Egyszer volt, hol nem volt, az óceánusz pacifikuszon is túl, volt egy virágoskert. Abban élt egy kékanikó, a tavaszi virágok királynője. Szépségével elbűvölt mindenkit. Büszke is volt magára. Nem engedett magamellé más virágot. Úgy érezte, a szépsége örök és felülmúlhatatlan.
Történt aztán, hogy kellemetlen szúrós levelek jelentek meg a közelében... egy másik virág levelei bújtak ki a földből...
- Ki vagy te? És hogy mered háborgatni az én nyugalmamat? kérdezte haragosan kékanikó...
A kellemetlenkedő szúrós levél bemutatkozott: Kékiringó a nevem és éppen ide sodort a szél, amikor még mag voltam. Kék virág leszek én is mint te.
Ez kellett kék anikónak, semmi több, kivörösödött dühében. - Méghogy kék?! Méghogy virág?! Hogy mondhatja magáról valaki, hogy virág amikor a leveleiről is látszik, hogy egyszerű kis jöttment.
- Na takarodj innen, nem tud érvényesűlni a szépségem a te cafatos leveleidtől!
Ha tehette volna elkergette volna kékiringót magamellől, de mást nem tehetett, hátatfordított és nem szólt hozzá többet egy szót sem. Csak próbált elhúzódni mellőle.
Telt múlt az idő és kékiringó nagyon magasra nőtt, miközben kékanikó azzal volt elfoglalva, hogy megőrizze szépségét. Eljött a nyár és kékanikón már kezdtek látszani az öregedés jelei, de élénk szírmaival így is kitűnt a többi virág közül.
Egyszer aztán arra sétált egy kislány. Kosarában csupa mezei virágok. Aprók, szerények, leszakítva fonnyadoztak a nagy nyári hőségben. Némelyiknek a száját még elhagyta egy egy halk sóhaj, de már a magérlelés minden reménye nélkül adták át magukat az elmúlásnak.
A kislánynak feltűnt a kertben büszkélkedő kékanikó... Kékanikó is megijedt, hogy le fogják őt is szakítani... remegve bújt oda kékiringó tüskés szárához. Ott keresve oltalmat magának. És amikor a kislány akart nyúlni a virág után, a kezét összeszúrkálták kékiringó tüskés levelei. Felejtve kékanikót, de még a leszakított mezei virágokat is, szája pityergésre görbült és elszaladt.
Így menekült meg kék Anikó és kötött életreszóló barátságot kék Iringóval...
Évszám
2009