste mindenütt, Karmazsint sehol nem találta. - Pedig itt kell lennie! - kiáltott fel elkeseredésében.

- Ó, egy újabb betolakodó! Egy betolakodó ló! - hallotta meg Kádencia gúnyolódását - tudd meg, hogy a kis barátod a tudatalattim fogja! És téged is odavetlek azon nyomban! Túlságosan senki vagy ahhoz, hogy megállíts! - nevetett fel hisztérikusan a banya, amit hirtelen bűbájos kacajjá változtatott, mert ebben a pillanatban a királyné lakosztályába lépett a király, aki nem volt más, mint Dolata Tapitán (Dolata Tapitán!). Lóca csodálkozásában a fenekére huppant - végképp elvesztette a fonalat.

- Na várj csak te átkozott kócparipa, mindjárt foglalkozom veled is - mordul még egyet Kádencia és erőltetett mosollyal Tapitán felé fordult, miközben táncot jártak elméjében a király megmérgezése szőtt, régóta dédelgetett, jobbnál-jobb tervek.

Lóca, kihasználva hogy a boszorkánynak elterelődött a figyelme, nekilátott keresgélni a tudatalatti bejáratát, amit végül jól elrejtve, egy kupac elvetélt gondolat alatt talált meg. Odalenn hevert Karmazsin, egy kígyó által gúzsba kötve, és nagyon megörült mikor meglátta barátját.

- Lóca, édes drága Lócikám, hát utánam jöttél? - sutyorogta - Nézd, a kígyó most épp alszik. A nyakamban megtalálod a magammal hozott frászkarikafüzért, akassz le róla egyet és vesd a kígyó fejére. Tudd meg, ez a kígyó okozza az összes gonoszságot Kádenciában, ha sikerül elpusztítanunk, akkor minden jóra fordul, meglásd.

Lóca úgy is tett, ahogy Karmazsin mondta, óvatosan leakasztott egy izgő-mozgó frászkarikát és a kígyó fejére vetette. A kígyó ettől rögtön felébredt, letekeredett Karmazsinról és fájdalmában elkezdett vonaglani, amitől Kádencia, a boszorkány is vad rángatózásba kezdett. Csapkodott jobbra, csapkodott balra, de csak a Tapitán király fejéről sikerült levernie a koronát.

- Kivel-mivel viaskodsz te asszony? - álmélkodott Dolata Tapitán, és a pamlag mögé gurult koronája után mászott. Válasz már nem érkezett a kérdésre, mert - Tapitán király épp hogy csak el tudta kapni zuhanó testét - Kádencia elájult.

Közben Karmazsin és Lóca a biztonság kedvéért az összes frászkarikát ráhuzigálták a kígyóra, ami egyet-egyet rándult még, majd végleg kimúlt és lila gőzként elpárolgott.

Ahogy felkecmeregtek a megszabadított tudatalattiból látják ám, hogy ragyogó fényesség árasztotta el Kádencia elméjét, ami már nem volt többé se sötét, se ijesztő, se kietlen, sokkal inkább tágas, meleg és puha. Gyümölcsillat terjengett és Karmazsin és Lóca nagyokat kacagva hengergőzni kezdett a frissen sarjadt bolyhos pázsiton. Élvezték a nyugalmat és a "minden jó, ha vége jó" érzést.

Aztán egyszer csak Lóca izgatottan tipegni-topogni kezdett, orrával bökdöste Karmazsint, nyihhangatott, hogy ugyan, szép itt, jó itt, de indulnak-e már haza. Karmazsinnak azonban nem akaródzott mennie. Most érezte először otthon magát.

- Menj csak haza Lóca - mosolygott Karmazsin - te az utcából való vagy, én viszont csak látogatóban voltam ott. Itt a helyem. Azt hiszem mindig is ide vágytam.

- Karmazsin, Karmazsin, gyere velem te is! - kapált idegesen patáival Lóca. Még remélt, de persze kóceszével is értette, hiába.

- Azt ugye tudod, hogy te voltál az, aki megmentette a világot - ölelgette Karmazsin Lócát - hősként ünnepelnek majd, és olyan sorod lesz, amilyen nem jutott még kócparipának sehol e világon. Nézd, itt ez az oltott vész - vette elő a tégelyt Karmazsin - ezzel hazajutsz. És üdvözöld az ottani Tapitán mestert a nevemben.

- Isten áldjon barátom!

Pontosan amikor Lóca után bezáródott az oltott vész olvasztotta kijárat, Kádencia is feleszmélt. Szerelmesen rámosolygott Tapitánra, és csak ennyit suttogott boldogan: Gyermekünk lesz uram!