Katedra a padlón

surikata, 2015, május 15 - 08:09

              Szép elegáns szobába lépett be, nőiesen leheletnyi halvány orgonaszínre festett fallal, öreg faragott szekrénnyel, mely jobb napjait egy polgári család hálószobájában tölthette. A teret retró szögletes asztal, a hozzá illő robosztus párnázott székek és az irányítópultként berendezett igazgatói asztal uralta. Az ajtóra nemrég került csak fel a fényes új tábla „Intézményvezető” felirattal. Már járt itt, de hellyel csak most kínálták először. Nem tudta, miért hívták, hát tudatosan - ha már úgyis szembe kell leülnie valakivel - a legbarátságosabb és számára legrégibb kolléganőjével szemben foglalt helyet. Sablonos mondatokkal, önmaga marketingjére gondosan ügyelve, mosolyogva kezdte az igazgatónő. :

-          Úgy látjuk, problémáid vannak, Gréta. A szülők is jelezték felém.

Kinek nincs manapság problémája? –gondolta Gréta, és rutinosan pontosító kérdéssel adta vissza a szót ahelyett, hogy a szokatlanul megfogalmazott kérdés megválaszolásába bonyolódott volna.

– Milyen problémákra gondolsz? Mit jeleztek pontosan?

-          Vagy nagyon gyorsan javul a fegyelem a tanóráidon, vagy a KLIK-hez kell fordulnom.

Grétát, mintha leforrázták volna. Ez a mondat - bár virágnyelven megfogalmazva - mégis azt jelentette, hogy fél lábbal már ki is rúgták, mert ebben igazán semmi marasztaló nem volt. Kavarogtak fejében az elmúlt két hét eseményei, amikor megvédett egy beteg gyereket a társai rosszakaratától, mégis a végén az igazgatóhelyettesi irodában kötött ki, és az is, amikor az éhes magatartászavaros intelligens nyolcadikos egyszerűen kilépett az ablakon kicsengetés előtt. Igaz a földszinten történt, megbeszélte az osztályfőnökkel, és egy korábbi beszélgetés valamint az iskolai elvárás folyamányaként a barátságos igazgatóhelyettessel is. Most mégis, ezeket mint legfőbb hibákat olvasták a fejére. Csendesen hallgatott. Eddig úgy gondolta, nem segítik, de legalább nem akadályozzák a munkájában, amit annyira szeret.

-          Alkoholista vagy. – Erre már óriásira tágultak a pupillái, és ereiben egyre emelkedő mértékben áramlott az adrenalin. Menekülni vagy visszavágni – de hogy? Mindegy, csak gyorsan.

Észrevehetett valamit ebből az igazgatóhelyettes is, kinek a szájából elhangzott, hisz eredetileg magyartanár lévén a lélek rezdüléseire érzékenyebbnek kell lennie, mint Grétának, aki természettudományokat tanít.

-          Pontosabban úgy viselkedsz Gréta, mint egy alkoholista: amíg el nem fogadod, hogy beteg vagy, addig nem fogsz meggyógyulni. Közben ujjával az asztal lapja felé mutogatott, hogy nyomatékosítsa kijelentését, ha még egyébként nem lenne elég hatásos.

Könny szökött Gréta szemébe, és minden erejével azon volt, csak ki ne buggyanjon. Az igazgatónő egy egész csomag törlőkendőt tett elé. Csak ne kelljen használnia! Azzal elárulná a gyengeségét. Minden erejét összeszedve lendületesen az asztal felé helyezte át a testsúlyát, hogy szóljon most már ő is.

Ez jó sikerült. A támadó igazgatóhelyettes visszakozott, és a barátságos is igyekezett tompítani a helyzetet. A régi barátnőre emlékeztető arc most önmaga rombolta szét Gréta megelőlegezett bizalmát.

Alig várta, hogy kimehessen. Épp még kicsengetés előtt távozhatott, így gyorsan végigfutva a folyosón a WC-ben kisírhatta magát, hogy fejben és lélekben felkészülve a következő órájára menjen, ami ekkor már tíz percen belül kezdődött.

Aznap nagyon szomorú volt Gréta. Csak a legszükségesebbeket mondta, nem csacsogott vidáman a gyerekeivel sem. Tette a dolgát, mint mindig. Rendesen felkészült az óráira, legalábbis ahogy a gyakorlatából adódott, mindenképp. Harmadik éve tanított még csak. Érezte, hogy nagy lesz már a vargabetű, hosszúak az évek, hisz tizenkét év telt el azóta, hogy a szívét követve a hobbiját választotta, és magas szinten megtanulva azt, diplomázott. Mindig az élővilág érdekelte, a kapcsolat, az ok-okozat, a nagy természeti összefüggések és a gyerekek. Gyerekek közül a nem túl picik, nem túl nagyok, azok az általános iskolai kis csibészek. Most mindent ötvözhetett, így nem tekintette munkának, könnyedén, fáradtságot nem érezve dolgozott. Most viszont újra válaszút elé került. Nem beszélhetett róla otthon. A férje türelmesen meghallgatta volna, hogy aztán az első adandó alkalommal visszaküldje a megértettnek mutatott problémákat, felnagyítva és kiegészítve otthoni apróságokkal. Ezt már nem bírta volna, így hallgatott.

-          Milyen vacsora van? – hangzott a nappali felől.

-          Csülkös babot főztem. Már tálaljak? – válaszolt Gréta, olyan vidáman, ahogy csak tudott. Tudta, hogy örülni fog a férje, hisz ez volt a kedvence. A szomszédasszony mutatta meg, hogyan kell elkészíteni, hogy igazán jó legyen. Máskor telefonos segítséget szokott kérni a nagyanyjától, édesanyjától, de egy kedvenc étel esetében jobban bízott a helyi idős asszonyban. Messzire került, egész más világba a házasságkötéskor. A családi „gondolom szerint” segítsége, saját rutintalansága nem garantálták az eredményt.

-          János vidáman kanalazott bele. – Hű, de finom. Jól sikerült. És hálásan mosolygott a feleségére. Gréta megkönnyebbülve visszamosolygott rá.

-          Milyen nagy ez a csánkdarab. Van még a fazékban?

-          Ó, hát persze, van bőven.

-          Hogyhogy bőven?

-          Mind beletettem, amit vettél.

-          Megőrültél?! – Ordította minden átmenet nélkül. – Nem így akartam megenni.

-          A bablevesed így finom. Kellett bele. – Most mondtad, hogy finom.

Abban a pillanatban elkapta a felesége haját. Hosszú haját könnyen és erősen megmarkolta. A gyerekek kimentek a konyhából. Tépte és csavarta. Miért idegesítesz fel? Egész nap dolgozom. Hadd egyem, amit akarok!

-          Hisz azt eszed. A kedvencedet. Engedj el!

Többet ne merj felbosszantani!

-          Dehogy akartalak bosszantani! Fáj! Engedj!

Nem szűnvén a szorítás, Gréta megfogta a babostálat, és egy fordulattal a mosogató felé röpítette. A centrifugális erő megtette hatását: mindenfelé babok és a leve. -

Nyomasztó csend lett. Mindketten megdöbbentek. Leginkább Gréta. Most fordult először tettleg szembe férjével, jóllehet oka lett volna bőven korábban is.

Sokat gondolkozott a történteken. A lényével ellenkezett az ellenszegülés. Figyelte önmagát, felidézte a kellemetlenségeit, melyeket az utóbbi időben tapasztalt. Egyébként szeretett hamar túllépni a dolgokon, így nem volt hosszú a sérelmek listája, általában inkább csak egy „Óvatosabb légy!” jelzés maradt az agyában. Minden reggeli sétával a parkban, ami az iskolához vitte, minden bukófordulóval az uszoda medencéjében a heti családi edzésnél, minden kavarással a fazékban vacsorát készítve, minden könyvtári búvárkodással, böngészéssel, lapszemlével és minden telefonhívással erőt gyűjtött. Barátnőitől távol került, maileket írogatni és lelki sebeit nyalogatni szintén nem volt az ő műfaja. Barátnői is elfoglaltak voltak. Talán csak ez volt közös bennük.

Nagy dobásra készült, kiállni most végre önmagáért.

Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki sem fogott hozzá, vagy senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.

Apróságokkal, nőisen kezdett hozzá. Körmeit belülről speciális tablettával táplálta. Árulkodónak tartotta, hogy töredezett körmei mutatják: körme szakadtáig dolgozik. A legújabb megfigyelései közé tartozott, hogy szép kezük van azoknak, akik őt bírálják vagy semmibe veszik. Ez viszont lassú folyamat. Nincs idő kivárni. Már ma kell látszódnia, hogy úgy viszonyul a dolgokhoz, hogy személy szerint is jól jöjjön ki belőle. Most kell cselekednie, nem holnap! A műkörmösnél kérdezgetett, míg végül egy természetest leginkább megközelítő lakkozás mellett döntött. Elment az üzletbe, ami az „itt vagyok önmagam” szlogennel csalogat. Engedett a csábításnak. Korábban, amikor pénzügyi területen dolgozott - a jól fizető második diplomájával -, bevett szokása volt a napi smink és az akkori impulzív megjelenés. Abban az időben ezt tartotta természetesnek. Tele volt lendülettel, és nagy bátorságot adott neki tapasztalatlansága.

Kétszínű szemceruzát és bőrszínéhez illő alapozót választott. Korrektora volt otthon, azt használta rendszeresen a szeme alatti karikák elfedésére. -Szinte már biciklizhetnék is rajtuk – gúnyolódott önmagán. A puszta korrektor, nem volt ugyan kifogástalan megoldás, de a szemüveg keretével együtt már jól fedett.

A sikeres beszerzést követően már csak így, „city-forma harci díszben” jelent meg a suliban. Néhány csinos felsőt is vett, sőt egy farmernadrágot is. Ez utóbbival alaposan meggyűlt a baja. Az olcsó árfekvés sejtette ugyan a minőséget, de szorította az idő. Nem várhatott a következő fizetésére. Megvarrta hát, ahol kellett, gombot cserélt rajta. Miközben ujjai gyakorlottan dolgoztak, nosztalgiával gondolt az első kézimunkás próbálkozásaira. Ez már a saját gyerekeihez kapcsolta. Őket várta, nekik készítette az első kötéseit, hímzéseit.

Mindennap új lendülettel és megújuló szorongással ment dolgozni. Nyomasztotta, hogy dolgoznia kell, pedig ő a világ szépségeit akarja megmutatni, nem robotolni. Meg kell magát értetnie! Elsősorban a tanulókkal, aztán a főnökséggel. Hogyan?! A tinik pusztán pozíciója miatt, tanársága miatt támadják. A főnökeit beszippantotta az adminisztratív őrület, mindent dokumentáltak, állítólag a minőség érdekében. Gyenge sakkozó patthelyzetnek tekintené ezt a játszmát. De a sakkfiguráknak nincs lelkük. Neki van. Innen vesz most erőt. Új viszonyokat kell kialakítania a maglévő rendszerben. Az óra ketyeg. Idegesítően sürget.

            A csengetés már az osztályteremben éri. Reggeli első órájában a szünetet, ballagást váró nyolcadikosokat kell felügyelnie. Egész pontosan figyelni, az estleges durva magatartást megelőzni vagy közbelépni. Év elején még hajlandóak voltak walesiekről, katalánokról, a Triton-akcióról és más érdekességekről beszélgetni. Most, vakáció előtt pár héttel megelégedett azzal, ha az osztályteremben elfoglalják magukat, beszélgetnek.

            Hirtelen nagydarab fiú vágja ki sarkig a tanterem ajtaját.

-          A portás néni üzeni, hogy menjünk ki! – Erre rögtön mozgolódás és pakolás kezdődik a teremben. A helyeslők máris indulnak a tavaszi reggelben lassan felmelegedő iskolaudvarra.

-          Gyerekek, erre az órára ezt a termet jelölték ki nekünk – mondta Gréta tárgyilagosan.

-          Igazgató néni üzente a portással – szólt az elkésett fiú.

-          Nekem az Igazgató néni nem üzenget. – Maradjatok bent! –Senki sem hallgat már a tanárnőre. A vagány ötlete és a hatalom vélt támogatása népszerűbb. Kimennek a teremből, faképnél hagyva tanárukat.

A terem előtti folyosón ott ülnek a leendő elsősök szülei. Épp beíratás zajlik az iskolában. Elnéz a portás felé, aki a folyamatosan érkező szülőkkel van elfoglalva, és kimegy a gyerekekkel az udvarra.

Most nem beszélhet a gyerekekkel. Láthatólag cseppet sincsenek ráhangolódva egyetlen felnőtt társaságára sem. Ezt nem hagyhatja. Még sok idő van tanév végéig ahhoz, hogy így átnézzenek rajta.

Következő órán kiáll az osztály elé, de nem úgy, ahogy szokott, hanem középre, kis terpeszben, hogy egészen biztos és határozott legyen. Arca szigorú, de a szemöldökét nem húzza össze. Nem mérges. Segíteni akar elsősorban önmagán és ezzel észrevétlenül a tanulókon is.

-          Nagyon megbántottál - szól a fiúhoz. – Elkerekedő szemek és ellazuló néma áll a válasz. – Bár úgy gondolom, nem ez volt a szándékod.

Tettek mondat alakban; érzelmek, célok feszülnek egymásnak. Majd az óriási pupillákat keretező huszonnyolc szempár újra elkezd pislogni.

Jó hangulatban tanult az osztály az óra hátralevő részében a mosolygós Grétával.

Csak a tanáriba visszaérve vette észre az izzadságfoltot a blúza ujján és a hátán. Megkönnyebbülést és új lendületet érzett. Most önmagát alakította, és kíváncsian gondolt a következő tanórára.

Az írás hossza kb. 10 ezer karakter